Van, aki forrón szereti? – Klímatudatos közszolgáltatás-szervezés

  • 26 May 2020
  • Kutatócsoport2

A klímaváltozás ma már Magyarországon is közbeszéd tárgya, s a figyelemfelhívások hangnemétől vagy közvetítőjének személyétől függően megosztó téma is egyben (ld. „Greta-jelenség”). A tudomány azonban egyetért abban, hogy a probléma létezik, s a földi élet feltételeinek megváltozását eredményezi, ami miatt érdemi intézkedések szükségesek. A földi átlaghőmérséklet emelkedése, a szélsőséges időjárási jelenségek, a természeti erőforrások rendelkezésre állásában bekövetkező negatív változások az életünk minden területére, így a közszolgáltatásokra is kihatnak. Az éghajlatvédelmi politikának alapvetően két irányát szokás megkülönböztetni: az üvegházhatású gázok kibocsátásának csökkentésére irányuló intézkedéseket (mitigáció), illetve a változásokra való felkészülést (adaptáció).

Mára a témakörnek nagyon sok, különböző irányú megközelítése ismert. A környezetvédelem integrációjának (a legkülönfélébb szakpolitikákba való beépítésének az Európai Unió működéséről szóló szerződés 11. cikke szerinti) követelménye, a fenntartható fejlődés sokféle célt összefogó eszméje és a sokasodó problémák azt mutatják, hogy rendszerszintű megközelítésre van szükség.

Mint arra a 2018 őszén megjelent, második, Nemzeti Éghajlatváltozási Stratégia (NÉS 2) elfogadásáról szóló, országgyűlési határozat is megállapítja: „Az éghajlatváltozás egyike azoknak a környezeti, társadalmi-gazdasági kihívásoknak, amelyek közvetlenül befolyásolják az emberek létfeltételeit és életminőségét, veszélyeztetik a természeti erőforrások és az ökoszisztéma szolgáltatások készleteit és minőségét, károsítják az épített környezetet és infrastruktúrát, akadályozzák a kiemelt közszolgáltatásokhoz történő biztonságos és zavarmentes hozzáférést.”

Mivel a stratégia a legátfogóbb hazai elképzelés a magyar társadalom, gazdaság illetve állam feladatairól, célszerű ebből kiindulva – néhány kiválasztott példán keresztül – rámutatni arra, hogy a közszolgáltatások szervezése (infrastruktúrája, terjedelme) is szükségszerűen érintett.

A klímatudatos szolgáltatásszervezés igénye legerőteljesebben talán az energiaszektorban merül fel, hiszen ez az ágazat nemcsak, hogy ki van téve a klímaváltozás hatásainak, de a legjelentősebb mértékben hozzá is járul az üvegházgázok kibocsátásához, és szinte minden más ágazatot közvetlenül érint. Ennek megfelelően az uniós energiapolitikának is célkitűzései közé tartozik a megújuló energiahordozók arányának a növelése, az energiatakarékosság, a kibocsátások csökkentése, s ezekre ma már a közszolgáltatásokat is érintő követelmények egész rendszere épül. A NÉS 2 rámutat, hogy az energetika éghajlati sérülékenységét a gazdasági ágazatokban horizontálisan (más ágazatokkal való kölcsönhatásban, mint amilyen a vidékfejlesztés és a vízgazdálkodás) és vertikálisan (egy adott ellátási lánc mentén, a termelés-fogyasztás hatásaira figyelemmel) is átterjedő hatások vonatkozásában is vizsgálni kell.

A klímatudatos szolgáltatásszervezés csak klímatudatos fogyasztókkal valósítható meg. Pl. a villamosenergia fogyasztásának a csökkentése részben ezen múlik (s ezért is a fenntarthatóság, illetve a klímavédelmi követelmények ellenében ható intézkedésnek tartom a rezsicsökkentést, amely érinti a víziközmű, hulladékgazdálkodási stb. közszolgáltatásokat is).

A közlekedéssel kapcsolatos közszolgáltatások szempontjából, pl. a közutak állományának a védelme (hővédelem fásítás révén, a hőterhelésnek ellenállóbb közúti burkolóanyagok szélesebb körben történő alkalmazása) és a közlekedési módok változása (környezetbarát, egyéni közlekedési módok ösztönzése, illetve a motorizált közlekedési igények mérséklése, fenntarthatóbb és hatékonyabb módon való kielégítése) egyaránt megjelenik a stratégiában. Ehhez a helyi közszolgáltatások többféleképpen kapcsolódhatnak. A park- illetve zöldterületek fenntartása/bővítése vagy a közösségi közlekedési közszolgáltatások szervezése, fejlesztése (pl. elektrifikáció, hálózatfejlesztés), bővítése, a parkolási rend körében ez evidencia. Ugyanakkor néhány nagyobb településen (pl. Budapest, Debrecen, Esztergom) – helyi együttműködések révén már megjelentek olyan, nem hagyományos formák is, mint a kerékpáros közösségi közlekedési rendszerek (közbringa). A nem túl távoli jövőben arra is fel kell készülni, hogy a gépjárműhasználatnak legyenek meg az egyszerű, közösségi formái, amelyekben a megosztáson alapuló gazdaság mellett a közszolgáltatások ilyen irányú kiterjesztése is szerepet játszhat.

Az ivóvízszolgáltatást érintő probléma, hogy ivóvízbázisaink is ki vannak téve a klímaváltozásnak, ami nem csak a víz mennyiségét, de kémiai összetételét is hátrányosan befolyásolhatja. A településeken lehulló csapadék kezelése, hasznosítása ugyancsak fejlesztéseket, netán új közszolgáltatás bevezetését igényli, hiszen eddig (jelentős uniós pénzügyi támogatással) a csapadékvíz elvezetéséhez szükséges infrastruktúrában gondolkodtunk (de ezt sem oldottuk meg mindenütt, illetve a csapadékintenzitás növekedése számos települést veszélyeztet), s a helyben történő megtartásra, hasznosításra sokkal kisebb figyelem esett, miközben a burkolt (csapadékot befogadni képtelen) felületek aránya folyamatosan nő. A háztartásokban keletkező szürkevíz (a tisztálkodás, mosás vize) is sok helyen, különböző (takarítási, ipari) célokra lenne használható, amire napjainkban egyre nő az igény víztakarékossági okokból.

Hozzá kell tenni, hogy a rendelkezésre álló infrastruktúra állaga a jelenlegi szolgáltatási tartalomhoz képest leromlottnak tekinthető, pl. a víziközmű-ágazatban a szivárgás miatt nagy a fizikai vízveszteség (Magyarországon ennek mértéke csaknem 25%, aminél egyébként a bolgár vagy a román helyzet rosszabb az EU-ban), és különböző okokból (a tőkekivonás, pl. az utóbbi években a rezsicsökkentés, a közműadó miatt) nincs pénz ezekre. Itt is indokolt lenne ezért a szabályozás felülvizsgálata, illetve az uniós forrásoknak a bővítése.

Az évek óta visszatérő és egyre hosszabb, rendkívüli aszály összetett problematikája az öntözési szolgáltatások távlatos tervezését követeli meg. Az előző évszázadok lecsapolásai, folyószabályozásai révén nagy arányban bevethetővé és beépíthetővé váltak területek, azonban a Kárpát-medence vízmegtartó képessége drámaian csökkent, ami a klímaváltozásnak való kitettségünket fokozza, a terület folyamatosan kiszárad, s a folyóvizekből, illetve állami öntözőműveken keresztül csak néhány százezer hektár öntözhető gazdaságosan. Az állami létesítmények fejlesztésre szorulnak, a gazdák közti együttműködést a szabályozásnak ösztönöznie kell, ugyanakkor a teljes hazai vízgazdálkodási rendszert felül kell vizsgálni és vízkormányzásra lenne szükség. Kulcsprobléma, hogy a jelenlegi infrastruktúra a vizek gyors (árvízmentesített) levezetését szolgálja, ami egyúttal a vizeknek az ország területéről való kivezetését is jelenti, vízvisszatartás nélkül. Mind a hazai agrárszabályozásnak, mind az EU Közös Agrárpolitikájának a termőföldek vízvisszatartó képességét javító gazdálkodást (az ártéri gazdálkodást, a tavaszi vízborításhoz alkalmazkodó gazdálkodási módokat, a vizes élőhelyek megtartását stb.) kellene ösztönöznie (s nem pedig azt, hogy az üzemi területek minél nagyobb arányú, intenzív hasznosítása történjen, a biológiai sokféleség rovására). A jelenlegi hazai szabályozás – a hosszútávú, stratégiai gondolkodással szemben – a terméshozam növeléséhez és a folyamatos termelés biztosításához szükséges vízigény biztosítását tartja szem előtt, és ezért részben fenntarthatósági szempontból vitatható intézkedésekből áll. Ilyen, pl. a mentesítés a vízkészlet-járulék fizetésének kötelezettsége alól [1995. évi LVII. törvény a vízgazdálkodásról, 15/C. § (1) l és m pont.], egy bizonyos mennyiségi küszöb eléréséig illetve tartósan vízhiányos időszakban. És ide tartozik, pl. az engedélyeztetési kötelezettség alóli mentesítés is (2019-ben egy kormányrendelettel erre vezették be a rendkívüli öntözési célú vízhasználat intézményét), tartós vízhiány (rendkívüli aszály) idején, vagy a vízjogi engedélyek (vízkészletek lekötése) érvényességi idejének meghosszabbítása egy önálló öntözési törvényben. Ezek az intézkedések rövid távúak, nem ösztönzik a gazdákat a víztakarékosságra, miközben a kiszáradás, az aszályos időszakok gyakoribbá válása miatt a víz iránti igény egyre nő.

Izgalmas hír, hogy részben éppen a klímaváltozás illetve az öntözés problematikája vezethet el az évtizedek óta halogatott, általános birtokrendezéshez. Álláspontom szerint a birtokrendezésnek a tájhasználat szerkezetének megváltozását, a művelési ágak felülvizsgálatát is magában kellene foglalnia, tekintettel a területek agroökológiai adottságaira és az éghajlatváltozás kihívásaira is.

A hulladékgazdálkodásban is törekedni kell a mitigációra, s emellett az EU körforgásos gazdasággal kapcsolatos elképzelései és előírásai fokozzák a közszolgáltatással szembeni elvárásokat, miközben a jelenlegi, jelentős mértékben centralizált, illetve államosított rendszer még a napi elvárásoknak sem tud eleget tenni (az ombudsman számos problémára hívta fel a figyelmet 2018 végén). Így a lakossági tudatosságra is nehéz számítani, holott különösen a ház körüli képződő hulladék mérséklése, a szelektív hulladékgyűjtés, a hulladékgyűjtő pontok és udvarok, átvételi helyek nagyobb mértékű használata, az égetés mellőzése jelentősen hozzájárulhat a klímavédelmi célok eléréséhez.

Nem csak a közüzemi szolgáltatások köréből hozhatók példák, hanem az oktatás vagy az egészségügy teületéről is. Ezt maga a NÉS 2, illetve a Nemzeti Környezetvédelmi Program is kiemeli. Pl. a klímaváltozás kedvezőtlen közegészségügyi hatásaihoz az egészségügyi ellátó rendszernek is alkalmazkodnia kell (újfajta betegségek, hőségben fokozódó rosszullétek, a gyógyszerek hatásainak változása stb.). Ezen felül a NÉS 2-ben megjelenő igény, hogy a nagyobb létszámú csoportokat ellátó (szociális, oktatási) intézményeket kötelezni kell a hőhullámok kezelésére irányuló intézkedési tervek összeállítására, amihez központilag kidolgozott szempontrendszer szükséges.

De nem csak a szolgáltatást igénybe vevők védelmére irányulhatnak ezek a tervek. Fontos, hogy hőségriadó idejére, különösen a hőszigetek kialakulásával jellemezhető (sűrűn beépített, nagy arányban leburkolt felszínnel rendelkező) városokban legyenek olyan hűtött (klimatizált) terek, ahová az utca embere betérhet és megpihenhet, függetlenül attól, hogy igénybe vesz-e valamilyen szolgáltatást (illetve fizet-e érte).

Az önkormányzatok feladata a hőségriadó terv készítése (az egyik legújabb példa erre Veszprémé), amely nem csak a közintézményeket illetve közszolgáltatókat érinti, hanem a közterületeken tartózkodókra és a háztartásokra is irányul (pl. figyelmeztetés, párakapu kihelyezése, vízosztás, forgalmas utak locsolása, az árnyékolásra, szellőztetésre, hűtésre vonatkozó, üzemeltetési feladatok, locsolási tilalom).

A klímaváltozáshoz való alkalmazkodás terén nagyon fontos az is, hogy az érintettek – pl. a mezőgazdasági termelők – naprakész illetve részletes, valósidejű adatokkal rendelkezzenek a tevékenységüket érintő környezeti hatásokról, a környezet állapotáról, vagy épp az időjárásról és annak (várható) hatásairól (nem csak riasztás elrendelése esetén). A jelenlegi magyar közigazgatásban meglehetősen nehézkes az adatokhoz való hozzáférés, amit (mások mellett) a környezeti demokrácia szempontjából az OECD is kifogásol. Ebből a nézőpontból is érdekes fejlemény, hogy az agrártárca 2019 márciusi tájékoztatása szerint a kormányzat az agrometeorológiai információkhoz való hozzájutást a jövőben nyílt adatpolitikával igyekszik segíteni. A gazdák számára lényeges szolgáltatást jelenleg az Országos Meteorológai Szolgálat a neki befizetett díjakból biztosítja, a jövőben azonban a központi költségvetés állhatja majd a széleskörű és ingyenes adatelérést biztosító, magas szakmai színvonalú agrometeorológiai információs rendszer működési költségeit. Ez egy üdvözlendő változás, s bízzunk benne, hogy más szakterületek, ágazatok is követik, nem csak a mezőgazdaság versenyképessége érdekében.

Ha visszatekintünk a blogbejegyzés címére, következtetésként arra juthatunk, hogy a klímatudatos közszolgáltatás-szervezés egészen biztosan tekintettel van a különféle közszolgáltatások közti, azok természetéből fakadó kapcsolatokra, és igyekszik pozitív szinergiákat teremteni, illetve azokat kihasználni úgy, hogy a közösség minél több tagja számára gyümölcsöző legyen. A közszolgáltatások fejlesztéséhez, fenntarthatóvá tételéhez meg kell találni a megfelelő, területi szintű kapcsolódásokat (pl. városi, városkörnyéki hálózatok), s a helyi közszolgáltatásokat minél nagyobb mértékben indokolt a helyi önkormányzatokhoz kapcsolni, hogy a helyi gazdaság élénkítéséhez, a foglalkoztatáshoz is hozzájárulhassanak (e kérdéskört itt nincs mód részletesen megvilágítani). Nem csak a gazdasági szereplők, hanem a háztartások illetve az állampolgárok aktív szerepvállalása is szükséges a klímatudatos közszolgáltatás-szervezéshez, a környezetbarát fogyasztói szokásokon, attitűdökön keresztül (pl. környezetbarát közlekedési módok, közel nulla energiaigényű épületek, hulladékszegény háztartások stb., illetve általában a szolgáltatások igénybe vételének az előtérbe kerülése révén. Az egyes szektorokban régóta esedékes reformok, infrastrukturális beruházások tervezése során a klímaváltozás kihívásával is számolni kell, ami egyúttal azt is jelenti, hogy bizonyos intézkedések egyre sürgetőbbé válnak.

Készítette: Prof. Dr. Fodor László, egyetemi tanár, DE ÁJK

 

A tanulmány az Igazságügyi Minisztérium jogászképzés színvonalának emelését célzó programja keretében készült (DE III.komplex fogyasztóvédelmi kutatás).

Brexit Eng: 
Fogyasztóvédelem: 
Consumer Protection: