Janus arcú kártérítés - Közjogi elemek a kártérítési jogban

  • 2016/03/23
  • Kutatócsoport4

A modern kártérítési jog olyan komplex funkcióval bír napjainkban, mely felveti a terület polgári jogon kívüli, keresztülfekvő jogterületként való értelmezését. A klasszikus reparáció (kompenzáció) – prevenció kettősén túlmutató célok nevelő, gyengébb fél védelmét szolgáló és gyakran represszív elemekkel egészülnek ki. A diverz funkciókkal bíró terület modernkori változásai jellemzően a társadalmi, gazdasági és technológiai fejlődés által generáltak, azonban tagadhatatlan a jogalkotó (az állam) egyre nagyobb mértékű beavatkozása a kártérítési jog klasszikus premisszáinak értelmezése terén. A számos speciális felelősségi alakzat léte, különösen az objektív tárgyi felelősséget előtérbe helyező esetek azt mutatják, hogy a kártérítési jog napjainkban jelentős mértékben inkább kockázatelosztó funkcióval bír, és a reparatív, kompenzációs szempontok sok esetben csupán másodlagosak. A jogpolitikai célok megtámogatására alkotott felelősségi alakzatok (pl. atomkárokért való felelősség, kötelező védőoltások szövődményeiért való felelősség) vagy éppen a bizonyos szakmákkal szembeni gondossági követelményeket eltérő standardok mentén értékelő speciális felelősségi normák (pl. gazdasági társaságok vezető tisztségviselőinek felelőssége, egészségügyi szolgáltatók felelőssége a tájékoztatási kötelezettség megsértéséből eredő károkért) jól példázzák, miként próbál és számos esetben tud is hatni az állam egy gazdasági szektor belső működésére vagy éppen a társadalom moráljára.

A felelősség hanyatlása és a jogalkotás beavatkozása

A XX. században a felelősség hanyatlása, a vétkesség vizsgálatának háttérbe szorulása felerősítette a jogpolitikai elvárások és irányok szerepét a felelősségi jogban. Kiváló példa erre az angol jog 1933 utáni fejlődése. 1933-at megelőzően a gondatlan károkozások (negligenttorts) körében is lehetőség volt esküdtszéki tárgyalásra, így a bíró és az esküdtszék feladatai, döntési jogkörei megoszlottak: az esküdtszék a kötelezettségszegés, lényegében a jogellenesség, míg a bíró a vétkesség kérdésében hozott döntést. A bírói szerepkör erősítése iránti törekvésnek volt köszönhető az, hogy a vétkesség, a duty of care doktrína értelmezése központi kérdéssé vált az angol felelősségi jogban. 1933-ban azonban megszűnt az esküdtszéki tárgyalás lehetősége a gondatlan károkozásokkal kapcsolatos perekben. A bírók már nem voltak érdekeltek abban, hogy a vétkességi koncepciót tovább fejlesszék, a kötelezettségszegés vizsgálata pedig klasszikusan nem az ő feladatuk volt. Mind a vétkesség, mind a kötelezettségszegés jogi értékelése elveszítette jelentőségét, és sokkal inkább morális, valamint elsősorban politikai, jogpolitikai kérdéssé vált. Ez az a tényező, mely véleményünk szerint a felelősségi jog belső differenciálódását elindította Angliában.

Akár normatív szempontból azonos felelősségi alakzathoz tartozó esetekben is rendkívül eltérően kerülhetnek értékelésre a felelősség előfeltételei. Az angol jogban például a vasúttársaságok esetében egy alapvetően jelentéktelen figyelmetlenség (nagyon alacsony fokú gondatlanság) is elegendő a felelősségre vonáshoz, míg az orvos oldalán nagyobb fokú gondatlanság tanúsítását kell igazolni a kártérítésre kötelezés érdekében, holott mindkét esetkör teoretikusan azonos szabályok mentén kerül megítélésre. Tekintettel arra, hogy normatív oldalról nagyon nehezen definiálható mind a vétkesség, mind a jogellenesség a polgári jogi felelősség körében, így az aktuális társadalmi és jogpolitikai változásoknak talán ez a két felelősségtani premissza van leginkább kitéve.

A közérdek-magánérdek vita már a XIX. század végén sarkos következtetések levonásáteredményezte az angol jogban. Mivel a vasúttársaságok parlamenti engedéllyel folytathatták csak tevékenységüket, a zavaró hatást elszenvedő földtulajdonosok számára eleve kizárt volt a zavarásra alapított igényérvényesítés (nuisanceclaims). Ezzel ugyanis egy magánszemély lényegében a parlament engedélyét torpedózhatta volna meg, és saját maga érhette volna el az állam által már jogszerűnek minősített tevékenység jogellenessé nyilvánítását. Mivel a pályák építése érdekében folytatott kisajátítások a földárak emelkedését vonták maguk után, általánosan elfogadott érvelés volt, hogy a kártérítési felelősség elismerésével nem kell tovább erősíteni a tulajdonosokat megillető jogokat, mindenekelőtt a kisajátítási kártalanítás összegén felül újabb pénzösszeghez ne juthassanak. Azok a tulajdonosok, akiknek ingatlanja a vasúti sínekhez közel feküdt, vállalták a károkozás kockázatát. Ebből eredt az a megközelítés, miszerint vétkesség igazolása nélkül nem jár kártérítés még a gőzmozdony által okozott tűzben megsemmisült terményért sem. 1905-ben a RailwayFireAct azonban gyökeres változást hozott. Az objektív felelősség gondolatát megelőzve egy vétkesség nélküli átalánykompenzációt dolgozott ki. A mozdony szikrája által előidézett tüzekben elszenvedett károk kompenzálására kárátalány jellegű kompenzációt írt elő. A kompenzációra való jogosultsághoz nem volt szükséges a vasúttársaság vétkességének a bizonyítása, így az esetek döntő többségében a peres eljárások is elkerülhetők voltak. Ez a minimál kárátalány persze nem zárta ki, hogy az ezt meghaladó károkat a károsult a vétkesség bizonyítása mellet kártérítési perben követelje, azonban a gyakorlatban drámaian csökkent az erre alapított igényérvényesítések száma. Ez a megoldás fontos elemmel gazdagította a felelősségi jogot, hiszen napjainkban is visszaköszön például az Európai Uniós jogalkotás szintjén rendezett légitársaságok felelősségénél (261/2004/EK rendelet a visszautasított beszállás és légijáratok törlése vagy hosszú késése esetén az utasoknak nyújtandó kártalanítás és segítség közös szabályainak megállapításáról).

Jogpolitikai célok és eszközök megjelenése a kártérítési jogban

A technológiai fejlődés generálta, majd a jogalkotás politikai céloktól vezérelt hatásait bemutató kártérítési esetkörök között az egyik legfelkavaróbb a XX. század második felének meghatározó „csoda ásványa”, az azbeszt által okozott egészségkárosodásokra alapított kárigények problémája volt (Tweedale, Geoffrey, MagicMineraltoKiller Dust: Turner and Newall and theAsbestosHazard, Oxford University Press, 2000. 5.). Az azbeszt sajátossága, hogy nem egyetlen tevékenység keretében vált népszerűvé, hanem több ezer termék készítésénél felhasználták, így valódi tömegek kerültek kapcsolatba vele, akár a gyártási folyamatban résztvevő munkásként, akár a végtermék felhasználójaként. Az azbeszt egészségügyi kockázata abban rejlik, hogy az ásvány porának belélegzése egymástól nagyon különböző szindrómák kialakulását eredményezheti: van, hogy évekig lappangó, apró elváltozásokat okoz az emberi szervezetben, és van, amikor gyors halálhoz vezet. Az azbeszt egészségre ártalmas természetével már viszonylag korán foglalkozott az orvostudomány, ugyanis 1906-ból már vannak feljegyzések, miszerint a Francia Gyárfelügyelet rámutatott arra a tényre, hogy az azbeszttel dolgozók tüdejében komoly patologikus elváltozások keletkeztek (Martin-Casals, Miquel, The Development of Liability in RelationtoTechnologicalChange, Cambridge University Press, 2010. 19-20.). 1909-ben egy olasz királyi rendelet már megtiltotta, illetve bizonyos feltételek közé szorította a gyermekek és a nők azbesztet felhasználó gyárakban való foglalkoztatását (Favilli, Chiara, TechnologicalChange in Italy, In: Martin-Casals, i.m., 213.). Az első jogszabály, amely már az azbeszt kontrollálása érdekében született, a brit azbeszt ipar szabályozására elfogadott rendelet volt 1931-ben, amely megkövetelte, hogy a gyártók megfelelő szellőző berendezésekkel szereljék fel gyáraikat (Morgan, Jonathan, TechnologicalChange in England and Wales, In: Martin-Casals, i.m., 67.).

Az azbeszt okozta egészségkárosodásokra alapított igények sokkal nagyobb számban jelentek meg az Egyesült Államokban, mint Európában. Ennek magyarázata pedig éppen a közjogi rendszer sajátosságaiban keresendő. Míg az európai államok döntő többségében a társadalombiztosítás keretei között az orvosi kezelés költségei megtérültek, addig az USA-ban ilyen szociális biztosítási rendszer hiányában a károsultak kényszerültek a kezelési költségeket viselni. A szabályozás is másképpen reagált az azbeszt keresetekre. Németországban és Spanyolországban például a társadalombiztosítási jogszabályok egyenesen kizárták annak lehetőségét, hogy kártérítési keresettel is éljen a sérelmet szenvedett fél, míg Olaszországban és az Egyesült Királyságban a kártérítési keresetek voltak népszerűbbek, hiszen a költségek teljes megtérülésére csak peres úton volt lehetőség. Franciaországban egy vétkességet nélkülöző kompenzációs rendszert vezettek be a tömeges igények kezelésére, mely ugyan nem zárta ki, hogy a károsult a kompenzáción felül kártérítési perben is érvényesíthesse igényét, azonban erre csak rendkívül ritkán került sor. Általánosságban elmondható, hogy az európai államokban a kártérítés jellemzően csak másodlagos szerepet játszott az azbeszt okozta károk megtérülésében (Martin-Casals, i.m., 25.). Németországban az 1884-ben elfogadott balesetbiztosítási törvény a munkáltatókat kivonta a kártérítési felelősség hatóköréből, és 1925-ben a biztosítási konstrukció minden foglalkozási megbetegedésre kiterjesztésre került.

Az azbeszt perek megmutatták, hogy a technológiai fejlődés által bevezetett új megoldásokban rejlő veszélyek nagyon eltérő reakciókra késztették az európai jogokat. Az objektív felelősség bár nagyon evidens megoldásnak tűnhet ezekben a helyzetekben, azonban számos jogpolitikai döntés is meghúzódhat az új kockázatok kezelése mögött. Az azbeszt esetében látható, hogy bár nagyon sokáig engedte a jogalkotó az anyag használatát, még azt követően is, hogy köztudomású volt annak egészégre ártalmas volta, a megbetegedett személyek által elszenvedett sérelmek megtérítését nem tisztán a kártérítés rendszerében oldotta meg. Valódi kavalkád, ahogyan a biztosítási konstrukciók, a társadalombiztosítási modellek, a vétkességet vélelmező felelősségi rendszerek keveredtek egymással. A kártérítési jog és általában a polgári jogi felelősség láthatóan átpolitizált területté vált a XX. századra, melynek következtében a korábbi eszmék (vétkesség primátusából adódó prevenció, károsult érdekeit középpontba helyező reparáció) felpuhultak, és helyüket bizonyos felelősségi alakzatok esetében új megfontolások vették át.

A kártérítés mint a hatalom eszköze

A kártérítési jog legújabb kori fejlődésében tagadhatatlanul nagy jelentőséget kapnak a jogpolitikai megfontolások, és a korábban a károkozó rossz cselekvési választásának szankcionálása, a károsultat ért veszteség reparálása funkciókat jelentősen megbonyolították azok a jogpolitikai célok és eszmék, melyek napjainkban is éreztetik hatásukat. Marshall Shapo amerikai jogtudós már 1970-ben megállapította, hogy a kártérítési jog a hatalom újabb eszköze dominanciájának és akaratának kinyilvánítására (Shapo, Marshall, ChangingFrontiers in Torts: Vistasforthe ’70s, 22 Stanford Law Review, 1970. 330.). Még ha ennyire kiélezettnek és alkotmányjogi kérdéseket is felvetőnek nem látjuk a problémát, mindenképpen egyet kell értenünk azzal a megállapítással, mely már nem a kárkötelemben érintett jogalanyok szemszögéből, hanem a köz vagy ha úgy tetszik az állam céljainak elérése érdekében avatkozott be a kártérítési jog fejlődésének folyamatába. Ennek az intervenciónak a legnyilvánvalóbb bizonyítéka a számos új, jellemzően objektív alapokra helyezett felelősségi alakzat megszületése, mely általában egy új technológia bevezetésével áll kapcsolatban.

Az objektív felelősségi alakzatok elterjedése mellett a másik, a polgári jogi felelősség klasszikus célkitűzéseit lerontó tényező a korábban már említett biztosítási konstrukciók elterjedése, elsősorban a kötelező felelősségbiztosítások megnövekedett jelentőségén keresztül. Néhányan a kártérítési jogot éppen ezen tényezők miatt már tisztán közgazdasági megközelítésben látják, a kártelepítés társadalommérnöki hozzáállásával felépített jogterületként, mely közcélok megvalósulását szolgálja, a magánérdekek helyett (Goldberg, John C. P. – Zipursky, Benjamin C., Seeing Tort Law fromtheInternalPoint of View: Holmes and Hart onLegalDuties, 75 Fordham Law Review, 2006. 1580.).

A kártérítési jog bizonyos értelemben erősen átpolitizált területté vált a XX. század második felében, és így magánjogi dominanciáját megtépázták közjogi célok. Shapo jogi realistaként azzal az egyszerűsítéssel élt, hogy a kártérítési jogot valójában közjogi területként azonosította (Shapo, (1970), im., 335.).A kontinentális jogok közjog-magánjog dichotómiájára építő megközelítése és a két terület éles elkülönítése azonban egyre kevésbé tartható doktrína, hiszen a jogalkotás akár indirekt módon, egy alapvetően közjogi jellegű norma átírásával is képes új irányt adni egy terület kártérítési jogi szempontú értékelésének.

Ezt az állítást a magyar jogból vett példával is alá tudjuk támasztani. Az Eütv. (1997. évi CLIV. törvény az egészségügyről) 13. §-ában részletezett tájékoztatáshoz való jog mint betegjog teljesen új irányt adott az egészségügyi szolgáltatók kártérítési felelősségére alapított pereknek, ugyanis az orvosi műhiba vizsgálatáról a hangsúlyt a tájékoztatás nem megfelelő voltára helyezte át. A változást ebben az esetben a társadalom attitűdjében bekövetkezett fordulat idézte elő, hiszen az igényüket érvényesítő felperesek számára könnyebb és egyszerűbb hivatkozásnak tűnt a tájékoztatás elégtelenségét állítani, mintsem egy orvosszakértői kérdésként az ő bizonyítási kötelezettségük körébe tartozó műhibára alapítani kártérítési igényüket.

Nem állítjuk, hogy az állam jogpolitikai döntései minden esetben tudatosan hatnak a kártérítési jogra. A jogszabályalkotás folyamatába beiktatott hatástanulmányoknak azonban a fent bemutatott, több jogrendszerből szemezgető példák tükrében mindenképpen nagy szerepe kell, hogy legyen. Az állam döntései ugyanis a gazdaságot, a piacot nyilvánvalóan befolyásolják, de számos esetben a kártérítési jogra is befolyást gyakorolhatnak. A kártérítési jog pedig visszahat a piacra, hiszen a piaci szereplők szolgáltatásaik árazásánál a felelősség alapját adó kockázatokat is alaposan mérlegelik.

Kategória: 
Letölthető tartalom: 
Szerző: 

Fézer Tamás, a DE ÁJK habil. egyetemi docense