Hozzászólás a "Kié a közjog?" c. bejegyzéséhez [2015. 09. 30.]

  • 2015/09/30
  • Kutatócsoport3

Hozzászólás Horváth M. Tamás Kié a közjog? c. bejegyzéséhez

Tóth Judit
 

Kié a közjog? – tette fel a kérdés Horváth M. Tamás. Azé, aki megműveli, vagy aki kisajátítja? Az első lehetőség visszautal arra az alkotmányos elvre, miszerint tudományos igazság kérdésében az állam nem jogosult dönteni, sőt tudományos kutatások értékelésére kizárólag a tudomány művelői jogosultak (X. cikk (2) bekezdés). Igen ám, de a tudományos nomenklatúra vajon beletartozik-e – az előtte lévő bekezdés szerinti – tudomány szabadságába? Főleg akkor, ha a (3) bekezdésben ennek ellentmondva, az állam a felsőoktatási intézményeknek nem csak a szervezeti rendjét határozhatja meg, de az állami egyetemeket egyenesen gazdaságilag felügyelet alá helyezte, amit a kormány lát el. Ebből az következik, hogy a tudomány szabadságát a parlament közvetlenül, a szervezeti keretek révén, a kormány pedig a pénzcsapok elzárásával, vagyis közvetetten szoríthatja keretek közé, azaz a korlátozás legitim, a tudomány művelői csak azon vitatkozhatnak szabadon, hogy a tudományterületi nomenklatúrák, működési és finanszírozási szabályok a közjót szolgálják-e, vagy inkább a közjavak herdálását. Sőt a felhatalmazás szerintem olyan tág, hogy azt az államtudomány terén tekinthetjük kisajátításnak is, mivel a felsőoktatási támogatások átcsoportosítása hozzájárul nagyban az államtudományok köz/jogról való leválasztásához. Az államtudomány tehát egyszerűen állami, vagyis közszolgálati, a nem-közszolgálati képzésben meg szabadidős tevékenység. Igaz, a jogászképzés kimeneti követelményeit módosító szabályt még nem ismerjük.

Újra visszatérünk a bifurkációhoz? Horváth Pál jogtörténeti írásából (Az egyetemi-jogi művelődésünk fejlődéstörténetéhez, 1980.) megtudhatjuk, hogy az 1874-ben létrehozott bifurkáció a jog-és államtudományok elválasztását szolgálta, és az, a neoabszolutizmus által alkotott tanterv teljes felforgatása nélkül, lehetővé tette az államtudományi és a jogi doktorátus önálló megszerzését. Ez „az állam- és jogtudományok közötti összefüggés megbomlásának veszélyét rejtette magában”, amit nem a kutatás, oktatás színvonalának emelésével, hanem az új alapvizsga és szigorlati rendszer (három jogi és két államtudományi szigorlat) útján akarták megoldani. 1875 előtt sok vita folyt erről, miközben leromlott a jogtudományi ismeretekben a színvonal a jogi képzettséget igénylő pályákon. Az állami szolgálatban lévőkre kiterjesztették ugyan a jogi képzettség megszerzését, de a hiányosságok ettől még megmaradtak. Így a „bifurkáció ezen formája tehát a megoldatlan problémákat átvitte magával a magyar jogi felsőoktatás leg- újabb kori történetébe is”.  A budapesti jogi képzésben (Kari Évkönyv, 2000.), a jogtudományi doktorátushoz három szigorlatot kellett letenni, köztük a közjogot, míg az államtudományi végzettség ún. "kis doktorátust" biztosított csak. Az igazságszolgáltatásban elhelyezkedni csupán a jogtudományi doktorátussal lehetett (bírói pályára vonatkozóan így rendelkezett az 1869. évi 4. tc., 1874. évi 24. tc., az ügyvédségről az 1874. évi 34. tc., a közjegyzőkről pedig az 1874. évi 35. tc.). Ugyanakkor az államtudományi doktorátus a közigazgatási fogalmazói karba való bekerülésre jogosított. Persze ez még mindig nem olyan durva beavatkozás a jogi oktatásba, mint a XVIII. században: az 1777-ben kiadott Ratio Educationis elrendelte öt királyi jogakadémia létrehozását Győrben, Zágrábban, Kassán, Nagyszombaton és Nagyváradon. A jogászképzés 1779-től három évessé vált, sőt II. József felemelte négy évre, miközben politikai okokból megszüntette a magyar közjog oktatását.

Úgy tűnt, az állam-és jogtudományok átfogó kezeléséhez 1946-ban visszatérhettünk, mert újra egységes lett az állam- és jogtudományi doktorátus. 1948-ban azonban újabb reform következett, mert a jogi és a közigazgatási képzést elkülönítették, azaz jog-és közigazgatás-tudományi karokat létesítettek, hogy az új ideológiához és a kormányzathoz hű szakembereket képezzenek, a tervutasításos rendszerhez illeszkedve, egyben a régi elitet is lecserélve. Közben felszámolták az alapvizsgákat, s helyette a kollokviumi-szigorlati szisztémát honosították meg, aminek következményeképpen a vizsgák száma megkétszereződött. 1952-ben a doktori szigorlati rendszert is megváltoztatta a kormány, s helyette négytárgyas államvizsgát, valamint szakdolgozat megírását és megvédését rendszeresítette. Aztán a külön közigazgatási és külön jogi képzésnek is vége szakadt. Az ELTE ÁJTK kari jegyzőkönyve tanúsítja, hogy 1954. április 29-én a Dékán kijelentette, „a jogi oktatás keretében a kétféle szak /bifurkáció/ helytelennek bizonyult. Gyakorlati tapasztalatok vezettek arra, hogy a szakosítást szüntessük meg és egységesítsük az államvizsgát”. Mártonffy Károly egyetemi tanár is helyeselte az egységesítést, ő már az elején megjósolta, hogy a szétszakítás és a bifurkáció sokáig nem maradhat fenn. Hajdú Gyula egyetemi tanár egyenesen úgy fogalmazott, hogy ellenvéleménye volt a bifurkációval szemben, amely mesterkélt dolog, és lám, „most össze is dűlt”.

Nagy Zsolt monográfiájában (A jogi oktatás fejlődése és aktuális kérdései, 2007.) rámutat, hogy a kétféle értelemben is szétválasztott képzés (államtudomány/jogtudomány; jogtudomány/közigazgatási képzés) az állami közszolgálati igények erőteljesebb kiszolgálását és a piaci igényekre is reflektáló szabad jogi pályák háttérbe szorítását célozták. Talán ezzel is magyarázható, hogy a szövegkötött jogalkalmazást fenntartó és elméleti jellegű oktatásban az alternatív formák (pl. jogklinikai képzés, perszimuláció, mediációs technikák oktatása) kivételek maradtak. A praktikus ismeretek dominanciája feletti vita 1970-ben a rendőrtiszti főiskola és 1977-ben az államigazgatási főiskola létrehozásával annyiban dőlt el, hogy az államigazgatási utánpótlást egyre jobban rájuk alapozhatták, mert a közjognak csak a legszükségesebb részét tanulták meg. Nem az a baj, hogy az igazgatási szakemberek képzése önállósodott a mára sokféle közösségi és nemzetközi együttműködési igénynek, közszolgáltatási kínálatnak megfelelően, hanem az, hogy a közjog – közpolitika - közmenedzsment halmazából elmosódnak a közös és az önálló felületek határai.

A 1602/2014. (XI.4.) Kormányhatározat arról rendelkezett, hogy az állami humántőke reformjának részeként, a Nemzeti Közszolgálati Egyetem államtudományi felsőoktatási intézménnyé alakul át. A felsőoktatási törvény ezt szolgáló módosításakor az MTA állásfoglalást adott ki, sürgetve a szakindítási feltételek újrafogalmazását, és az egyenlő bánásmódot követel a képzési követelmények, költségvetési finanszírozás, elhelyezkedési feltételek terén (MTA IX. osztálya állásfoglalása, 2015. június 17.) Az államtudomány felvirágzását segítené az állásfoglalásnak megfelelő államtudományi lehatárolás, persze ha az egyáltalán konszenzussal lehetséges. Már a Pallas Nagylexikon is jelzi, hogy bármilyen szűkre is méretezik az államtudomány fogalmát a konzervatív értelmezéssel, az államra és az államéletre szorítkozó vizsgálati tárgy magában foglalja a jognak, a közgazdaságtannak és a politikatudománynak, sőt a történettudománynak is több elemét, így

1.) az államjogot, ennek ágait: alkotmányjogot és a közigazgatási jogot, benne az általános és a szakigazgatási és eljárási kérdéseket,

2.) a közgazdaságtannak az államgazdasági részét,

3.) az alkotmánytörténet,

4.) a statisztikát,

5.) a pénzügytant,

6.) az állambölcsészetet,

7.) az államtant és

8.) az összehasonlító államtudományt (összehasonlító alkotmányjog, közigazgatási jog).

Ehhez képest az államtudományt kutató, oktató NKE Közjogi Intézete 26 oktatójával az alkotmányjog, a közigazgatási jog, az európai és az összehasonlító közjogot fedi le. Az Állam-és Társadalomismereti intézetének 21 oktatója foglalkozik államelmélettel, politikatudománnyal, társadalomelmélettel, állam-és közigazgatás történettel. A Civilisztikai és Nemzetgazdasági Intézete 15 oktatója közgazdasággal, közpénzügyekkel, sőt magánjoggal. Az e-közigazgatás és informatika egy külön fejlesztő intézet 10 oktatója révén halad előre. Az életpálya és emberi erőforrás oktatását 19 oktató végzi a közszolgálati jogi, a közszolgálati etika és kommunikáció, sőt a humán erőforrás gazdálkodási tanszék keretében. A közszervezési és szakigazgatási intézet pedig 21 oktatóval tanítja elméleti és gyakorlati órákon az önkormányzati, a közigazgatás-szervezési és -fejlesztési, a közpolitikai és az egyes ágazati igazgatási ismereteket. Ez a lista is jól illusztrálja, hogy nehéz lesz kivonni a jogtudományt az államtudományból a Közigazgatás-tudományi Karon. Tovább nehezíti a szétválasztást az Államtudományi Intézet statútuma, amely karközi egységként – három projektvezetőjével és néhány adminisztrátorával – legalább négy egységet és sok projektet vezet:

1.) Az Államreform Központ első eredményei közt szerepel a jó államra vonatkozó indikátorok és a hat kulcsterület definiálása (biztonság és bizalom a kormányzatban; közösségi jóllét, pénzügyi stabilitás és versenyképesség, fenntarthatóság, demokrácia, hatékony közigazgatás). Mint kiderül, a jogállamiság legfeljebb beleolvad az olyan indikátorokba, mint a szociális biztonság, a társadalmi kirekesztés csökkentése, a Boldog Bolygó Indexe, a választási rendszer arányossága, az EBH-hoz beérkezett ügyek száma, az e-közigazgatást használók aránya vagy éppen az elkötelezett igazgatási munkatársak aránya.

2.) A Sérülékeny Erőforrások Tudásközpontja vajon a tudás vagy a források sérülékenységére utal? Itt az ivóvíz, az élelmiszer, a környezetvédelem, a klímaváltozás, a fogyasztás, az energia, a hulladék témában végeznek kutatásokat, a (lakosság) fenntarthatósága érdekében.

3.) Az Integritás Tudásközpont kifejezetten a korrupciós kutatásokat végzik, láthatóan uniós forrásokból.

4.) A Választási Rendszerek Kutatóműhely pedig alaptémaként határozta meg a határon túli választópolgárok választójogát.

Vajon ezekből adódik össze az intézet legfőbb, a jó államra irányuló kutatási tematikája? Igaz, az alaptörvényi kitétel is lakonikus: „Valljuk, hogy a polgárnak és az államnak közös célja a jó élet, a biztonság, a rend, az igazság, a szabadság kiteljesítése.” Nyilván ebből eredeztethető a jó állam, amelyhez az államtudomány előbb adhat támpontokat, mint a jogtudomány, hiszen a szabadság csak a legutolsó ebben a felsorolásban. Így pedig érthető a közjog kisajátítása is. 

Szerző: 

Tóth Judit CSc., tszv. egyetemi docens, SZTE ÁJK