A környezetvédelemi célú adóztatás tendenciái az Európai Unióban

  • 2021/07/06
  • Kutatócsoport2

Napjainkban a környezetvédelem, valamint a környezetszennyezésből eredő globális problémák egyre nagyobb figyelmet kapnak a médiában és az átlagemberek hétköznapjaiban is. A környezetvédelem helyzetének feltárását a környezetvédelmi adók mutatószámain keresztül is vizsgálhatjuk. Általános tételként ismert, hogy a környezet védelme érdekében az országok adórendszerében növelni kell a környezeti adók részesedését.  De minél több annál jobb? – merülhet fel bennünk a kérdés.

Az Európai Unió nemzetközi környezetvédelmi együttműködéseiben az elérni kívánt célok között szerepel a klímaváltozás visszaszorítása mellett az ökológiai rendszerek működőképességének fenntartása, a környezeti értékek megőrzése, valamint a természeti erőforrások fenntartható hasznosítása is. A fenti célok eléréséhez eszközként kínálkoznak a környezetvédelmi adók bevezetése, szabályozása. Ugyanakkor nincs egységes kép és gyakorlat abban a tekintetben, hogy a környezeti adók mennyire képesek beváltani a hozzájuk fűzött reményeket. Kérdésként merülhet fel, hogy önmagában egy környezeti adó bevezetése járhat-e sikerrel, vagy szükség van arra is, hogy a szabályozás koherensen e célok mentén szülessen meg? A tagállamokban az ökoadókból származó bevételek nagysága valóban a környezetvédelmi politika sikerességét mutatja meg, vagy inkább az állam beavatkozás szükségességére világít rá? A továbbiakban ezen kérdések mentén vizsgálom a környezetvédelmi adók gyakorlatát, felvázolva egy általános képet és megoldási javaslatokat az Európai Unióban.

 

1.A környezetpolitika és az adópolitika összefüggései

 

Környezetvédelemről általánosságban a modernkori ipari forradalom óta beszélhetünk, azonban a nemzetközi környezetvédelmi szabályozás kialakulása csak a 20. század hetvenes, nyolcvanas éveire tehető, amikor megjelentek a környezet állapotának fenntartását célzó jogi aktusok, amelyek politikai cselekvéshez vezettek. Így az adórendszerekben is megfigyelhetők a különböző fejlődési szakaszok a környezettudatosság tekintetében, s immáron az Európai Unió is elkezdte ösztönözni a tagállamait arra, hogy a hangsúly a foglalkoztatást terhelő adókról átkerüljön a környezetvédelmi adók irányába. Az Ötödik Környezetvédelmi Akcióprogramban az Unió elkötelezte magát a környezetvédelem közvetett, gazdasági eszközökkel történő szabályozása mellett, megindult a törekvés arra, hogy a környezetvédelmi szempontok minél jobban érvényesüljenek az adóztatás területén is. [1] A hetedik, általános uniós cselekvési programban már megállapodtak arról, hogy fokozott erőfeszítéseket tesznek a természeti tőke védelme, alacsony szén-dioxid kibocsátásra épülő növekedés és az innováció ösztönzése, valamint az emberi egészség és jólét megóvása érdekében, úgy, hogy közben a Föld erőforrásainak korlátait tiszteletben tartják. A célok eléréséhez figyelembe kell venni a környezetre gyakorolt hatásokat és a piaci jelzéseket, amelyek a tényleges költséget világítják meg. Ehhez az általánosan elismert „a szennyező fizet” elvet kell alkalmazni, a környezeti szempontból károsnak minősülő támogatásokat meg kell szüntetni, az adózásban a súlypontnak át kell kerülnie a szennyezésre.[2] Ez uniós szinten viszont azért ütközik problémába, mivel az adórendszerek szabályozása – néhány a szubszidiaritásból fakadó esetkörtől eltekintve – tagállami hatáskörben van (az Európai Unió működéséről szóló szerződés 110-113. cikke).

 

2.A környezetvédelmi szabályozás célja és eszközei, különös tekintettel az adószabályozásra

 

A megfelelő környezetvédelmi szabályozás kialakítása elsődlegesen a kormány (és persze a törvényhozó hatalom) feladata. Fontos prioritásként kezelni a környezetvédelem területét, azonban nem várható el egységes szabályozás, hiszen a különböző államokban különböző szintű környezeti állapottal szembesülnek a döntéshozók és ennek alapján kell a legmegfelelőbb eszközöket alkalmazni. Ráadásul a tagállami történeti, kulturális, gazdasági jellemzők még inkább bonyolultabbá teszik a szabályozást. Ez azonban nem jelenti azt, hogy az Európai Unión belül nincs létjogosultsága az egységes szabályozás kialakításának, bizonyos téren és szinten. Bár az adókivetés- és szabályozás a tagállamok hatáskörében van, az uniós adópolitika célja az egységes piac zökkenőmentes működése, így törekedni kell az összehangolt, de egyedi szempontokat is figyelembe vevő környezetvédelmi adórendszer kiépítésre.[3]

A környezetvédelmi szabályozás eszközrendszerénél tekintettel kell lenni arra, hogy a tudományos nézőpont sem egységes. Általánosságban elmondható, hogy többféle eszköz áll rendelkezésre a szabályozáshoz, melyek összességében vegyes jellegűek. A gyakorlat, a technológia, a társadalom folyamatosan fejlődik és változik, ez a folyamat pedig magával hozza a jogi szabályozás változását is. A környezetvédelem és a jogrendszer közötti kölcsönhatás tehát e tekintetben is fennáll. Nagyobb hatékonyságot a környezetvédelmi szabályozás területén a közgazdasági eszközök jelentenek: az adók, az önkéntes megállapodás, a forgalmazható jogok és a piaci önkéntes szabályozás. Az adók alatt a környezetvédelmi adókat kell értenünk, mint például a szén-dioxid adó, a talajszennyezési adó, energiaadó, szennyvízadó.[4] Egy másik, szintén ismert szakirodalmi álláspont a környezetpolitikai eszközrendszer két típusát különíti el, a közvetlen normatív szabályozást és a közvetett gazdasági szabályozást.[5] A közvetlen szabályozási eszközök, a normák – például különböző célok vagy határértékek meghatározása által – kevésbé ösztönzőek, így a közvetett gazdasági szabályozás, valamint ennek eszközei – az adók, díjak, járulékok, támogatások, és a piacteremtés –  jelentős szereppel bírnak, terelik a gazdasági szereplőket a megfelelő környezettudatos magatartás irányába. Itt szeretnék kitérni a Pigou féle adóra, amely a szennyező termeléssel okozott kár alapján kivetett adót jelenti. A téma szempontjából kiemelt jelentőségű externália kifejezést először Arthur Pigou használta, mint piaci kudarcot, olyan negatív hatásként mutatta be, amely veszteségként jelentkezik a társadalom oldalán és csak kormányzati intervencióval lehet ellensúlyozni.[6] Ennek megvalósítását pedig az adókivetésben látta, mely ellensúlyozza valamilyen tevékenység negatív társadalmi hatásait azzal, hogy e tevékenységet végzőt fizetési kötelezettséggel terheli. Pigou féle szennyezési adó kivetése ebből következően azt célozza, hogy a nem hatékony erőforrás felhasználás – ami a szennyezést okozó termelői vagy fogyasztói tevékenység túlzott mértékében ölt testet – megszűnjön, s a gazdaság Pareto hatékonyságának javulását elérve a társadalmat a korábbinál magasabb jóléti szintre juttassa.[7] De ez persze a valóságban sokkal nem ennyire egyszerű.

 

3.A környezetvédelmi adók rendszere az Európai Unióban

 

Látható, hogy a szabályozás rendszere rendkívül összetett, és többféle eszköz áll az államok rendelkezésére a környezeti problémák kezelésére. A témám szempontjából az ökológiai adóreform kap kiemelt szerepet, amely jelentheti a már meglévő adónemek átalakítását, valamint új, környezeti adók bevezetését is. Ha egy ország adórendszerében megjelennek az ökoadók, akkor véleményem szerint kettős hasznot jelenthetnek, hiszen a környezet minőségének javulását eredményezhetik amellett, hogy más adókötelezettségek csökkennek. Ha széleskörűen értelmezzük a környezeti adókat, ebbe a rendszerbe tartoznak a díjak, járadékok, vámok és egyéb közterhek is, azaz minden olyan fizetési kötelezettség, amelynek környezeti hatása van.[8] A XXI. századi Európai Unió környezetvédelmi adórendszereit vizsgálva mindenekelőtt megállapíthatjuk, hogy a statisztikai adatok elemzése problémás, hiszen az uniós tagállamok tekintetében nem beszélhetünk egységes adórendszerről és fogalomhasználatról. A tagállamok – a saját környezeti állapotaikhoz, illetve gazdaságukhoz mérten – különböző ökoadókat alkalmaznak, azonban nem áll rendelkezésünkre egy összehangolt környezetpolitikai rendszer. A környezetvédelmi adók abból a szempontból egységesek, hogy minden tagállamban az államháztartás bevételi oldalát növelik és az Eurostat adatgyűjtése és fogalomhasználata alapján megkülönböztethetünk energiaadókat, közlekedési adókat, valamint szennyezési és erőforrásadókat.

Az adatokat vizsgálva megállapíthatjuk, hogy a legmagasabb közvetlen környezetvédelmi adóbevétellel nem a legfejlettebb, jóléti államok rendelkeznek. Például Németországban és Svédországban is körülbelül az adóbevételek 5%-át jelentik az ökoadók, ellentétben Bulgáriával vagy Lettországgal, ahol ez az értek 10% feletti.[9] Ebből következtethetünk arra, hogy a környezetvédelmi adókból származó bevételek nagysága nem feltétlenül azt tükrözi, hogy az adott ország mennyire környezettudatos, inkább az állami beavatkozás szükségességét jelenti. Másrészt arra is következtethetünk, hogy a magasabb ökoadó bevétellel rendelkező tagállamokban is inkább a fiskális bevételek növekednek, melyek nem feltétlenül járulnak hozzá nagyobb mértékben a környezet állapotának javulásához.

A környezetvédelmi adóbevételek esetében érdemes megvizsgálni, hogy hogyan kerülnek visszaforgatásra a kitűzött környezetvédelmi célok elérése érdekében. Az Eurostat a környezetvédelmi kiadások körébe sorol minden olyan kormányzati kiadást, amely a környezetszennyezés okozta károsodás és negatív hatás megelőzésére, csökkentésére és felszámolására irányul. Ide tartozik például a hulladékgazdálkodás, a szennyvízkezelés, a szennyezés csökkentése, a biológiai sokféleség és a táj védelme, valamint minden egyéb környezetvédelmi kiadás.[10] Az adatok alapján megállapíthatjuk, hogy nincs arányban a környezetvédelmi adóbevétel a környezet védelmére fordított kiadások nagyságával.[11] A kevesebb környezetvédelmi adóbevétellel rendelkező tagállamok  fejlettebb rendszerekkel rendelkeznek az energiaszektor, vagy akár a hulladék- és vízgazdálkodás tekintetében is, így a szennyezést terhelő adóbevételek kisebbek, ugyanakkor a fejlesztésekben folyamatosan megjelennek a fenntarthatósági szempontok. A környezeti jellegű kiadásaik más kiadásokba is beépülnek, amelyek közvetve szintén a környezetvédelmet segítik elő, így például a közbeszerzésekbe, vagy bármilyen más beruházásba, amely önmagában nem környezetvédelmi célú.[12] Ilyen tekintetben az uniós pénzügyi forrásoknak is jelentősége van, hiszen a legtöbb esetben nem csak lehetőség, hanem elvárás is az ilyen források felhasználása során a környezetvédelmi, energiahatékonysági, fenntarthatósági szempontok figyelembevétele, míg a tagállami kiadási források esetében nem feltétlenül (Németországban és Svédországban jobban, mint például Magyarországon).

4. Záró gondolatok

A téma összegzéseként arra a következtetésre juthatunk, hogy az ökoadók sokszor sajnos inkább a fiskális bevételeknek minősülnek, nem feltétlenül járulnak hozzá nagyobb mértékben a környezet állapotának javulásához, miközben hatásos eszközök lehetnének. Személy szerint úgy gondolom, hogy változás eléréséhez arra lenne szükség, hogy a környezetvédelmi adókból származó bevételeket ténylegesen a környezetvédelemre kellene fordítani, példát mutatva és ösztönzőleg hatva a piaci szereplőkre és a társadalomra. Ennek érdekében összehangoltabb adópolitikára lenne szükség nemcsak a tagállamok, hanem az Európai Unió tekintetében is, hiszen a környezetvédelmi adók szűk köre nem feltétlenül tud látható eredményekhez vezetni a globális környezetszennyezés problémájának megoldása érdekében, az egész adórendszerhez viszonyítva. Az adópolitika tekintetében is szükséges egyértelmű fenntarthatósági kritériumokat meghatározni, előtérbe kell helyezni a hosszú távú célokkal összhangban álló, a tiszta technológiákat, és ehhez kell igazítani a tagállamok adópolitikáit, különösen a környezetvédelmi adók rendszerét. Önmagában a környezeti adók nem biztos, hogy kellő eredményt tudnak elérni, így talán arra kellene törekednie a jogalkotóknak, hogy maga a környezeti szemlélet beépítésre kerüljön valamennyi ágazat- és szakpolitikába.

És hogy mit hoz a jövő? Erre a kérdésre nehéz választ adni, így néhány fejlődési irányra hívnám fel a figyelmet. Az alacsony szén-dioxid  kibocsátásra irányuló ütemtervet már 2011-ben elfogadták az Európai Unióban, több tagállam  köztük Magyarország, Németország, Franciaország vállalta ennek a 2050-ig történő megvalósítását, Svédország már 2045-re kitűzte ezt a célt, amely így több évtizedre egyértelmű jövőképet jelent, hosszútávon előre vetíti a követendő politikai irányvonalat, utat mutatva a piaci szereplőknek egyaránt, így bíznunk kell ennek megvalósulásában, amely alapján talán az ökoadók szerepe és működése is átértékelésre kerül. Én bízom benne.

 

Készítette: Németh-Kiss Szófia, joghallgató, DE ÁJK

 

Források jegyzéke:

 

 


[1] Az Európai Unió Ötödik Környezetvédelmi Akcióprogramja (1993-2000) https://eur-lex.europa.eu/legal-content/EN/TXT/PDF/?uri=OJ:C:1993:138:FULL&from=HR

[2] A hetedik környezetvédelmi cselekvési program – általános uniós környezetvédelmi cselekvési program 2020-ig https://ec.europa.eu/environment/pubs/pdf/factsheets/7eap/hu.pdf

[3]SZIGETI Cecília (2004): Környezetvédelmi adók és általános gazdaságpolitikai eszközök hatékonysági vizsgálata a gazdasági fejlődés differenciáltságának függvényben, PhD értekezés, Szent István Egyetem, Gödöllő, 5-7.  

[4] HERICH György (2006): Nemzetközi adózás, PENTA UNIÓ Kft., Pécs, 482-483 

[5] KEREKES Sándor (2007): A környezetgazdaságtan alapjai, Aula Kiadó, Budapest, 175-192. 

[6] PIGOU Arthur Cecil (1920): The Economics of Welfare, Macmillan and Co., London 

[7] PATAKI György- BELA Györgyi - KOHLHEB Norbert (2003): Versenyképesség és környezetvédelem, [Budapest: Pénzügyminisztérium] (PM Kutatási Füzetek), 2-6. 

[8] NAGY Zoltán (2012): Környezetvédelmi adózás, Miskolci Egyetem, Állam- és Jogtudományi Kar, Pénzügyi Jogi Tanszék, Miskolc,  10-11.

[11] General government expenditure by function (COFOG) – EuroStat (2018): https://ec.europa.eu/eurostat/databrowser/view/GOV_10A_EXP__custom_141989/default/table?lang=en

[12] Lásd ehhez: BARTHA Ildikó – BORDÁS Péter – HORVÁTH M. Tamás (2020): Hős és antihős: Környezeti politika és pénzügyi szabályozás, Pro Futuro, 10. évf., 2. szám. 

Brexit Eng: 
Fogyasztóvédelem: 
Consumer Protection: 
16th Anniversary: