Véd vagy "kivéd" a pénzügyi fogyasztóvédelem?

Egy átlagos fogyasztót egy úgymond szokványos fogyasztóvédelmi jogvitához- például egy fogyasztási cikket érintő jótállási kérdéshez- képest a pénzügyi szektorban felmerülő fogyasztóvédelmi anomáliák komplexebb módon érinthetik, amelyek az általános fogyasztóvédelmi eszközrendszerhez képest kifinomultabb konstrukciók biztosítékként való szerepeltetését igénylik.

A fogyasztói mintákat leképező két nagy modell (az ésszerű fogyasztó modellje vs. német bíróságok által kialakított modell) egyike vagy másika - és az azoknak megfelelően kialakított védelmi szabályozás- a pénzügyi fogyasztóvédelem területén nem alkalmazható kizárólagos jelleggel.

Egy tájékozott, képzett fogyasztó nyilván könnyebben elboldogul egy áruhitel számára kedvező avagy kedvezőtlen kérdésének megítélésében, de bajban lehet egy jelzáloggal, változó kamatozással, hosszú futamidővel kialakított hitelkonstrukció láttán.

Egyszerre igaz, hogy a fogyasztó képes ésszerű döntéseket hozni ugyanakkor óvni is kell, mert racionális döntést nem képes megalkotni adott helyzetben.

Ebből következően jogosan merül fel, hogy minden fogyasztót és nem csak azok bizonyos csoportját kell megvédeni a pénzügyi szolgáltatások világában.

Ugyanakkor össztársadalmi szinten teljes mértékben igazolhatóan fogalmazódik meg az is, hogy a „felelőtlen” hitelt felvevő fogyasztókat nem kellene minden esetben állami eszközökkel kimenteni, az egyes személyek nem átgondolt pénzügyi magatartását nem indokolt az összes adófizetővel, betétessel megfizettetni.

Ugyanez igaz a bankszektor túlzott mértékű hitelkihelyezéséből adódó hiányok okozta kimentésekre is.

Ez magával hozhatja a tőle elvárhatóság kényes kérdésének beépítését a hazai szabályozásba, mondván az adott személytől elvárható gondosság ellenére nem körültekintő, átgondolatlan fiskális magatartás védelemben nem részesíthető.

Utóbbit azonban a jogalkotásban leképezni nem egyszerű feladat – bár igény mutatkozna rá a társadalom nagymérvű eladósodottsága láttán-, így inkább a jogalkalmazásra hárul a védelemben részesíthetőség megítélése a jövőben is.

Megelőzendő a fentiekben leírtakat és ami igazán segíthetne a pénzügyi piacok területén a fogyasztóvédelmi dilemmák elkerülésében, az a fogyasztók tájékoztatása.

Ezért is volt előremutató, hogy a Magyar Nemzeti Bank létrehozta az utóbbi időben a Pénzügyi Navigátor Tanácsadó Irodahálózatát minden megyeszékhelyen, amelyek mintegy elővédelmi jelleget is betöltenek.

Az irodahálózat munkatársai ugyanis a banki/biztosítási piac szereplőitől független entitásként hívhatják fel a figyelmet a pénzügyi közvetítők, szervezetek konstrukciónak kockázataira, értelmezhetik a fogyasztónak az egyedi szerződéseket vagy adtak tanácsokat például a közelmúltban a Sberbank körül kialakult helyzetre.

Ez azonban csak a fogyasztók prevenciós jellegű tájékoztatása, segítése, de ezen kívül szükség lenne a Pénzügyi Békéltető Testület (a továbbiakban: PBT) helyi szinten történő megjelenésére is.

A fogyasztóvédelemről szóló törvény hatálya alá tartozó Békéltető Testületek mintájára, azok leképződéseként, érdemes lenne az egyes megyeszékhelyeken felállítani a PBT-k helyi irodáit.

Mindez azért is fontos lenne, mert a fogyasztóhoz közelebb vinnénk a pénzügyi fogyasztóvédelemben a bírósági utat elkerülendő alternatív vitarendezési fórumot.

A Magyar Nemzeti Bankról szóló törvény szabályozási logikájából is látható, hogy a békéltető testületi meghallgatások alapvetően személyes jelenléttel zajlanak, az írásbeli eljáráshoz be kell szerezni az érintettek hozzájárulását.

Jelenleg csak a PBT budapesti irodájában folynak személyes részvétellel pénzügyi békéltető eljárások, ami a fővárosi lakosokon kívül mindenki másnak külön utazással járnak.

Tekintetbe véve ez utóbbi körülményt, továbbá hogy 2021-ben a PBT-nek 3 ezer ügyfélkérelmet kellett feldolgoznia, érdemes lenne az ügyeket országosan szétteríteni.

https://www.portfolio.hu/befektetes/20220125/mnb-online-ugyintezest-vezettek-be-a-penzugyi-bekeltetonel-522827

A változás természetesen azt is jelentené, hogy az MNB törvény szerinti előírt végzettséggel- és óhatatlanul a pénzügyi szektorban ismeretekkel – rendelkező személyek bevonására lenne szükség a PBT-k helyi kirendeltségeinek létrehozásához.

Összességében tehát megállapítható, hogy a vitaindító cikk címében megfogalmazott pénzügyi fogyasztóvédelem létezik és véd is, de ezt a védelmi pajzsot lehetséges lenne szélesebbre is kovácsolni.

A jogalkotónak a pénzügyi fogyasztóvédelem szabályozása területén szem előtt kell tartania, hogy bizonyos pénzügyi termékek esetében a fogyasztó egyfajta kényszert él meg. A fogyasztó a lakhatását kívánja megoldani: ehhez kölcsönt vesz fel, szeretteiről akar gondoskodni: ezért életbiztosítást köt, idős korában biztonságban szeretné tudni magát: nyugdíj-előtakarékossági szerződést ír alá. A szerződés tartalmának valódi alakításában nem tud részt venni, mégis megköti ezen szerződéseket, mert az egyéni életében kiemelkedő jelentőséggel bírnak. A szerződés tényleges hatása a fogyasztó számára csak később lesz ismert; az előre nem csak a fogyasztó szakmai ismereteinek jellemző hiánya miatt nem látható, hanem arra gazdasági-társadalmi környezet változásai is kihatással bírnak. Különösen igaz ez a pénzügyi termékekre jellemző, több éves vagy akár évtizedes tartós jogviszonyok esetén. Mindebből az következik, hogy a fogyasztó a pénzügyi termékek igénybevétele során elsősorban nem a saját ismereteire, elemzéseire támaszkodik, hanem döntésében kiemelkedő a pénzügyi intézmény, a pénzügyi szabályozás irányába megelőlegezett bizalom. Az állami szabályozás figyelemmel kell, hogy legyen a fogyasztók fenti érdekeire és az ésszerű fogyasztó modellje mellett is meg kell számukra teremteni a bizalom alapját képező keretrendszert.

A pénzügyi fogyasztóvédelem lényege a gyengébb fél védelme a pénzügyi ügyletekben, azaz meg kell próbálni minden embert olyan helyzetbe hozni, hogy ne sodródjanak bele a pénzügyi csapdákba. Véleményem szerint szabályozási szinten kialakult az összetett pénzügyi fogyasztóvédelmi rendszer, melynek specialitása, hogy az ügyletkötést megelőző időponttól, azaz már az üzleti kommunikáció alatt is védeni kell a fogyasztót, és olyan helyzetbe hozni, hogy el tudja dönteni, felkeressen-e egy pénzintézetet, avagy sem. Ezen felül a fogyasztói panaszkezelés és a Pénzügyi Békéltető Testület működése is erősíti a fogyasztóvédelmi eszköztárat.

A kérdés inkább az, hogy a pénzügyi fogyasztóvédelem ki tud-e alakítani a fogyasztóban egy önvédelmi képességet, el tudja-e érni a tudatos pénzügyi magatartást? Lehet, hogy az elmúlt pénzügyi válság nyomot hagyott a lakosság pénzügyi biztonságérzetében, azonban a magyar fogyasztókra továbbra sem igazán jellemző a pénzügyi tudatosság.

Folyamatosan új, egyre bonyolultabb pénzügyi termékek jelennek meg a piacon, melyekről hiába kapnak kötelezően részletes tájékoztatót, ha a pénzügyi fogalmakat, összefüggéseket nem értik, és nem képesek felmérni az ezzel járó kockázatokat, hogy egy nem megfelelően kiválasztott pénzügyi termék (legyen az hitel, vagy befektetés), milyen sok problémát tud okozni.

Életünk során folyamatosan pénzügyi döntéseket hozunk, és már a legalapvetőbb fogyasztói döntések meghozatalához is felkészültségre van szükségünk. A fogyasztóvédelemnek azért van nehéz dolga az emberekkel, mert a különböző szempontok szerint mérlegelnek, más-más emberi sors, motiváció húzódik meg a pénzügyi ügyletek mögött, melyek elterelik olyan információkról a figyelmüket, ami miatt később bajba kerülnek.

A fogyasztókat leginkább saját döntéseiktől, nem pedig a bankoktól kell megvédeni. Ehhez előbb fel kell nevelni egy pénzügyileg tudatos generációt.

Nagy Zoltán cikke számos fontos kérdést vet fel, köztük azt, hogy milyen hatással lehetnek a fogyasztók jövőbeni magatartására az állami mentőakciók piaci összeomlás esetén?

 Az állami mentőakciók kérdése érzékeny és összetett, azonban alkalmazása a pénzügyi piacokon gyakran elkerülhetetlen azokban az esetekben, amikor a piac összeomlása vagy a válság hatásai a gazdaságra nézve katasztrofálisak lehetnek. Az ilyen helyzetekben szükséges eszköz lehet az állami kimentés a gazdasági stabilitás és a lakossági megtakarítások védelme érdekében.

Fontos azonban megjegyezni, hogy az állami mentőakciók nem jelenthetnek általános megoldást, mivel befolyásolhatják a fogyasztók jövőbeli döntéseit, magatartásait. Ha a fogyasztók úgy érzik, hogy az állam ki fogja menteni őket, akkor talán hajlamosabbak lehetnek nagyobb kockázatot vállalni, meggondolatlanul cselekedni, azonban az állami mentőakciók, hogy mikor és kinek nyújtanak segítséget, mindig bizonytalan tényezők, ezért a fogyasztóknak nem szabad abban a reményben meghozniuk pénzügyi döntéseiket, hogy baj esetén az állam majd kártalanítja őket. A fogyasztóknak tisztában kell lenniük azzal, hogy milyen pénzügyi konstrukcióban vesznek részt, és az milyen kockázatokkal járhat.

Ezért egy esetleges állami beavatkozásnak a lehető leginkább célzottnak, hatékonynak és kivételesnek kell lennie. Az államnak elsősorban a szabályozási keretein belül kell fellépnie a tisztességtelen és megtévesztő pénzügyi konstrukciók ellen, illetve a fogyasztók védelme érdekében hangsúlyosabban oda kellene figyelni a fogyasztók pénzügyi tudatosságának fejlesztésére, a lakosság pénzügyekben való edukálására.

Megvédhető-e a fogyasztó a gyorsan változó és komoly szakmai ismereteket igénylő pénzügyi világban és meddig kell terjeszkednie ennek a védelemnek? Mindenkit meg kell-e védeni vagy csak a fogyasztók lehatárolt csoportját?

Egyetértek a szerző által összegzett gondolattal és mindenki számára tapinthatóvá vált napjainkra egy erőteljesen szabályozott, (pénzügyi) fogyasztót minden áron és minden ellen védeni kívánó jogi környezet. Nem vitatható, hogy hátrányos pozícióban van a pénzügyi szolgáltatásokat igénybe vevő fél a szolgáltatást nyújtó pénzügyi intézményekkel szemben, azonban ezen hátrányok felszámolása folyamatosan zajlik és mind az edukáció, mind az intézményi oldalt terhelő tájékoztatási kötelezettségek a fogyasztó optimális döntési lehetőségét megteremti. Tekinthető közérdeknek is a fogyasztók megvédése a rossz pénzügyi döntésektől, hiszen egy eladósodott, fizetésképtelen fogyasztó gazdasági szempontból sem lesz érték teremtő, sőt nem lesz képes rövidebb vagy hosszabb távon újabb pénzügyi termékeket igénybe venni és így a pénzügyi rendszer jövedelmezőségéhez, illetve az adóbevételekhez jelentősen hozzájárulni. A védelmi igény véleményem szerint a fogyasztóban kell, hogy elsősorban felmerüljön, legyen annyira tájékozott és tudatos, hogy helyesen értékelje esetlegesen kiszolgáltatott pénzügyi helyzetét és megtegyen minden tőle telhetőt a leginkább számára kedvező (pénzügyi) döntés meghozatalához, felhasználva a jogszabályok által számára biztosított többletjogosultságokat. Álláspontom szerint az átlagfogyasztók nagy része, még nem tett szert egy olyan minimális pénzügyi intelligenciára mely nélkül, szinte lehetetlen megvédeni a káros döntéseitől. Tapasztalatom szerint sokan szentelnek hosszú órákat, vagy akár több napot is egy 100.000,-Ft pillanatnyi értékű mobiltelefon megvételét megelőző internetes böngészésre, vagy különböző mobiltelefon szolgáltatók felkeresésére, míg egy 10.000.000,-Ft-ot lakáshitel felvételekor képesek a számlavezető bankuk ügyintézőjéhez besétálva és az ajánlása szerinti „legjobb” hitelt lehetőségek közül egyet akár rögtön elfogadni. Közösségi, vagy nemzetállamim szinten történő védelmi szabályok felállítása természetesen nem elhagyható, mert ezen szint csökkenése az elmúlt évtizedek gazdasági-pénzügyi válságához vezetne, a pénzügyi intézmények visszaéléseire adna alapot. Azonban hasonlóan a csibét védő tojáshéjhoz, roppant fontos a tojáshéj vastagsága, mert ha túl puha nem védi az állatot a külső behatásoktól, de ha túl kemény nem képes később a madár sem áttörni azt. A fogyasztói társadalomnak is fejlődni szükséges, tanulni a múlt válságaiból, hibáiból és saját érdekét szem előtt tartva járni el. A nemzeti alaptanterv kiadásáról, bevezetéséről és alkalmazásáról  szóló 110/2012. (VI. 4.) Korm. rendelet a Gazdasági és pénzügyi nevelés, mint fejlesztési területek, nevelési célok között meghatározza többek között, hogy „Cél, hogy a tanulók ismerjék fel saját felelősségüket az értékteremtő munka, a javakkal való ésszerű gazdálkodás, a pénz világa és a fogyasztás területén. Tudják mérlegelni döntéseik közvetlen és közvetett következményeit és kockázatát.” Ha ezen cél megvalósulhatna, nem lenne szükség túlzott védelmi hálót biztosítani állami szinten, és nem szorulna rá a fogyasztók sokasága az állam általi kimentésre, megmentésre, hiszen ha a védelem nem válik be még messzebbre kell az államnak mennie a beavatkozásban, gyakran meg kell mentenie a fogyasztókat. Bár nem elhanyagolható számban megteszik a pénzügyi intézmények is a kimentést, pl. ahogy az USA-ban tették a kereskedelmi bankok 2008. évben, mikor elengedték a hitelkártya tartozásaikat a csőd szélén álló ügyfeleiknek, persze nem feltétlenül a pénzügyi intézményekben felvillanó jóakarat volt álláspontom szerint, mindinkább azon számításuk, hogy mindig jobban járnak ha nem teszik teljesen fizetésképtelenné az ügyfeleiket, így az egyéb nem hitelszámla-tartozásaik fizetésére még képesek maradnak. A magyar jogrendszerben speciális magáncsődvédelmi szabályok (a természetes személyek adósságrendezéséről szóló 2015. évi CV. törvény) is kimentést biztosíthatnak egy behatárolt fogyasztói csoportnak, tehát a védelem és kimentés nem jár mindenkinek, szigorú szabályok határozzák meg annak feltételeit. Fentiekben kifejtett véleményem alapján, álláspontom szerint csakis jól lehatárolt fogyasztói csoport védhető meg jogi eszközökkel.

A 2008-as gazdasági világválság, a sorra több millió forintot veszített devizahitelesek szerencsétlen helyzete után Magyarországon is egyre égetőbb kérdéssé vált a fogyasztók védelme és az állami beavatkozás szüksége. Hazánkban a pénzügyi tudatosság alacsony fokon áll, ezért is estek sokan bele a devizahitelek fogságába, mentek tönkre családok és veszítették el ingatlanjukat az emberek. Munkámból kifolyólag szembesülök vele, hogy nem feltétlenül csak a devizahitelekről van szó, elég csak a teljesen felelőtlenül felvett áruhitelekre, személyi kölcsönökre gondolni, mikor az adós jó hosszú ideig, de akár élete végéig sem szabadul a felvett hitel törlesztési részleteitől. Részben az állam is felelős, amiért a fogyasztók nem tudnak tudatos döntéseket hozni a pénzügyi világban, de természetesen a legnagyobb bűnösök maguk a fogyasztók. Az utóbbi években az állam cselekvő magatartást folytat, hiszen már az iskolai oktatásba is elkezdett beépülni a pénzügyi tudás alapjainak megismerése. A mai világban már mindent is megtalálunk az interneten, így aki tudatos és megalapozott döntést akar hozni pénzügyeit illetően, az az interneten történő kutakodást követően számos hasznos információ birtokában tudja meghozni a döntését. Nyilván egy nagyobb összegű hitelfelvételnél nem teljesen helyes ez a kijelentés, hiszen a devizahitelek útvesztőjébe több olyan ember is bekerült, aki átlagfogyasztónak tekinthető és van némi pénzügyi ismerete, de ez sem volt elegendő. A Kúria egyik állásfoglalásában is kifejette, hogy a bankok az árfolyamkockázatról egyáltalán nem, vagy nem megfelelő, azaz nem világos, nem érthető módon nyújtottak tájékoztatást. Az államnak tehát a pénzügyi szektorban is szükséges olyan intézkedéseket bevezetni, mellyel a fogyasztói érdekeket védik.

Megvédhető-e a fogyasztó a gyorsan változó és komoly szakmai ismereteket igénylő pénzügyi világban?

Számomra azért fontos ez a téma, mivel hatalmas kihívást jelenthet a jogalkotó  számára az, hogy a fogyasztók kellő figyelmet kapjanak a pénzügyi világban, ugyanakkor a gazdasági fejlődés elé se gördítsenek megugorhatatlan akadályokat. Ebben a kérdésben ugyanakkor magától értetődő, hogy mind a gazdasági mind a fogyasztói szempontok érvényesülése elengedhetetlen tényező mivel egyik sem működhet a másik nélkül.

Fontosnak tartom tisztázni azt, hogy kit is kell megvédeni, amire a legmegfelelőbb választ számomra a Tanács 93/13/EGK irányelve adja miszerint "fogyasztó": minden olyan természetes személy, aki az ezen irányelv hatálya alá tartozó szerződések keretében olyan célból jár el, amely kívül esik saját szakmája, üzleti tevékenysége vagy foglalkozása körén.

A fogyasztó védelme kérdésben viszont fontos kérdés az is, hogy mitől szeretnénk megvédeni őket. Ha a rohanó világ által szült helyzetek, valamint folyamatos hajtás nem lenne elegendő teher a fogyasztó vállán a pénzügyi fogyasztói jogviszonyok egyik meghatározó jellemzője, hogy a fogyasztó és a pénzügyi szervezet közötti viszony is aszimmetrikus. Ehhez párosul továbbá az is, hogy napi stressz faktor oly mértékű, hogy a fogyasztó számára az apró betű már nem éri el az ingerküszöböt, így figyelmen kívül hagyja azon felfogással miszerint „intézzük minél gyorsabban”. A pénzügyi piacok fogyasztója, vásárlója összehasonlítva más piaci fogyasztókkal, sokkal inkább kiszolgáltatott helyzetben van. Ezt a felborult helyzetet úgy gondolom az okozza, hogy a pénzügyi piacra szánt termékek összetettek, egyre bonyolultabb pénzügyi konstrukciók jelennek meg a piacon, valamint a digitális világ még több és több ilyen újdonságot szül majd. Amint azt már említettem a stressz által elnyomott és leterhelt laikus átlagfogyasztó nem rendelkezik szakmai és jogi ismeretekkel, és még ha rendelkezésére is állnak az információk, azokat nehezen vagy egyáltalán nem érti meg. Itt kerül előtérbe az is, hogy az ilyen esetekben magyar nyelvről lenne szükséges magyar nyelve fordítani az egyes rendelkezéseket, azok pontos megértése céljából. Továbbá sok esetben a megvásárolt pénzügyi termékek utóhatásait a fogyasztó időben csak később tapasztalja, gondolva itt olyan pénzügyi konstrukciókra, amelyek egy bizonyos idő elteltét követően már koránt sem bizonyulnak olyan kedvezőnek, mint a kezdeti szakaszban. 

A fogyasztók védelmének egyik kiváló példájának tekintem ugyanakkor a Pénzforgalmi szolgáltatási irányelvet, azaz a 2007/64/EK számú irányelvet, ami a pénzügyi fogyasztók védelméről, a jogérvényesítési lehetőségek biztosításáról és a szolgáltatók tájékoztatási kötelezettségéről szól. Ezen irányelv útmutatásai szerint a szolgáltatónak a szolgáltatás nyújtása vagy a szerződéskötés megkötését megelőzően egyszerű nyelvezettel megfogalmazott tájékoztatást kell nyújtani a díjakról, a panasztételi eljárásokról, az összes fizetendő költségről. A magyar jogrendbe a pénzforgalmi szolgáltatás nyújtásáról szóló 2009 évi LXXXV. törvény ültette át, az irányelv rendelkezéseit.

Összességében mind a fogyasztók, mind pedig a szolgáltatók elvesznek néha a szövevényes és számos norma által meghatározott szabályokban. De a fogyasztó még mindig sokkal nagyobb hátrányból indul, mivel amint azt a fentiekben is említettem nincs kellő tudása szakmai és jogi ismeretek terén ahhoz, hogy amennyiben a megfelelő tájékoztatások rendelkezésére is állnak azt nem tudja értelmezni és a megfelelő döntést meghozni. 

Az európai uniós szabályozás szerinti fogalomból kiindulva, mely szerint fogyasztó minden olyan természetes személy, aki az uniós irányelvek hatálya alá tartozó szerződések keretében olyan célból jár el, amely kívül esik saját szakmája, üzleti tevékenysége vagy foglalkozása körén.  A legtöbb fogyasztó   - természetesen, vannak kivételek - főleg pénzügyi terülten a szerződéseket úgy köti meg és fogadják el a bankok által nyújtott szolgáltatásokat és vállalják az ezzel járó kötelezettségeket, hogy nincsenek tisztában a kockázatokkal és így nem mérik fel az ezzel együtt járó hátrányokat.

A kialakult gyakorlatban az ésszerű fogyasztó modellje érvényesül, mely szerint a fogyasztó képes racionális döntést hozni. Véleményem szerint ez pénzügyi terülten igénybe vett szolgáltatások esetében ez elengedhetetlen követelmény lenne. A fogyasztók sok esetben sajnos nem kellő körültekintéssel járnak el, csupán egy-egy online platformon elérhető már-már kecsegtető ajánlat hatására rövid távú elképzeléseik megvalósítására összepontosítanak a szerződés megkötésének időpontjában és nem számolnak a hosszú távú következményekkel. Ahogy cikkben is kifejtésre került, hogy Magyarországon a pénzügyi kultúra foka alacsony.

A bankok oldaláról megvizsgálva tény, hogy a pénzügyi világ gyorsan változik, a pénzügyi szolgáltatók magasabb szakmai felkészültséggel rendelkeznek, ezáltal tovább mélyül az egyensúlytalanság a felek között. A fogyasztók védelmének kiterjesztésére teljeskörűen a pénzügyi világ gyors változása miatt nincs lehetőség ezáltal mindenkire kiterjedő, megfelelő védelem kialakítása nehéz helyzetbe hozhatja a jogalkotót. A fenti probléma kiküszöbölését és az egyensúlytalanság enyhítését a tájékoztatások egyszerűbbé, világosabbá tételében látom annak érdekében, hogy fogyasztók hosszú távú és az anyagi biztonságukat is érintő kérdésekben tényleges átgondolt, ésszerű döntéseket legyenek képesek meghozni.

Ahogy a Szerző említi, a XXI. század innováció révén egyre nagyobb kihívást támasztanak a jogi szabályozás, ezen belül is a pénzügyi fogyasztóvédelem számára, egyúttal felteszi a kérdést, hogy megvédhető-e a fogyasztó a gyorsan változó és komoly szakmai ismereteket igénylő pénzügyi világban.

Véleményem szerint a válasz egyértelmű: igen. Az államnak kötelessége mindent megtenni a fogyasztók minél hatékonyabb védelme érdekében a pénzügyi piacokon, különösen a mai gyorsan változó világban. A pénzügyi válság rámutatott a pénzügyi piacok működésének és átláthatóságának gyengeségeire. A pénzügyi piacok fejlődése felhívta a figyelmet a pénzügyi eszközök piacainak szabályozását szolgáló keret megerősítésének szükségességére, ideértve azt az esetet is, amikor ezeken a piacokon tőzsdén kívüli kereskedés folyik.

A mai globalizált és digitalizált piacgazdaságunkban a pénzügyi termékek és szolgáltatások fogyasztói tranzakcióinak területén a gazdasági válság óta is nagy változások következtek be. Az innováció és a digitális transzformáció átalakította és átalakítja a pénzforgalom működését. A digitális átállás a lakossági pénzügyi szolgáltatások ágazatát is alapjaiban formálta át: új trendeket és megoldásokat vezetett be és diverzifikálta a pénzügyi termékek és szolgáltatások kínálatát. Az ilyen jellegű szolgáltatásokat nyújtó nem hagyományos szolgáltatók (pl. a pénzügyi technológiai vállalkozások és a személyközi hitelezők) a hagyományos szolgáltatókhoz hasonlóan egyre nagyobb mértékben használják az online értékesítési csatornákat. Egyre több olyan új terméket (például rövid lejáratú, költséges hitelt) forgalmaznak és értékesítenek digitálisan, amelyek rövid időszakra szólnak, de nagy költségekkel járnak a hitelfelvevő számára. Az új technológiák, például az azonnali fizetést lehetővé tevő megoldások kézzelfogható előnyöket jelentenek a fogyasztók számára, azonban adott esetben egyedi fogyasztóvédelmi intézkedéseket tesznek szükségessé (ld.  EU fogyasztóvédelmi stratéga, COM/2020/696 final). A kriptoeszközök (és közöttük az ún. stabil kriptopénz) megjelenésével egyes vállalkozások hamarosan forradalmi – titkosításra és megosztott főkönyvi technológiára (DLT) épülő – pénzforgalmi megoldásokat kínálhatnak.

Azt gondolom, hogy a fogyasztóvédelmi jogi szabályozó eszközöknek igazodniuk kell a gazdasági környezethez, az új vállalkozási trendekhez. Az erős fogyasztóvédelem megteremtése a pénzügyi szolgáltatások igénybevétele területén különös jelentőségű, ezért a jogalkotásnak folyamatosan követnie kell a piaci változásokat felismerve a fogyasztókra leselkedő veszélyeket.

Fenti tanulmány felteszi azon kérdést, miszerint útját álljuk-e az innovációnak és a technológiai újításoknak a pénzügyi fogyasztóvédelem erősítésével vagy összeegyeztethető a két érdek?

E kérdés mai világunkban meglepően hat, hiszen ezen általunk épített világban a mindennapok része a minden téren jelen lévő innováció, a hétköznapi ember számára szinte követhetetlen technológiai fejlődés. Valóban jelenthet-e innovációs akadályt, ha a fogyasztó – mint védendő, kevésbé informált, érdekeit nehezebben érvényesíteni képes fél – a pénzügyi fogyasztóvédelem pajzsa által támogatott, vagy éppen az innováció teheti erőssebbé e pajzsot?

A gazdaság működésének egyik alapvető eleme, hogy a fogyasztónak minősülő természetes személyek képesek legyenek pénzügyi szolgáltatásokat igénybe venni, anélkül, hogy ezen képességük rossz döntéseik okán folyamatosan gyengülne, és ez az érdeke a pénzügyi szolgáltatóknak is. Végső soron tehát közös érdek, hogy a fogyasztó tudatosabb, átgondolt ésszerű döntések meghozatalára képes legyen, és a fogyasztóvédelmi szempontok érvényesüljenek.

Ha egy átlag fogyasztó valamely pénzügyi szolgáltatás igénybevétele céljából felkeres egy pénzügyi szolgáltatót, a kényszerű bizalom kérdése biztosan felmerül. Bármilyen pénzügyi szolgáltatásról legyen szó az átlagos fogyasztó nem lehet egészen biztos abban, hogy tájékozottsága mindenre kiterjed, de mivel szeretné a szolgáltatást, kénytelen „megbízni” a szolgáltatóban, és a saját valószínűleg nem teljeskörű ismereteiben. A pénzügyi szolgáltató nem feltétlen képes felmérni az adott fogyasztó igényeit, és számára érthető módon minden kérdésre kiterjedő tájékoztatást adni, lehet ezt a legtöbb fogyasztó néhány perc, vagy akár egy-két óra alatt, amíg például a hitelszerződés megkötésére sor kerülhet befogadni is képtelen.

Véleményem szerint az innovációban, technológiai fejlődésben rejlő lehetőségek arra is irányulhatnak, hogy fenti példánál maradva a fogyasztók tájékozottságát elősegítsék, pénzügyi ismereteiket fejlesszék, és a pénzügyi fogyasztóvédelem egy új szintre emelkedhessen. Ebből a szempontból nézve tehát a két érdek – az innováció és a pénzügyi fogyasztóvédelem – összeegyeztethető.

Mindemellett azt gondolom a fejlődés e téren sem megállítható, a piac igényli az új termékeket, az új lehetőségeket, és a fogyasztó is új lehetőségekre vár. Egy új termék, egy új technológiai megoldás viszont lehet negatív hatással is a fogyasztókra – pl. adatvédelmi okból – és ezért fogyasztóvédelmi szempontból aggályos, ami megakadályozandó. Így a két érdek egymással ellentétbe is kerülhet, azaz a fogyasztóvédelem az innováció útjába is állhat.

Végső soron azonban közös a gazdaság megfelelő működéséhez fűződő érdek, ahogy fentebb is elhangzott, ezért úgy gondolom a fogyasztóvédelem nem akadálya az innovációnak, csupán egy eleme annak a keretnek, mely az innováció útját meghatározza.