Vízhez való jog – ábránd vagy immáron valóság? Igényből az alapvető emberi jogként elismerés útján

  • 2015/08/23
  • Kutatócsoport3

A tanulmány az MTA-DE Közszolgáltatási Kutatócsoport által szerkesztett KÖZJAVAK folyóiratban jelent meg. Idézési javaslat: 
Szilágyi János Ede: Vízhez való jog – ábránd vagy immáron valóság? Igényből az alapvető emberi jogként elismerés útján. KÖZJAVAK, I. évfolyam, 2015. 1. szám, 38-40. o. (DOI 10.21867/KjK/2015.1.9.)

 

Van-e alapvető emberi joga minden embernek az egészséges ivóvízhez? És van-e ilyen alapvető jogunk itt Magyarországon? Vajon a víz áru-e az Európai Unióban, vagy pedig olyan jószág, amelynek szolgáltatása kivételt képez kereskedelmi regulák alól?

A vízhez való jog egyike napjaink aktuális (politikai) témáinak, jogi szempontból pedig különösen izgalmas kérdés, hogy vajon sikerülhet-e alapvető jogként történő elismerése a közeljövőben, illetve amennyiben igen, akkor milyen tartalommal. Mindeközben a vízhez való jog kérdése egyre gyakrabban vetődik fel a víziközmű-szolgáltatások kapcsán is napjainkban, azt firtatva, hogy a nyújtott szolgáltatásnak vajon meg kell-e immáron felelnie a vízhez való jognak.

Kiindulásként fontosnak tartok két megjegyzést tenni. Egyrészt, a vízhez való jog meghatározása mind fogalmi, mind tartalmi aspektusból számos variációval bír; vagyis valójában ez egy igen heterogén területe a jognak. Erre tekintettel magam a vízhez való jog elnevezést, mint az egyes altípusok átfogó kategóriáját használom. Másrészt a vízhez való jog kérdése nem csak a víziközmű-szolgáltatás kapcsán vetődik fel, hanem azon kívül felvethető más közvetlen emberi fogyasztást, szükségletet szolgáló formáknál is (palackos víz, etc.).

Napjainkban a vízhez való jog a nemzetközi jogban még nem létezik minden országban kötelezően tiszteletben tartandó alapvető emberi jogként. A vízhez való jog elismerése ilyen formában – optimista hozzáállással – még csak folyamatban van. Ezért fontosnak tartjuk érzékeltetni azt, hogy jelenleg hol is található a vízhez való jog elfogadtatása az emberi jogok egyre szélesedő palettáján.

A vízhez való jog megjelenésének pontos meghatározását nehezíti az a tény, hogy a dokumentumokban expressis verbis meghatározott vízhez való jog mellett fontos szerep jut az olyan jogi dokumentumoknak is, amelyekbe pusztán beleértik a vízhez való jogot; utóbbiakra a továbbiakban implicit vízhez való jogként utalok (a megkülönböztetésről ld. Raisz Anikó: A vízhez való jog egyes aktuális kérdéseiről. In: Csák Csilla (szerk.): Jogtudományi tanulmányok a fenntartható természeti erőforrások témakörében. Miskolc: 2012, Miskolci Egyetem, 151-159. old.).

Az implicit vízhez való jog kapcsán a legfontosabbnak minősíthető nemzetközi dokumentum a Gazdasági, szociális és kulturális jogok nemzetközi egyezségokmányának kontrollmechanizmusa, vagyis a Gazdasági, Szociális és Kulturális Jogok Bizottsága által 2003-ban kiadott 15. számú kommentár a vízhez való jogról, amely máig a vízhez való jog egyik legátfogóbb és legelfogadottabb értelmezését adja.

Fontosabb univerzális szinten született nemzetközi egyezmények, amelyek immáron explicit módon tartalmazzák a vízhez való jogot, habár nem alapvető emberi jogként, hanem pusztán az egyes államok számára előírt kötelezettségként: az 1949-es, a hadifoglyokról és a polgári lakosság védelméről szóló genfi egyezmények (ivóvízzel történő ellátás és alapvető higiéniai szükségletek kielégítéséhez szükséges víz, mint állami kötelezettségek); az 1979-es, a nőkkel szembeni hátrányos megkülönböztetés tilalmáról szóló egyezmény (vízellátáshoz való jog); az 1989-es gyermekek jogairól szóló egyezmény (ivóvízhez való jog); a 2006-os fogyatékossággal élő személyek jogairól szóló egyezmény (tiszta vízszolgáltatásokhoz való diszkriminációmentes hozzáférés). Ezen egyezmények mellett meg kell említeni a jogi kötőerővel nem, de politikai jelentőséggel bíró 64/292. számú ENSZ közgyűlési határozatot, amely amellett, hogy elismeri a biztonságos és tiszta ivóvízhez és a szanitációhoz való jogot, deklarálja azt is, hogy a vízhez való jog elengedhetetlen minden emberi jog érvényesüléséhez.

A vízhez való jog azonban nemcsak az univerzális nemzetközi megállapodásokban tűnik fel, de megjelenik a regionális nemzetközi megállapodások szintjén is. Esetünkben – ugyanis Magyarország részese – például kiemelendő a határokat átlépő vízfolyások és nemzetközi tavak védelmére és használatára vonatkozó 1992-es Helsinki Egyezmény egyik jegyzőkönyve. Az ENSZ Európai Gazdasági Bizottságához kötődő, 1996. október 6-án hatályba lépett Helsinki Egyezmény kiterjed mind a felszíni, mind a felszín alatti határvizekre. Bár az egyezmény számos – aláírása idején – haladónak számító intézményt tartalmaz, ugyanakkor számos elemében túlzottan általános és a kötelezettségek kikényszerítésében is meglehetősen gyenge garancia rendszert működtet (lásd Raisz: Magyarország felszín alatti vizei a nemzetközi jog újabb megközelítésében, In: Raisz (szerk.): A nemzetközi környezetjog aktuális kihívásai. Miskolc: 2012, Miskolci Egyetem, 152-153. p.). Az említett általános szabályok kiegészítéseként került elfogadásra a Helsinki Egyezmény egyik jegyzőkönyve is, a témánk szempontjából jelentőséggel bíró Víz és Egészség Jegyzőkönyv. A Jegyzőkönyv célja, hogy minden erre alkalmas szinten, országonként, valamint a határok fölötti és nemzetközi összefüggésben egyaránt elősegítse az egyéni és kollektív emberi egészség és jólét védelmét. A Jegyzőkönyvet aláíró országok minden szükséges intézkedést kötelesek megtenni annak érdekében, hogy elérjék a Jegyzőkönyvben meghatározott célkitűzéseket; így különösen: (a) egészséges, teljes értékű ivóvízzel való ellátás; (b) megfelelő szennyvízelvezetés és -kezelés az ember egészségére és a környezetre kielégítő védelmet jelentő megoldással, amelyet elsősorban közösségi rendszerek kialakítása, fejlesztése és fenntartása útján kell megvalósítani. Az (a) célkitűzés vonatkozik az ivóvíznyerő források védelmére is (!), és nem csak a vízkezelésre, valamint a közösségi rendszerek létesítésére, fejlesztésére és fenntartására. A Jegyzőkönyv magyar aktualitását az adja, hogy jelenleg éppen folyamatban van Magyarország önkéntes alapon vállalt önértékelése a Jegyzőkönyv szabályainak érvényesüléséről. (Érdekes ugyanakkor az, hogy ezen értékelés során a kitöltendő értékelő lap maga – tehát nem az önértékelést végző magyar fél – már nem szentel különösebb figyelmet a vízbázis védelmének kérdéseire…)

A vízhez való jog napjainkban számos nemzeti alkotmányban megjelenik (pl. Dél-Afrika, Uruguay, Gambia). Ezen alkotmányok köréhez csatlakozott a 2011-ben elfogadott magyar Alaptörvény is (ld Raisz: A vízhez való jog egyes aktuális kérdéseiről).

A vízhez való jog iránti igény jól tükröződik napjaink legfrissebb történéseiben is. Ezek közül különösen az alábbi fejleményeket érdemes kiemelni. 2015-tel bezárólag lényegében a vízhez való jog érvényesülését is szolgálta az ENSZ Milleniumi Fejlesztési Céljai (MDGs) közül az ún. 7.C számú célkitűzés. E célkitűzés alapján 2000-ben az ENSZ-tagállamai elkötelezték magukat amellett, hogy 2015-ig felére csökkentik azon emberek számát, akik nem jutnak hozzá biztonságos ivóvízhez és az alapvető szanitációs szolgáltatásokhoz. A MDGs végrehajtása során vitathatatlan eredményeket sikerült elérni, ugyanakkor 2015 után is sok tennivaló akadt még. Ennek is tudható be az, hogy az MDGs utáni időszakra az ENSZ tagállamai új célok elérését tervezik, köztük egy vízhez való jogot is érintő célkitűzést. Az új, Fenntartható Fejlődési Célokat (SDGs) tartalmazó ENSZ határozat dokumentumának – hivatkozva a vízhez való jogra is (lásd a határozat IV/7. pontját) – 6. célkitűzése mindenki számára elérhető vízről és szanitációról rendelkezik. Ennek elérése érdekében 2030-ra egyrészt mindenki számára általános és igazságos hozzáférést kell biztosítani a biztonságos és megfizethető ivóvízhez, másrészt pedig a megfelelő és igazságos szanitációhoz és higiéniához (egyúttal véget vetni a nyilvános defekációnak). A SDGs elfogadására – az ENSZ tagállamok döntése alapján – várhatóan 2015 szeptemberében kerülhet sor.            

Nem mellesleg, a SDGs tervezése kapcsán, érdemes szót ejteni egy magyar kezdeményezésről is. A SDGs egyeztetési folyamatának egyik állomásaként ugyanis éppen Magyarországon, Áder János köztársasági elnök kezdeményezésére került sor egy magas szintű ENSZ találkozóra 2013 októberében. A találkozó résztvevői – több más mellett – fontos ajánlásokat fogalmaztak meg a konferencia záródokumentumában, a Budapesti Nyilatkozatban az ivóvízhez és szanitációhoz való egyetemes hozzáférés tárgyában is. A találkozóhoz kapcsolódóan a magyar zöldombudsman, Szabó Marcel kezdeményezte azt is, hogy a vízhez való jog legyen immáron alapvető jog, vagyis egy, a jelenleginél nagyobb kötőerővel bíró emberi jog.    

Jól bizonyítja a vízhez való jog iránti társadalmi igényt azon uniós polgári kezdeményezés is (ráadásul az első ilyen jellegű sikeres kezdeményezésről van szó az Európai Unióban!), amelynek céljai között szerepel, hogy a vízhez való jog megfelelő szinten kerüljön elismerésre az Európai Unió (EU) szervei által. A kezdeményezés hatására 2015. június 25. napján az Európai Unió Parlamentjének Környezetvédelmi Bizottsága (KörBiz) tárgyalta az uniós polgári kezdeményezést valamint az erre reflektáló KörBiz-i jelentést és egy meglehetősen erős hangvételű határozatot fogalmazott meg ennek kapcsán. A határozat bírálta az EU Bizottság (EUBiz) eddigi közleményét (COM(2014)0177) az ügyben és kezdeményezi, hogy az EUBiz, ha kell, készítsen javaslatot az EU Víz-keretirányelvének módosítására, annak érdekében, hogy a vízhez való megfizethető hozzáférés alapvető emberi jogként kerüljön elismerésre az EU-ban. A KörBiz egyúttal figyelmeztette az EUBiz-ot, hogy komoly politikai veszélyei lehetnek annak, ha nem veszi komolyan az első uniós polgári kezdeményezést; ezzel ugyanis alááshatja magát az uniós polgári kezdeményezés rendszerét. A KörBiz határozata fontos megállapításokat tett a víziközmű-szolgáltatások viszonylatában is. A parlamenti képviselők meglátása szerint az EU-nak semlegesnek kellene maradnia azon kérdésben, hogy a tagállamok miként határozzák meg a víziközmű-szolgáltatók tulajdoni kérdéseit. Megfogalmazták továbbá azt is, hogy a víziközmű-szolgáltatásokat tartósan ki kellene venni az EU egységes piaci szabályai alól. A képviselők hasonlóképpen fontosnak tartották e szektor kivételét az EU kereskedelmi tárgyalásai alól is. A KörBiz jelentése várhatóan a 2015. szeptember 7-10. közötti EU parlamenti plenáris szekcióban kerül megvitatásra.

Szerző: 

Szilágyi János Ede, PhD, egyetemi docens, ME-ÁJK
 

A következő héten az alábbi témában várhatók bejegyzés:
- Üzenet mai iskoláinkba (Pénzes Ferenc)

Brexit Eng: 
Fogyasztóvédelem: 
Consumer Protection: 
16th Anniversary: 

Hozzászólások

Péteri képe

Alapjog, de hogyan?

Amikor a városban palackos vizet osztanak a nagy meleg miatt és a Tisza felső szakaszán az alacsony vízállás miatt át lehet gázolni, akkor valóban érdemes a vízhez való jog alapjait végiggondolni. Ehhez Szilágyi János Ede blog-bejegyzéséből nagyon pontos leírást kapuk arról, hogy a politika és a jog mire képes. Amint olvashattuk több évtized alatt eljutottak oda, hogy a „biztonságos és tiszta ivóvízhez és a szanitációhoz való jog” egy politikai felelősséget deklaráló ENSZ közgyűlési határozatban rögzítésre került. Persze ezen kívül történt más is: például az első európai állampolgári kezdeményezésként pár hónap alatt összejött 1.8 millió aláírás ahhoz, hogy a vízhez való jogról az Európai Parlament szavazzon.

De mi lesz ezek után? A vízhez való jog és a tágan értelmezett vízgazdálkodás - ide értve a szennyvízkezelést, vagy a szanitáció részének tekintett emberi fekália kezelést – esetében ugyanis egy alapvető közszolgáltatási probléma jelenik meg. Egy létező globális társadalmi problémára közösségi megoldást kell találni. De vajon képes-e a közösség (a központi és a helyi állam) olyan rendszert létrehozni és működtetni, amelyik fenntartható módon biztosítja majd a közszolgáltatást? A közösségi hozzáférés biztosítás, mint egy fontos cél társadalmi elérése hogyan feleltethető meg egy másiknak, a szűkös erőforrásokkal való ésszerű gazdálkodás követelményének?

A vízhez való jog problémája egyébként már korábban megjelent a fejlődő világban. Az alapvető szolgáltatások kiépítése a nemzetközi programok és a magántőke bevonásával piaci alapon indult meg. De a magánszektor részvétele olyan közegben zajlott, amelyik nem volt mindig képes kezelni a privatizációval járó problémákat: a magánmonopóliumok kialakulását, a nagyléptékű korrupciót vagy a fogyasztók jövedelméhez alig igazodó szolgáltatási minőség magas költségeit. A megoldáshoz szükséges szabályozási közeget viszont nem lehet rövid idő alatt kiépíteni. A http://www.right2water.eu/ kezdeményezés tömören kijelentette: a víz közösségi jószág és nem árucikk. Így a helyben elérendő közszolgáltatások közösségi kézbe való visszavétele, a remunicipalizáció (http://www.remunicipalisation.org/) politikai és szakmai, szolgáltatás-szervezési mozgalomként érte el Európát is.

Ma már, mint olvashattuk Szilágyi János Ede blog-bejegyzésében, a fenntartható fejlesztési célok még részletesebben fogalmazzák meg a következő másfél évtizedben elérendő vízgazdálkodási célkitűzéseket. Ezek szerint az általános, biztonságos, megfizethető és jobb minőségű ellátás mellett ugyanennyire fontosak a hatékony vízhasználat, az együttműködés vagy a helyi közösség részvételének követelményei.

De az utóbbi hatékonysági és participációs célokat el lehet-e érni egy olyan közegben, ahol a döntések fő mozgatói a hatalmi-politikai szempontok és az igazgatási logika? Magyarország egyértelműen elindult abba az irányba, ahol a központosítástól és államosítástól várjuk a megoldást (erről írtunk Horváth M. Tamással a Verseny és Szabályozás, 2012 kötetben). Ha egyértelmű versenyelőnye van az állami szolgáltatóknak, amikor leértékelődnek a közbeszerzések vagy egyre távolabb kerülnek a fejlesztési és üzemeltetési döntések a fogyasztótól-választótól és mindez egy alig kontrollált állam részeként működik, akkor nehezen képzelhető el a gazdasági hatékonyság érvényesülése.

Egy példa: a Fővárosi Vízművek a számlázási tevékenységéhez kapcsolódó ügyfélszolgálati tevékenységét külsős szervezettel kívánja ellátni. Ezt korábban is a Díjbeszedő Holding Zrt végezte a nagyobb közműszolgáltatók számára. Most ehhez a megbízáshoz már a Magyar Energetikai és Közmű-szabályozási Hivatal engedélye szükséges. A MEKH fél év alatt meg is hozta a jóváhagyó határozatát. Ezek szerint a kérelmező Fővárosi Vízművek által benyújtott adatok alapján megállapították, hogy mivel a házon belül tartott számlázási tevékenység 638 millió forint lenne évenként, valóban megéri 309 millió Ft plusz ÁFA összegért kiszerződni. Azt nem lehet tudni, hogy az ezer forintnyi pontossággal megállapított összegért elvállalja-e majd valaki a számlázást, de mindenesetre a határozat megszületett. A hivatal keménységét mutatja az is, hogy a kérvényezett három év helyett csak egy évre adták meg az engedélyt - kétszázezer forint igazgatási szolgáltatási díj ellenében.

Úgy gondolom, hogy ha visszatérünk az állami és a központosított megoldásokhoz, akkor az csak egy sokkal jobban ellenőrzött állam részeként lesz lehetséges. Természetesen ebben a rendszerben is vannak hatásos formái a választói részvételnek és a fogyasztói beleszólásnak, de a decentralizáció, a szolgáltató szervezetek működésének nagyobb nyitottsága, a szabályozó szervezet átláthatósága nélkül a minőségi szolgáltatáshoz való jog sem lesz biztosítható. Ha külső kontrollok nélkül épülnek ki az államosított megoldások, akkor valójában az olyan alapjog, mint a vízhez való jog érvényesülése helyett csak egy kevésbé hatékony közszolgáltatást kapunk.

Péteri Gábor

A vízhez való jog definíciója szerint mindenkit megillet az elegendő mennyiségű, biztonságos és elfogadható minőségű, fizikailag és anyagilag hozzáférhető víz, személyes és otthoni használatra. Feltétel tehát, hogy megfelelő mennyiségben, kémiai és radiológiai anyagoktól mentesen és megkülönböztetés nélkül kell biztosítani. A gazdasági szociális és kulturális jogok csoportjába tartozik, ezt 2010-ben a Közgyűlés is megerősítette. Mint önálló emberi jogot, az emberi jogi tárgyú nemzetközi szerződések valóban nem ismerik el, de vannak szervezetek, melyek ezt szorgalmazzák. (pl. ENSZ, NGO)
Érvényesíthetősége a regionális védelmi rendszerben úgy néz ki, hogy létrejön egy regionális kormányközi szervezet, melynek a célja az emberi jogok védelme. Európában ilyen nemzetközi szervezet az Európa Tanács. Ezek a szervezetek létrehoznak emberi jogi tárgyú nemzetközi szerződéseket, Európában a két legfontosabb az EJEE és az ESZK. Humanitárius nemzetközi jogban nem létezik olyan fórum, amely e jog megsértése esetén jogorvoslatot biztosítana, viszont vizsgálat alá kerülnek a jogsérelmek. 
Turi Éva

Napjaink legfontosabb környezeti eleme a víz, kiemelkedő figyelmet kapott az Európai Unió környezeti jogában. A vízhez való jog eléréséhez egy kampányt is indítottak, mégpedig a Right2Water-t, amely arra kötelezi az Európai Uniót és annak tagállamait, hogy érvényesítsék a vízhez és a higiéniához való emberi jogot. Ez egy jelentős téma, hiszen a vízhiány nagy gondot okoz szerte a világon. Várhatóan 2025-re a világ népességének 2/3 része olyan országokban fog élni, ahol kevés víz áll majd rendelkezésre, valamint az Unióban is több mint 1 millió olyan ember él, aki nem fér hozzá az emberi fogyasztásra alkalmas és tiszta ivóvízhez, valamint a lakosságnak csaknem 2%-ának nem áll rendelkezésére a higiéniai körülmény.  Nem csak a vízhiány okoz problémát, hiszen egyes területeken annyira fertőzött és szennyezett a víz, hogy óránként 1200 gyermek hal meg betegségekben. Napjainkban egyre több embernek okoz gondot a vízszámla kifizetése, ami miatt szünetelhet a vízellátás, valamint megtörténhet a vízhálózatról való lekapcsolás is. A témához kapcsolódóan fontos megemlíteni, hogy 2005-ben kihirdetésre került a Víz és Egészség Jegyzőkönyv, amelyben vállalta azt az önkormányzat, hogy biztosítani kell mindenki számára az egyenlő mértékű vizet különös tekintettel a hátrányos helyzetűekre és a társadalmilag kirekesztettekre. Sajnos a fejlett országokban sem biztosított, hogy egy személy hozzáférjen a napi minimális vízmennyiséghez, ami akkor garantált, ha az legalább 20l/fő/nap mennyiségben áll rendelkezésre.
Reszegi Regina

Az ENSZ Közgyűlése 2010. július 28­-i határozatában alapvető emberi jogként ismerte el a tiszta vízhez és a megfelelő szennyvízelhelyezéshez jutás jogát. A határozat tartalma szerint a világ országainak, valamint a nemzetközi szervezeteknek kitűzött feladata, hogy segítsék­ elsősorban a fejlődő országokat, ­annak érdekében, hogy mindenki számára biztosítható legyen a biztonságos, tiszta, elérhető és megfizethető ivóvíz és a megfelelő szennyvíz­elhelyezés. Ez még jó néhány területen teljesítendő feladat, hiszen az európai népesség 16 százaléka (megközelítőleg 140 millió ember) nem rendelkezik vezetett vízhez való hozzáféréssel, továbbá csaknem 85 millió ember esetében nem megoldott a megfelelő szennyvízelhelyezés.

A nemzetközi közösség célja, hogy a vízhez való hozzáférést minél több embernek biztosítsa. Kutatások kimutatták, vízben nincs hiány, azonban több probléma nehezíti a Föld teljes lakosságának vízellátását. Megoldást jelenthet, hogy a rendelkezésre álló vízkészleteket meg kell osztani és minden államnak és azok polgárainak a szükséges mennyiséget el kell juttatni. Minden emberi jogi tárgyú nemzetközi szerződés megkötése jelentős fejlődést eredményezett, melyek között kiemelkedők az ENSZ támogatása alatt megszületett univerzális nemzetközi egyezmények. A vízhez való jog komplettebb érvényesítésének eszköze lehet olyan nemzetközi szerződés létrehozása, amely célzottan elismeri a vízhez való jogot, annak garantálását szerződéssel kötelezettséggé teszi, emellett kidolgozza a kikényszerítéséhez szükséges mechanizmusokat. Eredményes lehet, a hatályos emberi jogi tárgyú, vagy humanitárius szerződések módosítása akként, hogy az, a vízhez való jog előnyeit megingathatatlanul szavatolja.  
Tarnóczi Dóra

Oldalak