À la carte környezetpolitika

  • 2021/12/07
  • Kutatócsoport2

A tanulmány az MTA-DE Közszolgáltatási Kutatócsoport által szerkesztett KÖZJAVAK folyóiratban jelent meg. Idézési javaslat:
Dombi Mihály ˗ Karcagi-Kováts Andrea - Bauerné Gáthy Andrea: À la carte környezetpolitika. KÖZJAVAK, VII. évfolyam, 2021. 4. szám, 3-9. o. (DOI 10.21867/KjK/2021.4.1.)

Egy nagyon drága és igen exkluzív étteremben sincs olyan figyelmes személyzet, mint a Planet Budapest 2021 Fenntarthatósági Expó és Világtalálkozó fogadó- és cateringtereiben ránk váró alkalmazottak voltak. A negyedik hullám csúcspontjához közel a Külgazdasági és Külügyminisztérium offline rendezte meg az eseményt, folyamatos élő streamelés mellett. A helyszín és az esemény nem volt kifejezetten kockázatos járványügyi szempontból, hiszen a résztvevők alacsony száma és az irgalmatlanul tágas terek lehetővé tették a távolságtartást.

A helyszínen pont ebből adódott az első felismerés, ami a tudományos konferenciához szokott közönségnek hiányérzetet okozhatott. A nyílt interakció lehetőségei nem voltak adottak az előadók és a közönség között, és a résztvevők nem igazán keresték egymás társaságát. A legnagyobb mozgolódás a kávészünetben is a nyolc (!) VIP helység környékén volt tapasztalható, ahol az „étterem” fő közönsége, jellemzően 50 év feletti öltönyös férfiak bonyolódtak „kötetlen” beszélgetésekbe.

A plenáris előadások jelentős részében megjelent némi visszafogott utalás a pár héttel a Planet Budapest előtt lebonyolított glasgow-i COP26 eredményeire, mely némi előrelépést hozott a Párizsi Megállapodásban foglaltakat követően. Az viszont érezhető volt, hogy a felszólalók és a szervezők is minél inkább függetleníteni szeretnék az eseményt és magukat a klímacsúcstól.

A szekciókban gyakorlatilag minden archetípus előfordult. Kétes lobbiszervezetben dolgozó volt diplomata; üzbég miniszter, aki az országa mezőgazdaságát itt tervezte eladni és a szükséges fejlesztésekhez tőkére találni; valódi előrelépést és „greenwashingot” bemutató vállalati vezetők. Ugyanakkor voltak jó meglátások, nagy nevek és komoly figyelmeztetések is.

A döntéshozók - úgy tűnik - a környezetpolitikai étlap “levesek és előételek” részével megelégednek. A Planet panelbeszélgetéseibe csak elvétve fértek be olyan szakemberek, akik bátorkodtak rávilágítani, hogy a fenntarthatóság csak a kisebb mértékű környezethasználat felé mutató alapvető változásokkal érhető el (Huszár András, Green Policy Center); illetve, hogy például a térhasználattal fennálló viszonyunk gyökeres átalakítására és az azt befolyásoló trendek megfordítására lenne szükségünk például a várostervezésben, közlekedésszervezésben, vagy a városüzemeltetés terén (Kolossa József, Lechner Tudásközpont; Vitézy Dávid, Budapest Fejlesztési Központ). Minderre jó példa a nagyvárosok agglomerációs „fejlődésének” ördögi köre, mely a szuburbanizáció révén hatalmas gépjárműforgalmat indukál, mely élhetetlenné téve a belvárosi övezeteket, egyre többeket sarkall a kertvárosokba költözésre – újabb gépjárműveket adva a forgalomhoz.

A környezeti válság megközelítése a Planet-en e figyelmeztetésekkel szembe helyezkedve gyakorlatilag leképezte a domináns narratívát, mely egyébként minden szintet alapvetően befolyásol a világ hatalmi pólusainak szintjéről a hazai településekig. A cselekvési tervek és programok megfigyelhető szelekciós kritériuma a gazdasági növekedés továbbvitele, a valódi fenntarthatósági politikát háttérbe szorítják azok a beavatkozások, amiket elfogad minden gazdasági szereplő. Ahogy Olga Algayerova (ENSZ Európáért felelős bizottságának vezetője) kijelentette: “Investment into the infrastracture is a kick-start for the changes”. Pedig nagyobbat nem is tévedhetne: a jelenlegi infrastruktúránk használatának újragondolása sokkal hamarabb, eredményesebben, és olcsóbban biztonságosabb pályára állíthatna minket.

Ha vetünk egy pillantást a világ három nagy gazdasági pólusának legújabb környezetpolitikai elképzeléseire, igen változatos képet látunk. Az EU, az USA és Kína közötti kulturális különbségek, politikai hagyományok leképeződnek a jelenleg hatályos elképzelésekben, mellyel a mára nagyjából minden fél által komoly veszélynek elismert klímaváltozással felvennék a küzdelmet. Az Európai Unió „Fit for 55” csomagja, hűen a szabadpiaci hagyományokhoz, az emissziók externáliaként való kezelése mellett teszi le a voksot; a leglényegesebb elemek talán a karbonkereskedelem (EU ETS) kiterjesztése és a karbonvám intézményének bevezetése. Mindennek keretében az EU idén 1,74%-ról 2,2%-ra emelte az ETS kvóták mennyiségének éves csökkenését. A rendszer jelenleg csak a helyhez kötött ipari szennyezőkre vonatkozik, ezt tervezik a háztartásokra és a közlekedési szektorra kiterjeszteni. Az előttünk álló évtized kihívásaihoz képest ez így is meglehetősen csekély kibocsátás-csökkentési ütem, és például a magyar kormány kategorikusan el is utasítja a rendszer ilyen irányú fejlesztését.

Amerikában a „Build Back Better Framework” Joe Biden elnökségének egyik fő céljának tekintett társadalmi igazságosság helyreállítását egyesíti a klímaváltozás elleni küzdelem motivációjával. A csomag így jóléti szolgáltatásokat, a rászorulók számára irányított beruházás-támogatást, erősen progresszív új adókat is tartalmaz, mely szakmailag még megalapozottnak is tekinthető, tekintve az elit kiemelkedő környezeti terheit (Chansel – Piketty, 2015; Oswald et al., 2020). Mindazonáltal, a klímaváltozás elleni küzdelem eszközeként kizárólag a technológiai megoldások jelennek meg.

A Kínai Kommunista Párt Központi bizottsága egy átfogó terv keretében, a tervgazdasági hagyományoknak megfelelően már a területi és iparági tervezésben vetné el a klímaválság megoldásának magjait. Megközelítését tekintve, mivel itt a városszerkezettől kezdve a közlekedésfejlesztésen át a technológiai megoldásokig átfogóan látjuk a feladatok kijelölését, ez a csomag tűnik érdekes módon az előttünk álló kihíváshoz leginkább releváns módon kapcsolódónak. Természetesen igazodva a jelen kor viszonyaihoz, piaci eszközökben is gondolkozik, de beszédes, hogy bekerült a célok közé a városi épületek alapterületének „ésszerű” szintjének „meghatározása”.

Mi lehet az oka a késlekedésnek és a viszonylag visszafogott „étvágynak” a környezetpolitika étlapjáról? Eltekintve attól a valószínűtlen helyzettől, hogy mi, környezetüggyel foglalkozó kutatók többlettudás birtokában lennénk a döntéshozókhoz képest, valamiféle érdekvezéreltség tűnik kézenfekvőnek. Sok bizonyíték van arra, hogy például a klímaváltozás veszélyivel a fosszilis iparág szereplői hosszú évtizedek óta tisztában vannak (az egyik első dokumentált nyilvános figyelmeztetés Teller Ede nevéhez kötődik 1959-ben), és aktívan meghatározták, illetve ma is meghatározzák a diskurzus fő irányait, olyannyira, hogy még a fenntarthatóság definíciói is ennek fényében gyengültek az évtizedek során (Franta, 2021). Miért lenne ez másképp hasonló gyökerű ökológiai problémák esetében a mezőgazdaság, az élelmiszeripar, a bányászat és más hasonló területeken.

Természetesen a politikusok ezt az olvasatot kikérnék maguknak. Informális és formális keretek között egyaránt általában az átállás költségeit, illetve a környezetpolitika társadalmi támogatottságának jelentőségét hangsúlyozzák. Utóbbit Steiner Attila (ITM) a Planet-en is bevetette. Mindkét érv meglehetősen visszás. Egyrészt, felmérések szerint az emberek felismerik a problémát, és jelentős hányaduk igényli is a cselekvést (MTSZ, 2015); másrészt például a hazai kormányzati kommunikáció számtalan területen ért el átütő sikereket a lakosság tájékoztatásában, köszönhetően az évi tízmilliárdos nagyságrendű ráfordításoknak. Talán ez a kommunikációs potenciál felhasználható lenne az egyébként a jövő generációk érdekében (lásd gyermekek védelme) végrehajtott mélyreható változások elfogadtatására is.

A költségekkel kapcsolatban pedig két dolgot fontos megjegyezni: egyrészt a két Celsius-fokot meghaladó mértékű klímaváltozás által várhatóan okozott károk mértéke mindenképpen meghaladja a ma szükséges befektetés értékét, és a nem-cselekvés költsége a század második felére elérheti az éves GDP 15-35%-át (Sanderson – O’Neill, 2020); másrészt pedig a döntéshozók elmulasztják figyelembe venni azon jelenlegi kiadásokat, melyek tovább konzerválják a fenntarthatatlan fejlődési pályát. Ha erről is beszélnénk, akkor például kényelmetlenül hatna a magyarázata annak, hogy Debrecen miért kezdeményezett egy 1,5 mrd értékű beruházást az államháztartás terhére egy kevesebb, mint két km hosszúságú belvárosi útszakasz kapacitásbővítésére. Csak összehasonlításképpen: a teljes debreceni közösségi közlekedés egy egész évben 2-2,5 mrd forint városi többlethozzájárulást igényel. Sőt, egyes jelentős döntések igen nagy környezeti hozadékot és közben minimális tranzakciós költséget jelentenének, mint például a településfejlesztési tervek átalakítása a szuburbanizáció visszafogásának érdekében. Nem kell messzire mennünk, sajnos, ez esetben sem az ellenirányú folyamatok megfigyeléséhez.

Meg kell jegyeznünk, hogy a fenti érvelésben egyes példák hazánkra vonatkoznak, de a késlekedés valódi oka, azaz a politika gazdasági elit általi alapvető befolyásolása egyáltalán nem új és nem magyar sajátosság, gyökerei régre nyúlnak vissza, és jól dokumentált példákon keresztül végigkísérték az elmúlt évszázadokat az élelmezéssel kapcsolatos politikákban, a gyógyszeriparban, a dohánytermékek piacán - egész látványosan. Az étlapon a főételek tehát valószínűleg akkor kerülnek sorra, amikor a tőke jelentős részét tulajdonosaik már a karbonsemleges világ követelményeinek megfelelő iparágakba csatornázták át. Ez az átalakulás a szemünk előtt zajlik: a legnagyobb magyar fosszilis szereplő, a MOL Nyrt. stratégiai célja a mobilitási szolgáltatások nyújtására helyezni a hangsúlyt. Ennek lépéseit láthatjuk a járműmegosztásban vállalt szerepben, de az ITK Holding Zrt. többségi tulajdoni hányadának megvásárlásában is. Mindez eddig tiszta piaci racionalitás, viszonylag transzparens keretek között, viszont a várható bevételek a jelenlegi profithoz képest azért valószínűleg ezzel nem pótolhatók. Mindezek fényében értelmet nyer a magyar kormány immár sokadik irányváltása a hulladékgazdálkodásban, melynek során egy 35 évre szóló koncessziós szerződés keretében biztosít majd garantált bevételt a MOL Nyrt-nek. A MOL tulajdonosai között a magyar állam egyébként csak az aranyrészvénye útján jut szerephez.

Félő azonban, hogy a környezetpolitikai beavatkozások jelentős része így csak transzformálja az ökológiai válságot klímakrízisből hulladék, alapanyag, víz és egyéb, már ma is nehezen elviselhető, összeomlásközeli állapotokba, például az elektromobilitás, atom- és a megújuló energia beruházásaira épülő rendszerek számos környezetterhelése révén. Addig is, az étteremben a szervízdíj jellemző mértéke 7-8% körüli, viszont itt étlapról választók, azaz a vendégek kapják. Minden nap.

Készítette: Dombi Mihály, Karcagi-Kováts Andrea, Bauerné Gáthy Andrea, Debreceni Egyetem Gazdaságtudományi Kar Közgazdaságtan és Világgazdaságtan Intézet Környezetgazdaságtan Tanszék

A kutatás a „A gazdasági növekedés és a természeti erőforrások felhasználásának szétválasztása - középpontban az anyagállományok” című projekt keretében, a Nemzeti Kutatási, Fejlesztési és Innovációs Hivatal – NKFIH (K-135907) támogatásával valósult meg.

 

Forrásjegyzék

 

Kategória: 
Kormányzás
Környezetvédelem
Brexit Eng: 
Fogyasztóvédelem: 
Consumer Protection: 
16th Anniversary: