Brexit: honnan hová?

A Wightman-ügy és a C-621/18. sz. határozat jelentős mérföldkő volt az EU jogtörténetében, és komoly politikai következményekkel járt az Egyesült Királyság és az EU számára. A döntés nemcsak a Brexit folyamatát befolyásolta, hanem egyértelmű üzenetet küldött arról, hogy az Európai Unió tagjai szuverén módon dönthetnek az uniós tagságukról. Annak ellenére, hogy az Egyesült Királyság végül kilépett az EU-ból, a Wightman-ügy továbbra is fontos referenciapont marad az európai integráció és a tagállami autonómia közötti egyensúly megértéséhez.

Egyetértek az EU Bíróságának ítéletével, amely azt bizonyította, hogy az Európai Unió nem egy zárt rendszer, illetve hogy a Lisszaboni szerződés 50. cikkelye nem egy „visszafordíthatatlan” folyamatot indít el, hanem lehetőséget biztosít a tagállamok számára arra, hogy átgondolják, és szükség esetén módosítsák a döntéseiket, amennyiben úgy ítélik meg, hogy a kilépés nem áll érdekükben.

Véleményem szerint a Wightman-ügy megítélése szorosan összefonódott a Brexit körüli politikai helyzettel. A határozat többek között növelte a brit parlamenten belüli feszültségeket, különösen a kilépés támogatói és ellenzői között. A kilépést támogatók számára ez egyfajta „menekülési útvonalat” biztosított azok számára, akik újra megnyitották volna a Brexitről szóló vitát. A kilépés ellenzői viszont a határozatot megerősítésként értékelték. Jogi szempontból a határozat megerősítette az EU jogi kereteinek rugalmasságát, amely lehetővé teszi a tagállamok számára, hogy a saját belátásuk szerint döntsék el, részt kívánnak-e venni az integrációban, amennyiben a visszavonás az adott ország alkotmányos követelményeinek megfelelően történik.

Érdemes azonban a másik oldalt is megvizsgálni. Az előzetes döntéshozatalra előterjesztett kérdés elfogadhatóságáról az Egyesült Királyság kormányának az volt a véleménye, elfogadhatatlan, mivel hipotetikus, vagyis nem fogadtak el, és nem is terveznek olyan aktusra irányuló javaslatot, amellyel visszavonnák az Egyesült Királyság Unióból való kilépésre irányuló szándékának a bejelentését, ezen kívül az alapeljárásban nem áll fenn jogvita. Bennem felmerült egy olyan kérdés is, hogy mennyire célszerű egy népszavazás eredményeként meghozott, a kilépés melletti döntés után egyáltalán hipotetikusan is elgondolkozni a kilépés visszavonásán. Ezen kívül az is, hogy az EU-val szemben és a többi tagállammal szemben mennyire korrekt ez a helyzet. Arra gondolok, hogy amikor egy tagállam elhatározza, hogy kilép, az összes gazdasági, politikai kapcsolat elkezd átrendeződni az országok között, majd amikor úgymond „meggondolja magát”, vagy meggondolhatja magát, akkor mi történik. Visszarendeződne, egyáltalán vissza tudna-e rendeződni. Ez akár még manipulációra is okot adhat.

Ebből az aspektusból vizsgálva a témát, arra jutottam, hogy nem feltétlenül értek egyet az egyoldalú visszalépés lehetőségével. Véleményem szerint egyensúlyt lenne érdemes találni az ilyen helyzetekre a jövőre nézve. Ahol nincsenek a tagállamok teljes mértékben röghöz kötve az Unióhoz, viszont kiszámítható döntéseket vár el a tagállamoktól.

Most miután már az Európai Unió túl van a Brexit-en, megállapíthatjuk, hogy az Egyesült Királyság kilépése az európai integráció történetének fontos állomása volt. Az Európai Unióból ugyanis korábban még egyetlen tagállam sem lépett ki. A britek a kilépési szándékot egy 2016-ban tartott népszavazás eredménye után jelentették be.

A Wightman-ügyet a skót Legfelsőbb Bíróság kezdeményezte 2018. október 8-án az Európai Bíróság előtt. Álláspontom szerint a Wightman-ügy remek lehetőség volt a politikai feszültség fenntartására, a kilépést támogatók és nem támogatók között. Az ügyben született ítélet véleményem szerint azoban a későbbiekre nézve is a kilépési joggal kapcsolatos fontos kérdésre, mégpedig  a kilépési szándék nyilatkozat egyoldalú visszavonhatóságára adott választ, mintegy értelmezve az EUSZ. 50. cikkét. Ez a cikk biztosítja ugyanis a tagállamoknak az EU-ból való egyoldalú kilépés jogát. A cikk álláspontom szerint meglehetősen rugalmasan áll a kilépés kérdéséhez, rábízza a tagállamokra, azzal, hogy a saját alkotmányos követelményeivel összhangban hozhat ilyen döntést.

A Wightman-ügyben az EUB ítéletében a nyilatkozat feltétel nélküli visszavonhatóságát állapította meg, csupán tartalmi és formai követelményeket támasztva. Meglátásom szerint az EUB döntése a tagállamoknak nagyfokú szabadságot és rugalmasságot biztosít, ezt az is bizonyítja, hogy az EUB határozata lehetőséget ad arra, hogy a kilépésre vonatkozó nyilatkozatát a tagállam megfelelő határidőn belül bármikor megváltoztathassa, visszavonhassa minden bonyolultabb eljárási folyamat nélkül. Átgondolva azonban felmerül bennem a kérdés, hogy egy ilyen fontos kérdésben nem lenne-e jobb a szabályok, feltételek konkrét meghatározása?

Az EUB döntésével azért nem tudok teljes mértékben egyetérteni, mert úgy vélem nem elegendőek a csak tartalmi és formai követelményeknek a megtartása a kilépés folyamatában. Az önállóság, az autonómia véleményem szerint is alapvető elvek, de egymásért is felelősséggel tartozunk. Osztom azt a véleményt, hogy amikor egy tagállam hivatalosan is bejelenti kilépési szándékát, a folyamat attól kezdve már nem egyoldalú, mert az Unió tagállamai és intézményei között számos egyeztetés és tárgyalás indul meg. Napjainkban egy ilyen horderejű kérdésre minden terület nagyon érzékenyen reagál, láthattuk, hogy amikor a kilépési szándékot a britek bejelentették az mekkora problémát okozott a gazdaságukban (történelmi mélypontra esett a font, értéktőzsdék zuhantak, tovább nőtt a deficit és Európában is fejetlenség alakult ki). Egy tagállam kilépési szándéka, majd kilépése azonban az összes többi tagállamra, uniós intézményre, de még az állampolgárok életére is hatással van, változások sora következhet be, gondolok itt például a szabad mozgásra, a munkavállalás jogára, az áruk szabad mozgására stb.. Ezek miatt is gondolom azt, hogy a kilépési szándék nyilatkozat visszavonása sem lehet teljesen egyoldalú, hiszen már maga a kilépési szándék bejelentése is egy bizonytalan helyzetet teremt, bizonytalanabb gazdasági-pénzügyi környezet alakul ki. Véleményem szerint a kilépési szándék nyilatkozat hivatalos bejelentését követően az egyoldalú lehetőség biztosítása már csak azért sem szerencsés, mert a politikai helyzet is instabillá válhat, ronthatja a tagállamok közötti együttműködést. Meglátásom szerint egy ilyen helyzet teret adhat annak a jelenségnek is, hogy más tagállamok is, esetlegesen felmerülő érdekeiknek megfelelően kilépési szándékot jelentsenek be, majd azt visszavonják, ezzel megzavarva az Unió működését, gazdasági és politikai befolyását.

Összegezve úgy gondolom, hogy az EUB ítéletével próbálta megőrízni a tagállamok autonómiáját, amivel természetesen egyet tudok érteni. A kilépés kérdése azonban sokszereplős, hatását sem lehet minden esetben pontosan felmérni. Ezért úgy vélem, hogy az egyoldalú visszavonás lehetősége helyett célszerűbb lenne egyeztetésekkel, tárgyalásokkal rendezni a helyzetet, hogy a bentmaradás vagy a kilépés minden fél számára egyértelmű és elfogadható legyen.

A Brexit-tárgyalások egyik legkritikusabb problémája az egységes vámunió kérdése, amelyben meghatározatlan időre maradhatott volna az Egyesült Királyság az EU kereskedelmi szabályozásainak része, ha a felek nem jutnak megállapodásra. Ez a bizonytalanság komoly aggodalmat keltett mind a Brexitet támogató politikusok, mind az ellenzők körében. Véleményem szerint ez a kérdés jól rámutat arra, hogy a szuverenitás helyreállítására tett ígéretek a gyakorlatban gyakran kompromisszumokkal járnak. A vámunió fenntartásával az Egyesült Királyság gazdasági rugalmassága korlátozottá válna, ugyanakkor ennek feladása jelentős kereskedelmi és gazdasági nehézségeket okozna. Ezen belül Észak-Írország helyzete különösen bonyolult: az ír határellenőrzések elkerülése érdekében hozott megoldások az Egyesült Királyság alkotmányos egységét veszélyeztették volna, ami jól tükrözi az Európai Unió és a nemzetállamok közötti komplex függőségeket. Ez az eset emlékeztet arra, hogy a populista ígéretek gyakran nem veszik figyelembe a modern politikai és gazdasági kapcsolatok szétválasztásának következményeit.A vámunióval kapcsolatos vita nemcsak gazdasági kérdés volt, hanem a politikai függetlenség és a pragmatikus együttműködés közötti konfliktust is szimbolizálta. Az, hogy nincs meghatározott végdátum a vámuniós mechanizmus megszüntetésére, különösen érzékeny pont volt, hiszen ezzel az Egyesült Királyság olyan helyzetbe kerülhetett volna, ahol nem teljesen önállóan alakíthatja kereskedelmi politikáját. Ez nemcsak a "brexiterek" kritikáját erősítette, hanem aláásta a megállapodás elfogadásának esélyeit is. Összességében ez az ügy jól példázza, hogy a nemzetközi megállapodások rugalmassága és az állami szuverenitás igénye gyakran nehezen összeegyeztethető érdekeket képviselnek.

A Brexit-folyamat rendkívül komplex kérdéseket vetett fel mind az Egyesült Királyság, mind az Európai Unió számára. A folyamat következményei túlmutatnak az érintett ország és az Eu. közötti kereskedelmi kapcsolatokon. Véleményem szerint fontos a kiválás okozta belső problémák vizsgálata is, hiszen számos ilyen jellegű konfliktus keletkezett . Az ügy az országon belül is komoly társadalmi és politikai megosztottságot eredményezett, és felerősítette a regionális különbségeket, különösen Skóciában és Észak-Írországban. Az Egyesült Királyság EU-ból való kilépéséről hozott döntés egy hosszú és nehéz tárgyalássorozatot indított el, amely megmutatta, hogy milyen szorosan összefonódtak az érintett gazdaságok, jogrendszerek és politikai struktúrák.

Úgy gondolom, hogy bár az Egyesült Királyság döntése a függetlenség hangsúlyozásáról szól, a Brexit költségei és hatásai komoly árat jelentenek. Esetük tanulságos példa arra, hogy milyen bonyolult és kockázatos lehet egy olyan szoros gazdasági és politikai unióból való kiválás, mint az EU.

A kiválás a következő problémákat eredményezte. Skócia például a Brexit-folyamat során egyre erősebben fogalmazta meg függetlenségi törekvéseit, mivel a skótok többsége az EU-ban maradás mellett szavazott. A Brexit kapcsán ismét napirendre került a skót függetlenségi népszavazás lehetősége, amit a skót kormány azzal indokolt, hogy az Egyesült Királyság EU-ból való kilépése alapvetően megváltoztatja Skócia helyzetét az Egyesült Királyságban és az EU-n belül is. Észak-Írország esetében az ír határ kérdése kritikus pont volt. Az Egyesült Királyság EU-ból való kilépése veszélyeztethette a béke fenntartását is, mivel egy kemény határ visszaállítása Írország és Észak-Írország között feszültségeket szíthatott volna. Ennek elkerülése érdekében végül megállapodás született arról, hogy Észak-Írország bizonyos szempontból továbbra is az EU vámszabályozásának részese marad, ami gyakorlatilag egy új vámhatárt jelent az Ír-tengerben, az Egyesült Királyság többi részétől elválasztva. Gazdasági kihívásokkal is szembe kellett néznie ezután az Egyesült Királyságnak. A vámellenőrzések bevezetése, az ellátási láncok megzavarása és az új szabályozási környezet mind növelték a vállalkozások költségeit, különösen azokét, amelyek az EU-ba exportálnak. A munkavállalók szempontjából is komoly változások történtek, amelyek érintették az Egyesült Királyságban dolgozó uniós állampolgárokat, valamint a brit vállalkozásokra is hatással voltak, amelyek sok esetben támaszkodnak külföldi munkaerőre.

Jól látható tehát, hogy a Brexit következményei mélyreható változásokat eredményeztek az Egyesült Királyság gazdaságában, politikájában és társadalmában, valamint hosszú távú hatást gyakorolnak az EU-val való kapcsolatokra is. Ez az ügy rávilágított arra, hogy a globalizált világban milyen kihívásokkal jár egy ország gazdasági integrációból való kiválása, és hogy a függetlenség iránti vágy milyen bonyolult és sokrétű kérdéseket vethet fel egy régóta fennálló szövetségi rendszerben, mint amilyen az Európai Unió is.

A C-66/18. sz. Bizottság kontra Magyarország ügyben hozott ítélettel teljes mértékben egyetértek. Az Európai Unió Bírósága döntése világosan rávilágít arra, hogy a tudományos szabadság és az oktatás függetlensége nem lehet politikai döntések játékszere. Mint joghallgató, úgy gondolom, hogy az uniós jognak alapvetően védelmet kell nyújtania azoknak az intézményeknek, amelyek a tudományos fejlődés és a szabad gondolkodás helyszínei, különösen akkor, ha azok nemzetközi szinten is elismertek. Az, hogy Magyarország törvénymódosítása sértette az EU alapelveit, teljesen indokolt: a diszkriminatív intézkedések, amelyek egyedül a CEU-t célozták, nemcsak jogsértők, hanem veszélyeztetik az akadémiai szabadságot, amely minden demokratikus társadalom alapja. A döntés megerősíti, hogy a tagállamoknak tiszteletben kell tartaniuk az uniós jogot, és nem hozhatnak olyan korlátozó intézkedéseket, amelyek indokolatlanul hátrányos helyzetbe hozzák az oktatási intézményeket. Úgy érzem, hogy ez az ügy nemcsak jogi, hanem társadalmi jelentőséggel is bír, mivel megerősíti az egyetemi autonómiát és a szabad oktatás jogát.