A tanulmány az MTA-DE Közszolgáltatási Kutatócsoport által szerkesztett KÖZJAVAK folyóiratban jelent meg. Idézési javaslat:
Hutóczki Katalin: Fejlesztés vagy megszüntetés, avagy a takarék-szövetkezeti rendszer átalakítása. KÖZJAVAK, II. évfolyam, 2016. 1. szám, 22-26. o. (DOI 10.21867/KjK/2016.1.5.)
Jelen írás egy előző bejegyzésem szerves folytatása, ahol arra kerestem a választ, hogy a takarékszövetkezeti szektor „partikuláris szabadságának édes madara” (Kiss Gy., 2009) tényleg le lett-e lőve a szövetkezeti hitelintézetek integrációjáról szóló 2013. évi CXXXV. törvény elfogadásával. Azaz megszüntetés, elsorvasztás történt-e, vagy inkább elengedhetetlen fejlesztésnek tekinthető a takarékszövetkezeti rendszer átalakítása. Most pedig további szövetkezeti, szabályozási és társadalompolitikai kérdéseket teszek a vizsgálat tárgyává a korábbi hipotézis (lásd a korábbi bejegyzésem második bekezdését) fenntartása mellett.
Szövetkezeti elvek érvényesülése
Kiinduló kérdésünk az, hogy a szövetkezetek a korábbi autonóm alapon, magánjogi szerződéssel létrehozott és irányított központi intézmény („helyi egységek központja”) helyett az új törvény értelmében valóban a „központ helyi egységeivé” degradálódtak-e az egyes fiókok. Az autentikus szövetkezeti attribútumok (Nagyné, 200: 51–52), mint az önkéntesség, önállóság, demokratikus irányítás, 1 tag – 1 szavazat elve alapján elfogadott alapszabály és üzletpolitika, s a tagok szolgálatának az elve lehetővé teszik, hogy a szövetkezeti hitelintézeteket elkülönítsük más pénzügyi intézményektől, kiváltképpen a bankoktól, s ma is sui generis intézményként beszéljünk róla. Az új – a szakma által „135-ösnek” nevezett – törvény értelmében azonban ezek helyére, tulajdonképpen a kötelező központi likvidtőke elhelyezés, a kiosztott alapszabályzat, az egységes üzletpolitika és az irányítás eszköze lépett. Így a szövetkezeti elveket tekintve újra elmondható, amit a gazdasági szempontú konklúziónál rögzíthettünk, hogy a szövetkezeti struktúrából egy banki jellegű működési mechanizmus alakult ki. Ezen új alapokra helyezett felépítés egy kizárólagosan profitorientált jelleg mellett elfogadható lenne, azonban elvitathatatlanul szembemegy a szövetkezeti hagyományokkal. Ismerve a Takarékbank fő célját (1. táblázat, Vida József nyilatkozata), alappal feltételezhető azonban, hogy ezen a megkezdett irányon a közeljövőben nem kívánnak változtatni. Ebből pedig konzekvensen következik, hogy minél inkább bankot kívánunk létrehozni, a szövetkezeti jegyek annál inkább vesznek ki a rendszerből.
Szabályozási kérdések
Szükséges néhány cselekmény és jogintézmény alkotmányos szempontból történő vizsgálata is, – mindamellett, hogy tudjuk, hogy amiért egy rendelkezés jogilag megfelelő nem következik belőle, hogy gazdaságilag is kifizetődő lenne, – hiszen jelen esetben jogi visszásságokat is tapasztalhatunk. Így már önmagában a beavatkozás ténye is kérdéseket vethet fel. Ezt az alkotmánybíróság elfogadta azon az alapon, hogy közérdekre hivatkozás történt. Ennek okán Bragyova András különvéleményével (20/2014. (VII. 3.) AB határozat, 328-345. pontok) tudnék azonosulni és továbbvinni azt, aki úgy fogalmazott, hogy egy nemzetgazdasági cél – jelen esetben egy szektor működőképességének a fenntartása – gyakorlatilag bármikor elfogadható közérdekként. Éppen ezért egy ilyen mélységű és minőségű beavatkozás, már magasabb mércét kívánna meg, s a szükségesség és arányosság tesztjét kellett volna alkalmazni. Eme tesztnek egyfajta alternatíváját nyújthatja az általam az előző bejegyzésemben ismertetett SWOT – analízis, ahol nem csak gyengeségek és veszélyek kerültek feltárásra, így valószínűsíthető, hogy ezt a tesztet a hatályos szabályozásunk már nem állta volna ki.
A beavatkozással egyúttal az állam jelentős közvetlen és közvetett befolyást is szerzett a szektorban. A „135-ös” rögzíti, hogy a Takarékbank változtatás nélkül volt köteles elfogadni a Szövetkezeti Hitelintézetek Integrációs Szervezete (SZHISZ)[1] által neki készített Alapszabályzatot, mely a közvetett kormányzati befolyásról tanúskodik. Ez a befolyás is kétélű fegyver, mivel egyrészt fennáll a veszélye a piacgazdaság szempontjából túlzott (közvetett) irányításnak, másrészt viszont, mivel már ekkor deklarálva volt az esetleges /tovább/értékesítés, így a takarékszövetkezetek érdekében meghozott garanciális szabályként is felfogható, hogy az esetleges későbbi többségi tulajdonos ne működhessen visszaélésszerűen.