Véd vagy "kivéd" a pénzügyi fogyasztóvédelem?

Nagy Zoltán gondolatébresztő írása alapvető kérdéseket feszeget a pénzügyi fogyasztóvédelem kapcsán. A fogyasztó fogalmával kapcsolatban számos támpontot rögzít, jórészt az EU Bíróság esetjoga alapján. Tény, hogy a felvetett problémák megválaszolása külön disszertáció(k) témája lehetne, így erre ezen a felületen felelősséggel nem vállalkozhatom, csupán néhány gondolatot osztanék meg az egyik felvetett problémakörrel kapcsolatosan.

Ezt a problémakört több kérdés fémjelzi: Általános szabályozás alkalmazható csak a fogyasztóvédelemben vagy egyedi védelem is érvényesülhet, például állami mentőakciókkal? Használ-e a fogyasztók jövőbeni magatartásának, ha abban a feltevésben vállalnak túlzott mértékű, de nagy hozamot biztosító kockázatot, hogy az állam nem normatív módon megmenti őket? Meg kell-e menteni azokat a „szerencsejátékosokat”, akik sejtik a pénzügyi konstrukció nem legális, „pilótajáték” jellegét, de bíznak a szerencsében és a magas hozam realizálásában?

Miként később Nagy Zoltán is utal rá, a fogyasztóvédelem gyakorlatilag a felek közötti egyensúlytalanság kiküszöbölésére hivatott komplex eszközrendszer, s mint ilyen, fontos közérdeket valósít meg.

Megállapítható, hogy bizonyos esetekben maga a szabályozás is ráerősít az egyensúlytalansági helyzetre (például az egyoldalú szerződésmódosítást – igaz, körülhatárolt esetekben – lehetővé teszi a pénzintézetek számára, ehhez képest a fogyasztókat legfeljebb egyoldalú elállási/felmondási jog illeti meg, érdemi módosítási lehetőségük nincs a többnyire egyébként is nélkülük létrehozott ÁSZF-eken alapuló szerződések kapcsán). Arra is érdemes figyelemmel lenni, hogy a történelemben számos példát láthattunk arra, hogy az állam – közpénzből – hatalmas mentőcsomagokat nyújtott a pénzügyi szektor kínálati oldalán álló szereplők számára. Ezen mentőakciók pedig nem mindig voltak „kifizetődők” az állam számára.[1]

Ha elfogadjuk, hogy az állam óriási összegeket fordít pénzügyi intézmények megmentésére, akkor ezen az alapon elképzelhetőnek tartok – legalább részben önhibájukon kívül - nehéz helyzetbe került fogyasztóknak nyújtott mentőcsomagokat is (tipikusan ilyennek tartom a devizahitelezéssel érintett fogyasztók nagy részét, hiszen ebben az esetben viszonylag széleskörű konszenzus alakult ki azzal kapcsolatban, hogy a pénzügyi szolgáltatók, az állam és a fogyasztók is felelősek a kialakult problémákért). Valószínű, hogy egy végső állami „mentsvár” deklarálása nem használ a felelős fogyasztói magatartásnak, ugyanez elmondható azonban a pénzügyi szolgáltatók vonatkozásában is, akikről legalább annyira feltételezhető, hogy adott esetben „szerencsejátékos” magatartást folytathatnak adott esetben.

Gondolataimmal nem szándékoztam azt sugallni, hogy helyeselnék bármilyen fogyasztói mentőakciót, csupán arra mutattam rá, hogy a pénzügyi szolgáltatók esetében több példát is láthattunk ilyen jellegű beavatkozásokra…

Véd vagy „kivéd” a pénzügyi fogyasztóvédelem?” című cikk vitaindító felvetéseire az alábbi reflexiókat tudom megfogalmazni:

Megítélésem szerint a XXI. század eleje, mint a „digitális forradalom” megindulásának ideje fog bevonulni majdan a történelem könyvekbe. A digitális fejlődés olyan ütemű és mértékű, amely folyamatos kihívás a jogalkotás és a jogalkalmazás számára.

A fogyasztó fogalma álláspontom szerint – figyelembe véve az új PTK által megfogalmazott fogyasztói fogalmat is- kikristályosodik a jogalkalmazás számára, a védendő fogyasztó az a természetes személy, aki szakmája, önálló foglalkozás vagy üzleti tevékenységi körén kívül jár el.

A pénzügyi világban a fogyasztói egyensúlytalanság kiküszöbölésének fontos területeként a széleskörű és kellő részletességű tájékoztatást tartanám a jövőre nézve indokoltnak és elsődlegesnek.

Mire alapítom ezt a meglátásomat?

A jogalkotás és a jogalkalmazás-- meglátásom szerint -mindig „utána megy” a problémának. A 2008-as deviza hitelezés alapján létrejött válság még mindig tart a jogalkalmazás területén. A bíróságok a deviza perek terhe alatt vannak, mert nem tudott az Állam olyan szintű egységes szabályokat megalkotni a válság okozta problémák megoldására, amelyek egységesen valamennyi fogyasztó problémáját – záros határidőn belül- megoldották volna. Gondolok itt arra, ahogy a végtörlesztés kedvezménye csak a fogyasztók szűk körét érintette pl.,de aki élni tudott vele, jól járt és véglegesen, mert  a hitele visszafizetésre került.

Az egyik „friss” döntés, a 6/2019(III.20) AB határozat, -amely a Kúriának a pénzügyi intézmények fogyasztói kölcsönszerződéseire vonatkozó jogegységi határozatával kapcsolatos egyes kérdések rendezéseiről szóló 2014.évi XXXVIII. törvényben rögzített elszámolás szabályairól és egyes egyéb rendelkezésekről szóló 2014.évi XL.törvény 37.§-a alaptörvény-ellenességének megállapításáról és megsemmisítéséről szóló – döntés  a fenti megállapításomat támasztja alá. A fenti AB határozat az alkotmányjogi panaszt elutasította ,megállapítva azt, hogy a DH2 törvény 37.§-a nem tekinthető visszamenőleges hatályú szabályozásnak. A határozathoz fűzött párhuzamos indokolás viszont rávilágít megítélésem szerint a valódi problémára:

„Nem vitás, hogy a határozat indokolása megfelel az Alkotmánybíróság gyakorlatának. Ugyanakkor mégis kiegyensúlyozatlannak tartom a felek közötti erőviszonyokat…véleményem szerint a felek közötti elszámolásra kiterjedő és összegszerűen is megjelölt, határozott kérelem olyan közgazdasági vagy matematikai ismereteket igényel, amely nem várható el minden embertől, sokkal inkább szakértői kérdés. …a nem megfelelően határozott vagy precíz kérelem pontatlanságának terhét így kizárólag a fogyasztó viseli”

A pénzügyi fogyasztói jogviszonyokban meglévő egyensúlytalanság tehát folyamatos kihívás, fókuszba tehát én a megelőzést helyezném az oktatás és a tájékoztatás kiemelt kezelésével.

Ezáltal „védeni” fog a rendszer és nem kell „kivédeni”, ami bizonytalan kimentelű lehet adott esetben.

Nagy Zoltán problémafelvetései bennem a „honnan indultunk?” kérdést vetették fel, illetve az örök versenyfutást, amit a jelen példánál maradva a pénzügyi fogyasztóvédelem vív a befektetési és hitelezési pénzpiaccal. Magyarországon a rendszerváltozást követően a korábbi évtizedekhez képest ismeretlen vagy elérhetetlen lehetőségek nyíltak meg bárki számára. A piacgazdaság megteremtésének folyamata kudarcok és sikerek egymást követő váltakozását jelentette. A 90-es évek közepére az országba beáramló „nyugati” vállalatok mellett hátrányba került a hazai ipar, visszaesett a mezőgazdaság, megnőtt a munkanélküliség, felgyorsult az infláció. Az ezredfordulóra a megszorító csomagok hatásaként csökkent a bérből és fizetésből élők nettó keresetének értéke, visszaesett a lakosság életszínvonala. A XXI. századba lépve a gazdaságpolitikát növekedést ösztönző döntések jellemezték megemelve a minimálbért és kedvezményes hiteleket biztosítva. A 2000 utáni első évtizedben jelentős béremelések, komoly beruházások történtek az infrastruktúra területén, ezeknek háttere azonban nem a gazdaság tényleges fejlődése, hanem az ország által felvett hitelek voltak. Ebben az elnehezülő gazdasági helyzetben érte a társadalmat a világméretű pénzügyi válság. Mindezeket azért bocsátottam előre, hogy hatásukra a lakosság életszínvonala is hullámvasútként követte a gazdasági folyamatokat és hiányzó forrásait nemcsak az ország, hanem az átlagemberek is hitelből kívánták finanszírozni. Szerintem nincs ma az országban olyan ember, aki ne tudna valamit a devizahiteles szerződésekről, vagy ne lenne maga, vagy családtagja érintett a témában. A pénzügyi konstrukció teljesen felkészületlenül érte véleményem szerint a hitelfelvevőből adóssá váló több ezer embert. Úgy gondolom, hogy amikor a szerző által feltett kérdésekre keressük a választ, jó kiindulási alapot jelent a XXI. század első évtizedének devizahitelezési gyakorlata, a pénzintézetek és fogyasztók magatartásának vizsgálata.

Véleményem szerint a problémának csak egyik aspektusa, hogy a fogyasztó a pénzpiaci szereplőhöz képest hátrányos helyzetben van mind tárgyalási lehetőségei, mind információs szintje tekintetében. A fogyasztó ugyanis már azáltal is hátrányos helyzetben van, hogy kiszolgáltatottá válik azáltal: hitelt vesz fel, tehát függésbe kerül. Különösen, ha ennek a hitelvelvételnek életét jelentősen befolyásoló oka van, például lakhatását kívánja megoldani. De nehezen lehet ellenállni a másik végletnek is, amikor minden lehetséges fórumon: kereskedelmi televízió-csatornák, rádióadók, színes magazinok kínálják a modern technikai újításokat, televíziókat, telefonokat, szebbnél szebb gépjárműveket.

Rendkívül összetett ebből a szempontból a hitelezési folyamat hiszen kéz a kézben jár a költekezést ösztönző reklámokkal. Elég ehhez, ha egy 5 perces reklámblokkot megnézünk a televízióban. A XXI. századi modernizálódó világban a reklám elhiteti az emberrel, hogy csak akkor képes lépést tartani, ha mindenből a legújabbat, legszebbet, legnagyobbat vásárolja. Így történt, hogy a devizahitelezés időszakában nagyon sok ember fogyasztási célú vásárlásaira vett fel olyan feltételekkel hitelt, amelyet utóbb nem tudott törleszteni. De valljuk be, amikor karnyújtásnyira van egy vadonatúj gépjármű, vagy egy plazmatelevízió, de akár egy új lakás megszerzésének lehetősége, ugyan ki olvassa el a 20-30 oldalas szerződést. Ebben a pszichikai helyzetben ki képes mérlegelni a teljes hiteldíjmutatót, az árfolyamkockázatot és egyéb költségeket. Valószínűleg mindenki volt már abban a helyzetben, amikor az ügyintéző is eleve úgy adja oda a szerződő félnek a szerződést, hogy mosolyogva közli, hol kell azt aláírni. De még abban az esetben is, ha részletes tájékoztatást szeretne nyújtani a bonyolult pénzügyi fogalmakkal teletűzdelt vagy matematikai műveletekkel illusztrált feltételrendszerről, hogyan értené azt meg egy „átlagos fogyasztó” és itt merül fel a szerző kérdése. Egyáltalán meg lehet-e és ha igen, hogyan úgy fogalmazni egy szerződést, hogy az világos és érthető legyen és biztosítani tudja a fogyasztó számára azokat az információkat, amelyek segítségével módjában áll mérlegelni az adott ügylet előnyeit és hátrányait, illetve az ügyletből származó kockázatokat. (C-26/13.sz. EUB ügy főtanácsnoki indítványa)

Véleményem szerint a jövőben legalább a lehetőségét meg kell teremteni annak, hogy a pénzügyi szolgáltatásokat igénybe vevő fogyasztó tájékozódni tudjon és legyen képes mérlegelni az általa vállalt kötelezettségeket. Ezeknek a mindenki számára elérhetővé váló információknak a birtoklása, megismerésük lehetősége esetleg valóban „kivédheti” az olyan hitelezési krízist, mint amilyet a devizahitelezés kiváltott.

Az információk nyújtotta védelemre pedig úgy gondolom, hogy nem csak a fogyasztók lehatárolt csoportjának, hanem minden, például pénzintézeti hitel felvételén gondolkodó fogyasztónak szüksége van, hiszen hogyan húzhatnánk meg a határt, mihez kötnénk azt: iskolai végzettséghez, vagyoni helyzethez, családi állapothoz?!

Bízhatunk abban is, hogy a 2008-as évekig felvett, majd bedőlt devizahitellel érintett családok felnövekvő tagjai esetleg tanultak valamit elődeik hibáiból és keresni fogják a tájékozódási lehetőségeket. Az Y és Z generáció életét, döntéseit jelentősen befolyásolják a világhálón szerzett információk, ezért van nagy jelentősége az olyan tájékoztató oldalaknak, mint pl. a pénzügyi navigátor: mnb.hu/fogyasztovédelem/penzügyi-navigator. Emellett nemcsak az információszerzés, hanem a problémák megoldási lehetőségeinek minél szélesebb körű tájékoztatása is szükséges, például a Pénzügyi Békéltető Testület „reklámozásával”. A pénzügyi kultúra fejlesztése, az informált fogyasztó megteremtése is segíthet billenteni az egyensúlytalanságban lévő mérleg serpenyőit és juthat el a pénzügyi fogyasztóvédelem is esetleg abba a helyzetbe, hogy egy hitelszerződés aláírásakor az igénylő minden releváns információ birtokában van, felmérte a kockázatokat, tudomással bír a számára nyújtott előnyökről és az őt esetlegesen érő hátrányokról és mindezeket mérlegelve hozza meg döntését.

Felhasznált források:

orszaginfo.magyarorszag.hu/informaciok/gazdasag)

Murányi Klaudia: A pénzügyi fogyasztóvédelem szabályozása http://midra.uni-miskolc.hu/document/27324/22923.pdf  ( 2019.04.02.)

Prof. dr. Nagy Zoltán Véd vagy „kivéd” a pénzügyi fogyasztóvédelem? című gondolatébresztő cikkében felteszi többek között azt a kérdést, hogy útját állhatjuk-e az innovációnak és a technológiai újításoknak a pénzügyi fogyasztóvédelem erősítésével, vagy összeegyeztethető a két érdek?

Szigorú, tiltó szabályozással megakadályozható lenne, hogy a pénzügyi tárgyú szerződések megkötésére elektronikus úton kerüljön sor. Jelenleg a magyar jogban ilyen tiltó rendelkezés csak a jelzáloghitel és az ingatlanra vonatkozó pénzügyi lízing szerződésekre került kimondásra 2015. évben (a fogyasztónak nyújtott hitelről szóló 2009. évi CLXII. tv. 13. § (2) bekezdés), éppen a fogyasztók fokozott védelme érdekében, tanulva a devizahitelezés negatív következményeiből.

A XXI. században, az információs társadalom korában azonban elképzelhetetlennek tartom, hogy az innovációnak jogi úton gát szabható úgy, hogy az végsősoron ne okozzon gazdasági hátrányt akár a pénzügyi szolgáltatók, akár a fogyasztók, de a gazdasági élet egyéb szereplői tekintetében is.

A fogyasztók, különösen a fiatalabb korosztály részéről egyre nagyobb az igény a kényelmi szolgáltatások iránt. Egyre szélesebb körben használják az internetet az egyszerű emberek is akár a mindennapi bevásárlásaik céljából. Interneten kötünk biztosítási szerződéseket, és egyre elterjedtebb az elektronikus bankolás is. Ma már több bank lehetővé teszi a szerződések elektronikus úton történő megkötését is.

A megoldás nem a technológiai újítások kizárása a pénzügyi fogyasztóvédelem biztosítása érdekében, sokkal inkább a technika adta lehetőségek kihasználása a fogyasztók kellő tájékoztatása, a pénzügyi tárgyú szerződéskötés folyamatának lekövethetősége érdekében. Az elektronikusan kötött ügyletek lépései visszakövethetőek, a dokumentumok fogyasztóhoz történő eljuttatása könnyen igazolható. Az elektronikus szerződéskötési folyamatokba beépíthetőek olyan biztonsági lépcsők, amik mind azt szolgálják, hogy a „végső kattintás”, az elektronikus aláírás előtt az ügyfél kellő információhoz jusson, megismerhesse az általa kötendő szerződés feltételeit, következményeit, így kellő ismeret birtokában vállaljon kötelezettséget.

A devizaszerződések tisztességtelen szerződési feltételeinek megállapítása iránti perekben gyakori fogyasztói védekezés, hogy az átadott szerződéssel szemben a szóbeli tájékoztatás másról szólt, illetve hogy az általános szerződési feltételek megismerésére nem volt lehetőség, vagy azzal a fél nem élt. Az elektronikus úton kötött szerződések esetén az ahhoz kapcsolódó esetleges szóbeli kapcsolatfelvétel is rögzítésre kerül, így bizonyítékul szolgálhat a fogyasztó számára is.

A cikkben felvetett „jobb megoldás” a pénzügyi szektor, a fogyasztó és a fogyasztóvédelmet biztosító állam együttműködése, egyaránt felelős magatartása és cselekvősége esetén érhető el.

A pénzügyi szektor részéről az üzleti etika, saját etikai kódexeik, a fair bank követelményeinek betartása járulhat hozzá a fenti cél eléréséhez. Az etikátlan magatartás hosszú távon gazdaságilag egyértelműen hátrányos.  A fair banki szolgáltatások keretében tehát a banknak is érdeke, hogy a kellő tájékoztatást a pénzügyi termékéről közérthetően megadja, és valamiképp kikényszerítse, hogy azt a fél saját érdekében meg is ismerje.

Természetesen a fogyasztók védelmét ezen ellenőrizhető, visszakövethető folyamatok is csak akkor szolgálják, ha a fogyasztó tudatosan köt elektronikusan szerződést. Nem elegendő biztosíték, hogy a szerződéskötési folyamatban a továbblépéshez szükséges pl. az ÁSZF megismerését tanúsító pontot „kipipálni”, ha azt a fogyasztó átolvasás, megismerés nélkül teszi meg. A fogyasztók részéről tehát a pénzügyi tudatosság erősítése a megoldás, amihez az állam az oktatással, ismeretterjesztéssel járulhat hozzá.

Az állam a jogi szabályozás, a pénzügyi szféra ellenőrzése és a fogyasztók tudatosságának erősítése körében fejthet és fejt ki e cél érdekében tevékenységet.  A jogi szabályozás Magyarországon már reagált a digitalizáció térnyerésére, a 2005. évi XXV. törvény és annak 2014. évi módosítása éppen a fogyasztó tájékoztatására helyezte a hangsúlyt a távértékesítés esetében.

A Magyar Nemzeti Bank pedig folyamatosan együttműködik a FinTech cégekkel, már a digitális termékek kidolgozásának folyamatába is bekapcsolódik, így a pénzügyi fogyasztóvédelem körében már megelőzésként kifejtheti tevékenységét, tehát véd, és nem „kivéd”.

Az innovációs fejlődés és a pénzügyi fogyasztóvédelem összeegyeztethetőségének módját foglalta össze Hornung Ágnes pénzügyekért felelős államtitkár „A szabályozó felelőssége a 21. században: az innováció előmozdítása vagy a fogyasztók megvédése a digitális csapdáktól?” című előadásában, a következőkben:

„- A FinTech technológiák ismerete és használata a jövőben nagy valószínűség szerint mindennapjaink része lesz.

- Felelős jogalkotásra van szükség a fogyasztóvédelmi és az adatvédelmi szabályok betartása mellett, amely azonban nem gátolja a versenyt.

- A lakosság ösztönzése szükséges, hogy tudatosan, megfontoltan vegyék igénybe főként az új FinTech pénzügyi szolgáltatásokat, ehhez a pénzügyi ismeretek bővítése indokolt, amelynek részét kell, hogy képezze a pénzügyi innovációkra vonatkozó kockázatok és ismeretek is.

- Egy megfelelő pénzügyi tudással és szemlélettel rendelkező lakosság nevelése a végcél, amely hozzájárul a pénzügyi intézményrendszer stabil, egészséges működéséhez és Magyarország versenyképességének növeléséhez.”

Ezen gondolatok mentén látszik megvalósíthatónak a cikk szerzője által felvetett „jobb megoldás.”

Felhasznált irodalom:

Dr. Veres Zoltán :A pénzügyi fogyasztóvédelem egyes alapkérdései (PhD értekezés, Pázmány Péter Katolikus EgyetemJog-és Államtudományi Doktori Iskola)

Hornung Ágnes: A szabályozó felelőssége a 21. században: az innováció előmozdítása vagy a fogyasztók megvédése a digitális csapdáktól? (előadás, Eger, 2017.szeptember 18.)

Úgy vélem, hogy Nagy Zoltán sorai elérték céljukat, hiszen még a gondolatébresztő tanulmánnyal érintett témában kevésbé jártas embere, akár jómagam, is komolyan eltudnak gondolkodni bizonyos társadalmi szintű kérdéseken, problémákon.

Először is érdemes a fogyasztó fogalma kapcsán megjegyezni álláspontom szerin, hogy a szerző által hivatkozott fogyasztói „modellek”, az ésszerű fogyasztó és a minta-fogyasztó talán nem is állnak olyan távol egymástól. Az Európai Bíróság ennek a felvetésnek megfelelően az ésszerű fogyasztó modelljét követi és elméletileg „elvárja”, hogy a fogyasztók a megfelelő információk birtokában racionális döntéseket hozzanak. Igen ám, ugyanakkor a szerző által is hivatkozott ítélkezési gyakorlatai az Európai Bíróságnak abba az irányba mutat, hogy a gyakorlatban az Európai Bíróság is magas szinten védi a fogyasztók jogait, különösen a pénzügyi szolgáltatások esetében. Kicsit részletesebben vizsgálva, hogy az Európai Bíróság pénzügyi szolgáltatásokkal kapcsolatban milyen szintű tájékoztatást is vár el, láthatjuk, hogy ezen a ponton igen közel kerül egymáshoz a két fogyasztói modell. Az Európai Bíróság is arra az álláspontra helyezkedett ugyanis, hogy a fogyasztók tájékoztatásának mindenre kiterjedőnek és részletesnek kell lennie. Ez alapján látható, hogy ugyan az Európai Bíróság „elvárja” az önállóságot a fogyasztótól, azonban megköveteli a vállalkozástól azt a szintű tájékoztatást, ami alapján egy „átalagos” fogyasztó már megalapozott döntést hozhat pénzügyi előképzettség nélkül is.

 A magyar devizahitelesek helyzete vonatkozásában is érdekes következtetéseket vonhatunk le. Az, hogy Európai Bíróság a devizahitelesek „pártján” ál gyakran hangzik el napjainkban a médiában, főként a közelmúlt eseményeire figyelemmel. A Európai Bíróság ítéleteiben ugyanakkor az általánosság szintéjre helyezkedik inkább és azok a gyakorlatban aligha lesznek a magyar devizahitelesek segítségére. Mindazonáltal megjegyzem, hogy az Európai Bíróság már e téren kikristályosodottnak tekinthető gyakorlata alapján a bankoknak a devizahitelek kapcsán nem feltétlenül lett volna lehetőségük a futószalag szerű hitelügyintézésre, részletesebb tájékoztatást igényelt volna meg a devizahitel konstrukció bonyolultságára tekintettel a helyzet.

Érdekes felvetéseket ír még a szerző az állam kötelezettség körében is. Véleményem szerint az államnak igenis élen kell járni a fogyasztóvédelem területén. Meglátásom szerint az lenne a követendő gyakorlat, hogy a kérdéses terület „bonyolultságának” függvényében változna a fogyasztóvédelmi kötelezettsége az államnak. Ennek megfelelően a pénzügyi ügyletek körül komoly felelősséget kell vállalnia az államnak és meg kell követelnie a pénzügyi szolgáltatóktól a magas szintű tájékoztatási kötelezettség teljesítését. Nagyobb hangsúlyt kellene továbbá fordítani az állampolgárok oktatására, hiszen a gyakorlati tapasztalatok azt mutatják, hogy az emberek alapvető közgazdaságtani ismeretekkel sem rendelkeznek, nem értik a hitelezés lényegét. Ezen a ponton felül azonban az állam nem tartozik felelőséggel, nem helyes az állami mentőöv biztosítása. Ezzel ugyanis nem segíti elő az állam azt, hogy az emberek felelősséget vállaljanak saját döntéseikért.

A fogyasztói minta fogalmai közül a német bírói gyakorlat által kialakított modellel értek egyet.A fogyasztót óvni kell,rendkívüli védelemben kell részesíteni, tekintettel arra, hogy nem képes ésszerű döntések meghozatalára. A fogyasztó a szükségletei kielégítésére törekszik. Ez az elsődleges számára, ezért mindent megtesz. A fogyasztói szerződés megkötése már mellékes számára, ezért álláspontom szerint, nem kellő körültekintéssel jár el. A pénzügyi szolgáltatások esetében ezt a feltételezést a mindennapi tapasztalat alátámasztja. A bankok pénzügyi szolgáltatásairól nap mint nap lehet hallani a híradásokban, reklámokban. A kecsegtetőnek tűnő ajánlatok hallatán, a fogyasztó, mint hiteligénylő előtt csak egy cél lebeg, a hitel megszerzése. A hitelnyújtással kapcsolatos információk közül csak az lesz jelentős számára, hogy rövid időn belül, mekkora összeget tud igényelni. A hitel hosszútávú terheit a törlesztőrészlet valamint az árfolyam és kamatváltozásról lehetőségét általában figyelmen kívül hagyja vagy nagyvonalúan kezeli. Nem méri fel azt az alapvető kérdést, hogy van e fedezete ahhoz, hogy viselje a sokszor jelentős összegű hitel hosszútávú terheit. Nagy Zoltán tanulmányában felmerült, hangsúlyos kérdés, a pénzügyi kultúra alacsony foka. Ezzel a megállapítással maradéktalanul egyet értek. A középiskolai oktatásból is hiányoznak azok a tantárgyak, amelyek az emberek pénzügyi tudatosságát erősítenék. Nincs olyan középiskolai képzés, amely felhívná a figyelmet, a pénzügyi szolgáltatások veszélyeire. Nem tanítanak "pénzügyi tervezést" az emberek jelentős részének alapvető, a hitel felvételével kapcsolatos jogi és közgazdasági ismeretei sincsenek. Különösen igaz ez abban az esetben, ha a hitel felvételére nem az emberek által használt pénznemben kerül sor. Ez utóbbi megállapítást igazolja a 2007 és 2013 év közötti devizaválság. Természetesen a tudatos körültekintő fogyasztói magatartás megmentheti a szerződő felet attól, hogy megkárosítsa önmagát, kockára téve anyagi biztonságát. Ez a probléma egyébként nemcsak a bankok pénzügyi szolgáltatásait igénybe vevő fogyasztóra vonatkoznak. A meggondolatlan fogyasztói magatartás a fogyasztóvédelmi jog alapkérdése.

Megvédhető-e a fogyasztó a gyorsan változó és komoly szakmai ismeretek igénylő pénzügyi világban és meddig kell terjeszkedni ennek a védelemnek?

Prof.Dr. Nagy Zoltán cikke a pénzügyi fogyasztóvédelemmel kapcsolatosan több területet is érint. Már a bevezető részben felteszi a kérdést, hogy megvédhető-e a fogyasztó a gyorsan változó és komoly szakmai ismereteket igénylő pénzügyi világban és meddig kell terjeszkedni ennek a védelemnek. Mindenkit meg kell-e védeni, vagy csak a fogyasztók lehatárolt csoportját?

A gyorsan változó gazdasági- és jogi környezetben nagyon nehéz meghatározni, leginkább kialakítani a védelemnek azt a szintjét, amely hathatós védelmet biztosít a fogyasztók számára anélkül, hogy gátolná a pénzügyi szféra normál működését.

A kérdés vizsgálatánál külön kell választani a fogyasztók megkárosítására irányuló és már a bűncselekményi kategóriát is megvalósító csalárd tevékenységeket, a bűncselekmény szintjét még el nem érő, azonban a fogyasztók széles körét károsító, a „pénzügyi vállalkozás” számára - a vele szerződő fél helyzetének kihasználásával megkötött - tisztességtelen haszon elérését biztosító jogügyletektől.

Az nem lehet kétséges, hogy a bűncselekményi szintet elérő cselekményekkel kapcsolatosan erőteljesen fel kell lépni az ilyen jellegű tevékenység esetén a fogyasztók minél szélesebb körét tájékoztatni kell a történtekről, figyelemfelhívó riportokat, közleményeket kell közreadni és minden lehetséges módon megakadályozni, hogy a bűnözői körök a leendő szerződő partnerekkel jogügyleteket kössenek, másrészről nagy hangsúlyt kell fektetni, amennyiben lehetséges, a károsultak kárának megtérítésére, illetve a büntetőjogi felelősségre vonásra.

A bűnüldöző szervek részéről is jól ismertek a veszélyeztetett csoportok, akik például egy pilótajátékba könnyebben beszervezhetőek. A cél elérése érdekében szükséges lenne a bűnüldöző hatóságok, illetve a fogyasztóvédelmi hatóság minél teljesebb együttműködése mind a megelőzés, felvilágosítás, mind a már megtörtént esetek felderítése a fogyasztók kárának megtérítése körében.

A másik esetkör, amikor a fogyasztókat megkárosító tevékenység nem éri el a büntethetőségi szintet, azonban a pénzügyi vállalkozás a fogyasztókkal kötött szerződéseknél a helyzeti előnyüket a fogyasztók hozzáértésének hiányát esetleg nyereségvágyát kihasználva köti meg a szerződést.

Ezen etikátlan üzleti tevékenységgel kapcsolatosan erősíteni kell a pénzügyi szektor ellenőrzését olyan üzleti etikai eljárási kódex előírásával, amelyek átláthatóvá teszik, hogy a pénzügyi szolgáltató megfelel-e a fairbank követelményének. Az átláthatóság keretében meg kell követelni, hogy a pénzügyi szolgáltató tájékoztatása során a laikusok számára is érthető módon közérthető magyarázatokkal világítsa meg az adott pénzügyi szolgáltatás lényegét és ne hallgathassa el, avagy ne bagatellizálhassa el az adott pénzügyi szolgáltatás kockázatát.

Ugyanakkor nagyobb figyelmet kell fordítani arra is, hogy a fogyasztónak is fennáll a felelőssége, hogy a szerződéskötés előtt a rendelkezésre álló tájékoztatókat, ismertetőket megvizsgálja, végig olvassa, értelmezze, illetve a középfokú képzés részévé kellene tenni az általános jogi- és pénzügyi ismereteket, mivel a társadalmunk a fogyasztóval szemben azt az elvárást fogalmazta meg, hogy egy átlagos szinten tájékozott legyen ezeken a területeken is.

Azonban ez a folyamat csak lassan hoz majd eredményt. A gazdasági válságot követően tömegével indult úgynevezett devizahiteles perek is megmutatták, hogy egyrészről pénzügyi szolgáltatókkal szemben meg kell követelni a laikus, gyengébb fél számára is érthető teljeskörű tájékoztatást, annak dokumentálását, azonban a fogyasztóval szemben is az a megfogalmazható elvárás, hogy már a szerződéskötést megelőzően is tájékozódjon az adott ügyletre vonatkozóan, a szerződés aláírását megelőzően pedig minimális elvárás a szerződés átolvasása és a számára kevésbé érthető szerződési feltételeknek a megbeszélése.

Megítélésem szerint több területen is változtatni kell a korábbi gyakorlathoz képest a fogyasztók hathatósabb védelmének biztosítása érdekében és kiemelt fontosságú a minél szélesebb körű tájékoztatás, ennek jogszabályban is előírt követelmény rendszere.

Dr. Nagy Zoltán utalt arra cikkében, illetve a korábbi hozzászólók is rámutattak arra, hogy a hazai joggyakorlat egyik akut problémáját az úgynevezett devizaalapú hitelek jogalkalmazási kérdései jelentik. Az adósok által indított érvénytelenségi, végrehajtás megszüntetési (korlátozási) perek során, illetve a hitelezők és jogutódjaik által indított marasztalási perek keretében gyakorta kell állást foglalniuk a bíróságoknak azon kérdésben, hogy mely személyeket, ennek keretében mely természetes személyeket tekintenek fogyasztónak és melyeket nem minősítenek annak, és ezáltal nem részesítik a fogyasztókat megillető jogvédelemben.

Ennek jelentősége abban rejlik, hogy a nem fogyasztói kölcsönszerződésekre sem a 93/13 EGK irányelv, sem a Polgári törvénykönyvről szóló 1959. évi IV. törvény (Ptk.) és a 18/1999. kormányrendelet ezen irányelvet implementáló rendelkezései (a Ptk. tekintetében van kivétel), sem a hitelintézeti törvény vonatkozó szabályai, sem a DH1 és DH2 törvény nem vonatkozik, mint ahogyan a 6/2013 és 2/2014 PJE határozatok megfelelő alkalmazásának sincs helye.

A bíróságnak hivatalból kell észlelnie, hogy a perbeli jogviszony fogyasztói szerződésnek minősül. Kétség esetén azonban a szerződés fogyasztói jellegének a bizonyítása a fogyasztót terheli (2/2011. (XII. 12.) PK vélemény 1. pontja).

A régi Ptk. 685. §-ának d) és e) pontjában foglalt rendelkezésekre figyelemmel a szerződés fogyasztói szerződésnek minősül, ha az adós mint gazdasági vagy szakmai tevékenység körén kívül eső célból szerződést kötő személy és a hitelező mint a szerződést gazdasági vagy szakmai tevékenysége körében kötő személy között jön létre.

A régi Hpt. 2010. június 11. napja előtt hatályban volt Hpt. 213. §-ának (1) bekezdése fogyasztási, illetve lakossági kölcsönszerződés esetén irányadó, amely fogalmakat, továbbá a fogyasztó fogalmát a Hpt. 2. számú mellékletének III.4.,5. és 13. pontjai határozták meg. Ezek szerint fogyasztó az önálló foglalkozásán és gazdasági tevékenységén kívül eső célok érdekében eljáró természetes személy, míg fogyasztási kölcsönnek minősül a mindennapi élet szokásos használati tárgyainak megvásárlásához, javíttatásához vagy szolgáltatás igénybevételéhez, továbbá a felhasználási célhoz nem kötötten fogyasztónak nyújtott kölcsön, továbbá lakossági kölcsönnek tekintendő a fogyasztási kölcsön, valamint az ingatlan vásárlására, építésére, felújítására, bővítésére, korszerűsítésére, továbbá közműfejlesztésre fogyasztónak nyújtott kölcsön.

A Hpt. 2. számú melléklet III.5. és 13. pontjai alapján egyértelmű, hogy a fogyasztási-, lakossági kölcsönszerződések fogyasztói szerződések (6/2013. Polgári jogegységi határozat indokolási része).

2010. január 14. napjától kezdődően hatályba lépett a fogyasztónak nyújtott hitelről szóló 2009. évi CLXII. törvény, amely jogszabály meghatározza a fogyasztó fogalmát, illetve szabályokat tartalmaz a devizahitelek megkötését megelőző tájékoztatásra is.

A bírói gyakorlat főbb vonalakban az alábbiak szerint határozta meg, hogy mely természetes személyeket tekint a szerződéses jogviszony szempontjából fogyasztónak és melyeket nem.

A vizsgálódás körében jelentőséggel bír a kölcsönszerződés célja, mivel a hitel kiváltása, mint hitelcél nem változtatja meg az eredeti kölcsön célját, ezért ha az a kölcsön, amelyeknek a kiváltására az újabb kölcsönt felvették, fogyasztási lakossági kölcsön volt, akkor a kiváltásra szolgáló hitel is ilyen jellegűnek minősül. Ebben a tekintetben annak van jelentősége, hogy természetes személy - ebben a minőségében, tehát nem egyéni vállalkozóként - vegye fel a kölcsönt és ne vállalkozási, gazdasági célra (BH2016. 83.; Kúria, Pfv.VI.20.968/2015.).

A nagy kockázatú deviza, határidős opciós és swap ügyleteket, értékpapír és értéktőzsdei ügyleteket kötő természetes személy fél nem minősül fogyasztónak (BDT. 2019.7.).

Ha a kölcsön felvételére üzletszerű tevékenység keretében kerül sor, a szerződés akkor sem minősül fogyasztói szerződésnek, ha a kölcsönt az adós csak részben használta fel gazdasági célja megvalósítása érdekében (BDT. 2004.3083. és BDT. 2018.138.)

Amennyiben a természetes személy egyéni vállalkozói igazolványát mellékelve igényelte a kölcsönszerződés megkötését, akkor nem minősül fogyasztónak (BH2015. 197. határozat indokolási része).

Egy korlátolt felelősségű társaság üzletrészének megszerzése céljából nyújtott kölcsön nem minősül sem fogyasztási, sem lakossági, sem fogyasztói kölcsönszerződésnek (EBH2015. G.1.).

A Kúria Gfv.VII.30.243/2016. számú határozatában (BH2017. 375.) akként foglalt állást, hogy a nem fogyasztói, fogyasztási kölcsönszerződés esetén a kizárólag a fogyasztói, fogyasztási kölcsönszerződésekre vonatkozó magyar, illetve uniós szabályok nem irányadóak. Az ezen szerződésben szereplő szerződési feltétel tisztességtelenségére a megtámadási határidőn belül lehet jogszerűen hivatkozni [A határozat indokolási részéből kiderül, hogy a felperesek gazdasági társaságok voltak. Az árfolyamrés és az egyoldalú kamat-, költség- és díjemelés lehetőségét megállapító szerződéses rendelkezések, illetve egyéb, így az árfolyamkockázatot az adósra áthárító szerződéses feltételek tisztességtelensége a nem fogyasztói szerződések esetében, a kölcsönszerződés megkötésekor hatályos régi Ptk. 209/A. § (1) bekezdése alapján megtámadási, nem semmisségi oknak minősült. A megtámadásra nyitva álló határidő egy év, amely a sérelmet szenvedő fél (adós) teljesítésekor kezdődött. A kölcsönösszegnek mint a szerződés lényeges elemének a hiánya a nem fogyasztási kölcsönszerződéseknél, így az alperesi jogelőd és az adós közötti kölcsönszerződés esetén a Ptk. 205. § (2) bekezdése értelmében nem a szerződés semmisségét, hanem a szerződés létre nem jöttét eredményezi].

A Kúria Pfv.VII.21.598/2015. számú határozatának (BH2016. 178.) indokolási részében kifejtette, hogy egy kisteherautó megvásárlására irányuló adásvételi szerződésből fakadó vételár-fizetési kötelezettség kiegyenlítésére irányuló kölcsön szerződés nem minősült fogyasztóinak, valamint fogyasztásinak sem. A felperes szerződéskötése nem tekinthető szakmai és gazdasági célon kívülinek, vagyis a felperes nem fogyasztóként járt el. A kisteherautó nem minősül továbbá a mindennapi élet szokásos használati tárgyának, így a nyújtott kölcsön olyan felhasználási célhoz kapcsolódott, amely miatt a fogyasztási szerződés létrejöttének megállapítása is kizárt volt. Annak nem volt jogi jelentősége a jogvita eldöntése során, hogy a megalapítani tervezett gazdasági társaság megalakulását megelőzően került sor a keresettel támadott kölcsönszerződés megkötésére.

A Kúria Gfv.VII.30.196/2014. számú határozatának (BH2015. 197.) indokolási részében leírta, hogy a felperes gépkocsivásárlás céljából az alperessel kölcsönszerződést kötött, amelyet nem természetes személyként, hanem egyéni vállalkozóként kötött meg, hiszen egyéni vállalkozói igazolványát mellékelve igényelte annak megkötését. Az alperes ezen feltétel ismeretében nyújtotta a kölcsönt és nem terhelte annak vizsgálatának kötelezettsége, sőt lehetősége sem, hogy a felperes csak egyéni vállalkozói tevékenysége kifejtéséhez, avagy magáncélra használja a gépjárművet, illetve azt milyen arányban használja egyéni vállalkozóként, illetve természetes személyként. A perbeli kölcsönszerződés nem tekinthető fogyasztói kölcsönszerződésnek.

Az üzletszerű tevékenység fogalma feltételezi a nyereség, illetve vagyonszerzés végett végzett gazdasági tevékenysége rendszeres jellegét, kölcsönszerződés tehát csak akkor nem minősül fogyasztói kölcsönnek, ha a kölcsön igénybevételére rendszeresen végzett, haszonszerzésre irányuló gazdasági tevékenységgel összefüggésben kerül sor. A rendszeresség ugyanakkor nem jelent folyamatosságot, ezért a kiegészítő vagy idényjelleggel végzett gazdasági tevékenység is minősülhet üzletszerűnek (A DH törvények hatálya alá tartozó szerződések érvénytelenségével kapcsolatos perekkel foglalkozó konzultációs testület 2016. november 9. napján tartott üléséről szóló emlékeztető I.1. pontja).

A felhasználási célhoz nem kötött kölcsönszerződés nem minősülhet fogyasztói szerződésnek, ha az adóstársak egyike nem természetes személy, mert a szerződés fogyasztói jellege csak akkor állapítható meg, ha a fogyasztói szerződés fogalmi elemei valamennyi adóstárs vonatkozásában fennállnak (A DH törvények hatálya alá tartozó szerződések érvénytelenségével kapcsolatos perekkel foglalkozó konzultációs testület 2016. november 9. napján tartott üléséről szóló emlékeztető I.2. pontja).

A fentiekre tekintettel megállapítható, hogy sem a régi Ptk., sem az új Ptk. alapján a bírói gyakorlat nem tekinti fogyasztónak azon természetes személyeket, akik a szerződést gazdasági vagy szakmai tevékenységük körében kötötték meg, amely megnyilvánulhat abban, hogy egyéni vállalkozóként kötötték meg a szerződést, vagy a szerződés célja valamely gazdasági tevékenység folytatásához szükséges ingóság (például teherautó) megszerzése volt, vagy a szerződés célja kockázattal járó, haszonnal kecsegtető pénzügyi műveletek finanszírozása volt (lásd nagy kockázatú deviza, határidős opciós és swap ügyleteket, értékpapír és értéktőzsdei ügyletek), illetve a fogyasztói jelleg elvesztéséhez elegendő volt az is, ha a szerződéses összeget csak részben használták föl a fönt megfogalmazott körülményeknek megfelelően.

Álláspontom szerint a védelemben részesítendő, fogyasztónak minősülő természetes személyek körét a jövőben sem a joggyakorlat által, sem jogszabály-módosítás útján nem indokolt tágítani. A fogyasztónak minősülő természetes személy védelméhez a hitelezőket, pénzintézeteket terhelő tájékoztatási kötelezettségek körét és mélységét nem indokolt tovább növelni, mivel annak várt hatása, jelesül a fogyasztók ismereteinek bővülése, nem várható, részben a fogyasztók passzív magatartása miatt. Sajnálatos módon általánosságban jobban szolgálja a fogyasztók érdekét az, ha az állami szabályozó a szerződések tartalmának korlátozásával (például a zálogjoggal biztosítható szerződéstípusok meghatározásával), vagy a felvehető kölcsön összegének jövedelemszinthez való igazításával igyekszik a hitelek megkötésével okozott társadalmi, gazdasági problémákat elhárítani, amellyel közvetve megfosztja azon csekély számú, tudatos fogyasztót annak lehetőségétől, hogy az adott szerződésből fakadó veszélyeket felmérve tudatosan vállalja a szerződés megkötésének kockázatát.

A téma aktualitását (részben) az adja, hogy az általános szerződési feltételek tisztességtelenségével összefüggésben az Európai Unió Bírósága elé kerülő magyar ügyek egy része arra vonatkozik, hogy az egyértelmű megfogalmazás követelményét ki lehet-e annyira tágítani, hogy abba azok a szakmaspecifikus kikötések is beletartozzanak, és ezáltal tisztességtelennek minősüljenek, amelyeket például a bankok használnak egy devizahitel-szerződés megkötésekor.
A gyakorlatban problémát jelent, hogy nehéz meghatározni a potenciális fogyasztók körét, ráadásul ez a kör sem homogén. A fogyasztói csoportok közti különbségtételre jól használható kategóriákat ad a viselkedési közgazdaságtan . A szabályozást befolyásolhatja az adott termék fajtája, a vásárlás jellege is, hiszen az ügylet bonyolultságától függően más elvárás fogalmazódik meg az átlagfogyasztóval szemben, de szigorúbbak a másik fél tájékoztatási kötelezettségei is. Az, hogy a nemzeti fogyasztóvédelmi szabályozás milyen szintű védelmet biztosít, nagyban függ a gazdasági környezettől. A devizahiteles válság során például a védelmi szint emelkedett. A viselkedési közgazdaságtan több ötletet is ad a fogyasztói csoportok differenciálására, ugyanakkor a jogirodalom és sok esetben a jogalkalmazó is használ sajátos csoportosítást (lásd átlagfogyasztó, mintafogyasztó kategóriája). Ezt azonban a jogalkotás során is hangsúlyozottabban figyelembe kellene venni. Álláspontom szerint a szabályozók a védelmi szint emelésével tulajdonképpen azt ismerték el, hogy az korábban nem volt megfelelő mértékű.
Az Európai Unió Bírósága által alkalmazott fogyasztóképet vizsgálva megállapítható, hogy az átlagfogyasztó definícióját valamennyi jogterületen a reklámjogi fogyasztókép tölti ki tartalommal: megfelelően tájékozott, figyelmes, körültekintő fogyasztó jelenti a zsinórmértéket. A szerződési jog területén a fogyasztó mint gyengébb szerződési partner jelenik meg, különösen a pénzügyi szolgáltatások körében. A Bíróság kapcsolódó döntéseinek középpontjában a fogyasztók alacsonyabb fokú informáltsága és a szerződésalakítási jog korlátozása vagy hiánya áll. Bár az informálódás és információk feldolgozása a fogyasztó feladata, az általános szerződési feltételek alkalmazása esetén a Bíróság fogyasztóval szembeni elvárásai enyhébbek: úgy tűnik, a bírói fórum nem várja el a fogyasztótól, hogy átverekedje magát a többoldalas, apróbetűs szerződési feltételeken.
A tárgyalt ügyletek bonyolultságát, jelentőségét tekintve a pénzügyi fogyasztótól elvárható: a szokásosnál megfontoltabb, racionális döntést hozzon. A szabályozás megítélésem szerint nem mehet el abba az irányba, hogy eltekintsen az ügyletek szakmaspecifikusságától, és a fogyasztó pénzügyi tudatlanságának kockázatát átvállalja például az egyértelmű megfogalmazás követelményének indokolatlan kitágításával. A fogyasztó is kell, hogy némi rizikót viseljen, hiszen a gazdasági, pénzügyi folyamatok valamennyi kockázatát kivédeni lehetetlen.
Az érthető és világos megfogalmazásra, tájékoztatásra vonatkozó előírások esetleges további szigorítása helyett megfelelőbbnek vélem a pénzügyi tudatosság növelését a fogyasztó oldalán. Fokozni kell tehát a pénzügyi ismeretek oktatásának intenzitását annak érdekében, hogy szűküljön a pénzügyi szolgáltatók és a fogyasztók információs aszimmetriája közötti rés.

Nagy Zoltán Véd vagy „kivéd” a pénzügyi fogyasztóvédelem problémafelvető írása joggal feszegeti a XXI. századi innovatív gazdasági környezetben a pénzügyi fogyasztóvédelem határait. Megvédhető-e a fogyasztót, ha igen, akkor mindenki vagy csak a fogyasztók egy csoportja, tehető-e különbség a fogyasztók között? Megítélésem szerint a fogyasztók csoportja nem alkot egységes, homogén csoportot. A fogyasztókép az utóbbi években egyéniesedik, individualizálódik. A fogyasztók differenciálása több szempont alapján történhet. Lehetőség van termékfajták alapján, szerződéskötési szituációk vagy egyéb szempontok alapján csoportosítani a fogyasztókat. Termékfajták alapján eltérő rendelkezések vannak a dohánytermékekkel, alkoholtermékkel, stb.-vel kapcsolatosan. A szerződéskötési szituációt illetően eltérő a fogyasztókép az üzlethelyiségen kívül, a távollevők között vagy az elektronikus úton kötött szerződések esetében. A személyi kört illetően mind az Európai Unió jogalkotása, mind jogalkalmazása az átlagfogyasztótól megkülönbözteti a fogyasztók különösen kiszolgáltatott vagy kiszolgáltatott vagy védendő csoportját. Kiszolgáltatott helyzetben lehet egy fogyasztó személye, személyi körülményei vagy külső tényezők folytán is.

Az Európai Unió-s irányelvek implementálásnak eredményeként a magyar jogalkotásban is megjelent a fogyasztók differenciálása. A teljesség igénye nélkül a fogyasztók differenciálása történik a fogyasztóvédelemről szóló 1997. évi CLV. törvény 47/C. § (5) bekezdésében, ahol a jogalkotó az Európai Unió-s irányelvnek megfelelően definiálja a kiszolgáltatott fogyasztók kategóriáját. Hasonló terminológiát tartalmaz a fogyasztókkal szembeni tisztességtelen kereskedelmi gyakorlatról szóló 2008. évi XLVII. törvény 4. § (2) bekezdése, mely szerint, hogyha a kereskedelmi gyakorlat a fogyasztónak koruk, hiszékenységük, szellemi vagy fizikai fogyatkozásuk miatt különösen kiszolgáltatott, egyértelműen azonosítható csoportja magatartásának torzítására alkalmas és ez a kereskedelmi gyakorlat megvalósítója által észerűen előrelátható, úgy a gyakorlatot az érintett csoport tagjaira általánosan jellemző magatartás szempontjából kell értékelni. A villamos energiáról szóló 2007. évi LXXXVI. törvény 64. §-a a védendő fogyasztók kifejezést említi. Hasonló rendelkezéseket tartalmaz a földgázellátásról szóló 2008. XL. törvény 65. § (4) bekezdése a védendő fogyasztókról, valamint a vízi-közmű szolgáltatásokról szóló 2011. évi CCIX. törvény. A fogyasztók differenciálása a pénzügyi fogyasztóvédelem területén is megjelent. A 22/2016. (VI.29.) NGM rendelet a hitelintézetekben a fogyatékos személyek pénzügyi szolgáltatáshoz való egyenlő esélyű hozzáféréséről szól, mely a fogyatékos személyek tekintetében tartalmaz eltérő rendelkezéseket.

A kiszolgáltatott fogyasztók körének elnevezése kapcsán a terminus technicus-ok nem egységesek sem a magyar, sem az európai jogalkotásban és jogalkalmazásban. Kérdés az, hogy amennyiben a sérülékeny, védendő, különösen kiszolgáltatott vagy kiszolgáltatott, fogyatékos fogyasztó fogalmát alkalmazzuk, akkor hogyan határozható meg annak alanyi köre. Ezzel kapcsolatosan gondot okozhat annak az eldöntése, hogy kik tartozzanak ebbe a személyi körbe: az alacsonyabb végzettségűek, a fogyatékosak, az életkor szerint kiszolgáltatott helyzetben lévők, a szellemi és testi fogyatkozásban szenvedők, a hiszékenyek? Megítélésem szerint az egyedi szükségleteknek megfelelő szabályozás és szituatív jogalkalmazás szükséges. Ugyanakkor nem feltétlenül szerencsés, ha a jogalkotás szintjén egységesen eltérő jogi normákat iktatunk be a kiszolgáltatott fogyasztók vonatkozásában, hiszen az egy differenciált normatív rendszert eredményez. Az egyedi szükségletnek megfelelő szabályozás az egységes jogalkotás helyett akár önszabályozás útján is megvalósulhat. Ennek egy jó példája a 4/2017. MNB ajánlás, amely éppen a fogyatékos ügyfelekkel kapcsolatos bánásmódról rendelkezik a pénzügyi szolgáltatások területén. Átgondolásra szorul, hogy egy olyan speciális területen, mint a pénzügyi szolgáltatások a fogyasztók differenciálására a jogalkotás szintjén szükség van-e, tekintettel arra, hogy ezen szolgáltatások esetében a kiszolgáltatott helyzetben lévő fogyasztók védelmi szint iránti igénye magasabb.