Fejlesztés vagy megszüntetés, avagy a takarékszövetkezeti rendszer átalakítása

A tanulmány az MTA-DE Közszolgáltatási Kutatócsoport által szerkesztett KÖZJAVAK folyóiratban jelent meg. Idézési javaslat: 
Hutóczki Katalin: Fejlesztés vagy megszüntetés, avagy a takarék-szövetkezeti rendszer átalakítása.   KÖZJAVAK, II. évfolyam, 2016. 1. szám, 22-26. o. (DOI 10.21867/KjK/2016.1.5.)

Jelen írás egy előző bejegyzésem szerves folytatása, ahol arra kerestem a választ, hogy a takarékszövetkezeti szektor „partikuláris szabadságának édes madara” (Kiss Gy., 2009) tényleg le lett-e lőve a szövetkezeti hitelintézetek integrációjáról szóló 2013. évi CXXXV. törvény elfogadásával. Azaz megszüntetés, elsorvasztás történt-e, vagy inkább elengedhetetlen fejlesztésnek tekinthető a takarékszövetkezeti rendszer átalakítása. Most pedig további szövetkezeti, szabályozási és társadalompolitikai kérdéseket teszek a vizsgálat tárgyává a korábbi hipotézis (lásd a korábbi bejegyzésem második bekezdését) fenntartása mellett.

Szövetkezeti elvek érvényesülése

Kiinduló kérdésünk az, hogy a szövetkezetek a korábbi autonóm alapon, magánjogi szerződéssel létrehozott és irányított központi intézmény („helyi egységek központja”) helyett az új törvény értelmében valóban a „központ helyi egységeivé” degradálódtak-e az egyes fiókok. Az autentikus szövetkezeti attribútumok (Nagyné, 200: 51–52), mint az önkéntesség, önállóság, demokratikus irányítás, 1 tag – 1 szavazat elve alapján elfogadott alapszabály és üzletpolitika, s a tagok szolgálatának az elve lehetővé teszik, hogy a szövetkezeti hitelintézeteket elkülönítsük más pénzügyi intézményektől, kiváltképpen a bankoktól, s ma is sui generis intézményként beszéljünk róla. Az új – a szakma által „135-ösnek” nevezett – törvény értelmében azonban ezek helyére, tulajdonképpen a kötelező központi likvidtőke elhelyezés, a kiosztott alapszabályzat, az egységes üzletpolitika és az irányítás eszköze lépett. Így a szövetkezeti elveket tekintve újra elmondható, amit a gazdasági szempontú konklúziónál rögzíthettünk, hogy a szövetkezeti struktúrából egy banki jellegű működési mechanizmus alakult ki. Ezen új alapokra helyezett felépítés egy kizárólagosan profitorientált jelleg mellett elfogadható lenne, azonban elvitathatatlanul szembemegy a szövetkezeti hagyományokkal. Ismerve a Takarékbank fő célját (1. táblázat, Vida József nyilatkozata), alappal feltételezhető azonban, hogy ezen a megkezdett irányon a közeljövőben nem kívánnak változtatni. Ebből pedig konzekvensen következik, hogy minél inkább bankot kívánunk létrehozni, a szövetkezeti jegyek annál inkább vesznek ki a rendszerből.

Szabályozási kérdések

Szükséges néhány cselekmény és jogintézmény alkotmányos szempontból történő vizsgálata is, – mindamellett, hogy tudjuk, hogy amiért egy rendelkezés jogilag megfelelő nem következik belőle, hogy gazdaságilag is kifizetődő lenne, – hiszen jelen esetben jogi visszásságokat is tapasztalhatunk. Így már önmagában a beavatkozás ténye is kérdéseket vethet fel. Ezt az alkotmánybíróság elfogadta azon az alapon, hogy közérdekre hivatkozás történt. Ennek okán Bragyova András különvéleményével (20/2014. (VII. 3.) AB határozat, 328-345. pontok) tudnék azonosulni és továbbvinni azt, aki úgy fogalmazott, hogy egy nemzetgazdasági cél – jelen esetben egy szektor működőképességének a fenntartása – gyakorlatilag bármikor elfogadható közérdekként. Éppen ezért egy ilyen mélységű és minőségű beavatkozás, már magasabb mércét kívánna meg, s a szükségesség és arányosság tesztjét kellett volna alkalmazni. Eme tesztnek egyfajta alternatíváját nyújthatja az általam az előző bejegyzésemben ismertetett SWOT – analízis, ahol nem csak gyengeségek és veszélyek kerültek feltárásra, így valószínűsíthető, hogy ezt a tesztet a hatályos szabályozásunk már nem állta volna ki.

A beavatkozással egyúttal az állam jelentős közvetlen és közvetett befolyást is szerzett a szektorban. A „135-ös” rögzíti, hogy a Takarékbank változtatás nélkül volt köteles elfogadni a Szövetkezeti Hitelintézetek Integrációs Szervezete (SZHISZ)[1] által neki készített Alapszabályzatot, mely a közvetett kormányzati befolyásról tanúskodik. Ez a befolyás is kétélű fegyver, mivel egyrészt fennáll a veszélye a piacgazdaság szempontjából túlzott (közvetett) irányításnak, másrészt viszont, mivel már ekkor deklarálva volt az esetleges /tovább/értékesítés, így a takarékszövetkezetek érdekében meghozott garanciális szabályként is felfogható, hogy az esetleges későbbi többségi tulajdonos ne működhessen visszaélésszerűen.

A bekövetkezett gyors reprivatizáció pedig regulációs kérdést vet fel, tekintve, hogy egy konkurensnek minősülő piaci szereplő bír ráhatással a takarékok működésére. A FHB Bank Zrt. ugyanis a Takarékbank 2014. márciusában értékesített többségi részét megvásároló Magyar Takarék Befektetési és Vagyongazdálkodási Zrt., legnagyobb arányú tulajdonosa. A Takarékbank széles jogköre (értsd: utasítás; irányítás) biztosítja, akár a takarékszövetkezetek mindennapi életére kiterjedő befolyást, de a banki és üzleti titok sérthetetlenségének a kérdése is felmerül, amennyiben a Takarékbank ellenőrzési feladatait és előzetes hozzájárulási jogát gyakorolja. Marketing tekintetében pedig az FHB hasonló célközönséget kíván megszólítani, továbbá a takarékoknál ismert bizalmi viszonyt sugallja, amikor szlogenjeként a „Család bankja” mottó csendül fel. Így tehát két irányból is (tulajdonlás és versenytárs) aggályosnak nevezhető ez a gazdasági szabályozási jelenség.

Az integrációs törvény azon ellentmondásos rendelkezésére is felhívnám a figyelmet, miszerint a szövetkezeti hitelintézetek jogot (!) szereznek a korábbi „B típusú”[2] részvényeik értékesítésére (a Takarékbank részére), viszont a fennmaradás feltételeként azt írja elő e törvény, hogy minden szövetkezet csak egy féle, ún. „C típusú részvénnyel” rendelkezhet. Vagyis, bár látszólag jogként definiálta, egyértelműen értékesítési kötelezettség került rögzítésre.

A harmadik vizsgálandó elem pedig magának az utasításnak az intézménye. Hiszen joggal merülhet fel a kérdés, hogy egy – a közjog által létrehozott – új entitás miként irányíthatja a magántulajdont. Azt a magántulajdont, melynek sérülését a takarékszövetkezetek is érezvén, az Emberi Jogok Európai Bíróságához fordultak, hogy állapítsa meg, hogy az állam ezzel a beavatkozásával sértette a tulajdon feletti szabad rendelkezési jogot. Ismerve az EJEB-nek a tulajdonjoghoz fűződő ítélkezési gyakorlatát, elmondható, hogy ezt a kérdéskört ilyen tekintetben az AB állásfoglalása után sem tekinthetjük véglegesen lezártnak.

Társadalompolitikai aspektus

Szükségesnek tartok egy a társadalom oldaláról történő rövid gondolatsort, a takarékszövetkezetek genezise, társadalmi beágyazottsága és céljai végett. 1100 településen csak a takarékszövetkezetek vannak jelen, mely kétirányú következtetést enged meg számunkra. Egyfelől, hogy a magyar települések kétharmadán az emberek önként választották a szövetkezeteket céljaik elérésére. Másfelől pedig a településeink egyharmadán a bankok nem voltak jelen. Nem voltak jelen, mert ezek elsősorban elöregedő korfával rendelkező, periférikus, tőkeszegény kistelepüléseket takarnak. Így feltétlenül látnunk kell, hogy – bár az idősebb korosztály valóban a rendszer legnagyobb mértékű igénybevevője,– az általa a szocializmus időszakában megélt, hasonló egyközpontú irányítási modellje,[3] ismét a jövedelmezőséggel ellentételesen hathat. A tőkeszegénység és az alacsonyabb jövedelmi szintek pedig egy körbezáró érveléssel ismét ahhoz a kérdéshez vezetnek vissza, hogy mit is szeretnénk létrehozni szövetkezetet vagy bankokat, hiszen egy profitábilis szemléletmód mellett kérdéses, hogy mennyire tudnak érvényesülni a szövetkezetek szociális érzékenységi és fejlesztési tradíciói.

Szinopszisként elmondható, – a pénzügyi/gazdasági cikkben tárgyaltakkal egyetemben - hogy az újonnan kialakított rendszer csak a kezdeti szárnycsapásait próbálgatja; a nemzetközi modellekből kiragadott eszközöknek a hazai szabályozás és gazdasági viszonyok közötti működőképessége és eredményessége még egyelőre empirikus úton nem vizsgálható. Természetesen minden piaci kudarcra történő reagálás, magában hordozza a kormányzati kudarc és újonnan megoldandó, előre nem látható kihívások sorát, melyek újabb beavatkozásokat tehetnek szükségessé.

A részletszabályok egyesével (pl.: ex lege integráció, utasítás) és együttesen (pl.: intézményvédelmi alap- és keresztgarancia-rendszer együttes alkalmazása, szövetkezeti elvek visszaszorulása) is leginkább a helyi takarékszövetkezetek dependenciáját erősítik a központi intézmény irányába, minek tükrében a most taglalt szempontok is azt támasztják alá, hogy a 2009-ben jelzett autonómia és szabadság már nem a takarékszövetkezetek védjegye.

Ezek ellenére természetesen bízunk egy új és eredményesebb működési korszakban a szövetkezetek életében, ami akár a napjainkban kialakult betét és befektetés válság egyik nyertese is lehet. Ezek azonban ismét felvetések, melyek csak egy hosszabb működési időszak után lesznek egyértelműen eldönthetők.

Forrásjegyzék:

Kiss Gy. Kálmán: A szövetkezeti bank megteremtésének kísérlete Magyarországon, Műhelytanulmányok, 2009, 2. sz

Nagyné Vas Erzsébet: A magyarországi takarékszövetkezetek szabályozása, Bankszemle, 2000, 10. sz

20/2014. (VII. 3.) AB határozat

http://www.napigazdasag.hu/cikk/14147/ (letöltés: 2014. 08. 27.)

http://www.ugyvedvilag.hu/rovatok/napirend/takarekszovetkezetek-penzbirsag-az-allamnak (letöltés: 2014. 08. 08.)