EUB: a magyar reklámadóhoz kapcsolódó szankciórendszer nem egyeztethető össze az uniós joggal

  • 2020/03/13
  • Kutatócsoport2

Az Európai Unió Bíróságának nemrégiben született meg azon ítélete, mely a magyar állam és a Google között a reklámadó szabályozásából adódó vitára tehet pontot. Az előzetes döntéshozatali eljárás keretében megállapítást nyert, hogy azon tagállami szabályozás, amely a valamely másik tagállamban letelepedett reklámszolgáltatót a reklámadó-kötelezettség tekintetében bejelentkezési kötelezettség alá veti, nem ellentétes a szolgáltatásnyújtásnak az EUMSZ 56. cikkében biztosított szabadságával. Ugyanakkor az ehhez kapcsolódó szankciórendszert kifogásolta a Bíróság.

A jogeset előzményét a hazánkban bevezetett reklámadó szabályozása adta, mely bizonyos feltételek mentén az adóalanyok bejelentkezési kötelezettségét írta elő. Ennek a Google nem tett eleget, mivel álláspontja szerint rá nem vonatkoznak a fenti szabályok. Emiatt a Nemzeti Adó-és Vámhivatal egymilliárd forint összegű mulasztási bírságot szabott ki 2017. januárjában az ír Google Ireland társaság terhére.

A hatályos magyar jogi szabályozás rendelkezése értelmében ugyanis a bejelentkezési kötelezettség elmulasztásáért első alkalommal tízmillió forint, majd naponta, az előzőleg kiszabott mulasztási bírság háromszorosának megfelelő, összesen egymilliárd forint összegű bírság kerülhet kiszabásra. Ezt követően a Google Ireland a magyarországi Fővárosi Közigazgatási és Munkaügyi Bírósághoz fordult arra hivatkozva, hogy a külföldi illetőségű reklámszolgáltatókkal szemben fennálló bejelentkezési kötelezettségnek, másrészt pedig az ilyen bejelentkezés elmulasztásához kapcsolódó szankciórendsz az uniós joggal összeegyeztethetetlen, s diszkriminatív. A magyar bíróság ehhez kapcsolódóan előzetes döntéshozatal iránti kérelemmel fordult az EUB-hoz.

Az Európai Unió Bírósága döntésében megállapította: önmagában nem ellentétes az európai uniós joggal a reklámadó, azonban az azzal kapcsolatos szankciórendszer igen.

Az Európai Unió Bíróságának közleményében olvasható, hogy az ítélet rendelkezése szerint egy olyan tagállami szabályozás, amely a valamely másik tagállamban letelepedett reklámszolgáltatókat a reklámadó-kötelezettségük tekintetében bejelentkezési kötelezettség alá veti, nem ellentétes a szolgáltatásnyújtásnak az EUMSZ 56. cikkben biztosított szabadságával.

A Bíróság rámutatott arra, hogy a szóban forgó bejelentkezési kötelezettség nem köti feltételekhez a reklámok közzétételére irányuló tevékenység Magyarország területén való folytatását, s ez attól függetlenül áll fenn, hogy a magyar reklámtörvény hatálya alá tartozó szolgáltatók letelepedési helye hol található. Ez az adminisztratív követelmény tehát önmagában nem képezi a szolgáltatásnyújtás szabadságának akadályát.

Az ítélet szerint a szabályozás azon része, amely értelmében néhány nap alatt akár több millió euró értékű bírság kerülhet kiszabásra abban az esetben, amennyiben az érintett vállalat nem tett eleget a bejelentési kötelezettségének, azonban már nem egyeztethető össze az EU-s irányelvvel. A Bíróság kifogásolta továbbá, hogy a szabályozás szerint a magyar hatóságok a halmozott összeget végleges jelleggel megállapító határozat elfogadását megelőzően egyáltalán nem biztosítanak kellő időt az érintett vállalatoknak az észrevételeik megtételére és a kötelezettségek teljesítésére sem.

Ugyanakkor fontos hangsúlyozni, miszerint a reklámadóhoz kapcsolódó szankciórendszer léte olyan mulasztási bírságok kiszabását teszi lehetővé, amelyek összege jelentősen magasabb, mint azon rendszer keretében kiszabott mulasztási bírságok összege, melyeket valamely Magyarországon letelepedett reklámszolgáltató által a nyilvántartásba vételi kötelezettségének megsértése esetére írnak elő. Továbbá sem az utóbb említett rendszerben kivetett összegek, sem pedig ezen rendszerhez kapcsolódó határidők nem olyan szigorúak, mint amelyeket a reklámadóról szóló törvény által előírt szankciók keretében alkalmaznak.

A bíróság döntése alapján az azonban az nem vitatható, hogy a Magyarországon letelepedett reklámszolgáltatók szankcionálhatók a nemzeti adójogi szabályozás általános rendelkezései alapján velük szemben előírt hasonló bejelentkezési és nyilvántartásba vételi kötelezettségek teljesítésének elmulasztása miatt.

A reklámadó ügye egyébként nem elsőként került az uniós bíróság elé. Az Európai Bizottság még 2016-ban arról számolt be, hogy a reklámadó indokolatlan előnyben részesíti az alacsonyabb reklámbevételű cégeket, valamint azokat, melyek 2013-ban nem voltak nyereségesek. Ezért az Európai Bizottság arra kötelezte Magyarországot határozatában, hogy állítsa helyre az egyenlő bánásmódot, s biztosítsa annak teljeskörű érvényesülését. A magyar kormány erre válaszul keresetet indított a határozat megsemmisítése iránt az Európai Bíróságon.

Végül a luxemburgi Törvényszék arra a következtetésre jutott, hogy a brüsszeli testületnek nem sikerült megfelelően bizonyítania, hogy a reklámadó pusztán progresszív szerkezete miatt szelektív előnyt nyújtó intézkedésnek minősül. A bíróság szerint tehát nem sérti a magyar reklámadó az állami támogatásról szóló közösségi szabályokat. Az ítélet ezúton megsemmisítette az Európai Bizottság ezzel kapcsolatos korábbi határozatát.

A 2014-ben bevezetett, majd európai uniós kérésre módosított reklámadó kulcsát 2017-ben először 7,5 százalékos értékre csökkentették, majd 2019 május végén bejelentették, miszerint várhatóan 2022 végéig átmeneti jelleggel nulla százalékra mérséklik.

Az ügyre elsőként a Pénzügyminisztérium reflektált. Közleményében kifejtette, hogy a Bíróság ezen ítélete összhangban áll a Vodafone és a Tesco ügyekben meghozott döntéseivel. Mindkét ítélet ugyanis az igazságos és méltányos közteherviselés szellemében került megalkotásra. A Vodafone és Tesco ítélet kapcsán azonban egyrészt nagyobb adóterhet eredményező, másrészt arányosabb szabályzás nyert igazolást. Végül a közlemény arról rendelkezett, miszerint a Google-ügyben született ítélet a közös teherviselés rendszerébe vonja a Magyarországon adóköteles tevékenységet tényleges letelepedés hiányában végző multinacionális cégeket.

Az Igazságügyi Minisztérium közleménye arra enged következtetni, miszerint A Bíróság a Google Ireland ügyében hozott ítéletében lényegében arról rendelkezett, hogy az olyan nagy nemzetközi digitális cégek sem menekülhetnek az adókötelezettség elől, mint a Google. A bíróság szerint ugyanis, ha valamely másik tagállamban letelepedett reklámszolgáltatókat a reklámadó-kötelezettségük tekintetében bejelentkezési kötelezettség alá veti egy tagállam, az nem ellentétes a szolgáltatásnyújtás szabadságával, sőt a bejelentkezési kötelezettség elmulasztása egyben szankcionálható is. Mindezen tevékenységet pedig az Igazságügyi Minisztérium nemrégiben megalakult digitális szabadság bizottsága is vizsgálat alá vonja majd.

 

Az összefoglalót készítette: Kovács Viktória, joghallgató DE ÁJK

 

Forrás:

A C‑482/18. sz. ügyben hozott ítélet Google Ireland Limited kontra
Nemzeti Adó- és Vámhivatal Kiemelt Adó- és Vámigazgatósága.

Brexit Eng: 
Fogyasztóvédelem: 
Consumer Protection: 

Hozzászólások

A 2014. évi XXII. törvény alapvető céljával egyetértek, mivel az utóbbi években elképesztő szintű reklámáradattal találhatjuk magunkat folyamatosan szemben, legyen szó akármelyik felületről. Eddig főleg a televízióban és az újságokban volt megszokott, de ma már teljességgel lehetetlen úgy fellépni egy hírportálra vagy egy közösségi oldalra, vagy csak elindítani egy videót, hogy ne kelljen reklámokat megnéznünk – akaratunktól függetlenül is. A törvény persze nem a reklámok visszaszorítását hivatott elősegíteni, hanem azt, hogy minden természetes és jogi személy egyformán vegye ki a részét a közteherviselésből ezen reklámok kapcsán. (A Google ráadásul pont egy olyan cég, amely alig fizet adót, azáltal, hogy olyan országokba van bejegyezve, amelyek „adóparadicsomoknak” számítanak.)

Itt főleg az a probléma, hogy a magyar jogalkotók több alapelvi szintű követelményt is megsértettek, különös tekintettel az egyenlő bánásmódra, a jogbiztonságra és az arányosság elvére. Mind a három egyidejű sérelme véleményem szerint megengedhetetlen, a kormány álláspontjával nem támasztható alá, így mindenképpen a szankciórendszer újraszabályozása szükséges, az EUB döntésével összhangban.

A 2020. március 3-i Google Ireland ítéletben a Bíróság nagytanácsa kimondta, hogy egy olyan tagállami szabályozás, amely a valamely másik tagállamban letelepedett reklámszolgáltatókat a reklámadó-kötelezettségük tekintetében bejelentkezési kötelezettség alá veti, nem ellentétes a szolgáltatásnyújtásnak az EUMSZ 56. cikkben biztosított szabadságával. Ez még abban az esetben is így van, ha a Magyarországon letelepedett ilyen szolgáltatásokat nyújtók mentesülnek e kötelezettség alól arra tekintettel, hogy az említett tagállam területén alkalmazandó bármely másik adó tekintetében fennálló adóalanyiságuk címén összehasonlítható bejelentési vagy nyilvántartásba vételi kötelezettség alá esnek. A napjainkra jellemző reklámáradattal szembeni intézkedésekkel teljesen egyetértek, hiszen már-már nem lehet megnézni/ megnyitni úgy egy tartalmat, hogy ne ütközzünk bele egy-egy reklámba. Illetve a magyar törvény ebben az esetben nem a reklámok visszaszorítását célozta elsősorban, hanem a közteherviselés elősegítését próbálta elősegíteni.Ezzel szemben a Bíróság megállapította, hogy a fenti elvvel ellentétes e szabályozás azon része, amely azt írja elő, hogy a Magyarországtól eltérő másik tagállamban letelepedett olyan szolgáltatásnyújtókkal szemben, amelyek nem tettek eleget a bejelentkezési kötelezettségüknek, néhány nap alatt egymást követően több mulasztási bírság kerül kiszabásra, amelyek halmozott összege elérheti a több millió eurót, anélkül hogy az illetékes hatóság az e bírságok halmozott összegét végleges jelleggel megállapító határozat elfogadását megelőzően biztosítaná e szolgáltatók számára a kötelezettségeik teljesítéséhez szükséges időt, hogy lehetőséget adna számukra az észrevételeik megtételére, illetve hogy e hatóság maga vizsgálatot folytatna le a jogsértés súlyossága tekintetében. A Bíróság e tekintetben hangsúlyozza, hogy azon mulasztási bírság összege, amelyet a Magyarországon letelepedett szolgáltatásnyújtóval szemben szabnak ki arra tekintettel, hogy az a nemzeti adózási szabályozás általános rendelkezéseinek a megsértésével nem tett eleget egy hasonló bejelentkezési vagy nyilvántartásba vételi kötelezettségnek, lényegesen alacsonyabb, és az az ilyen kötelezettség folyamatos be nem tartása esetén nem ugyanilyen mértékben és nem is szükségszerűen ilyen rövid határidőkön belül növekszik. A Bíróság emlékeztet arra, hogy a szolgáltatásnyújtás szabadsága tiltja minden olyan nemzeti szabályozás alkalmazását, amely alkalmas arra, hogy a tagállamok közötti szolgáltatásnyújtást a tisztán egy tagállamon belüli szolgáltatásnyújtásnál nehezebbé tegye. Ezen elv ily módon megköveteli az ezen alapvető szabadságot érintő minden olyan korlátozás megszüntetését, amely azon alapul, hogy a szolgáltatás nyújtója a szolgáltatásnyújtás helyétől eltérő tagállamban telepedett le. A Bíróság rámutatott arra, hogy a szóban forgó bejelentkezési kötelezettség nem köti feltételekhez a reklámok közzétételére irányuló tevékenység Magyarország területén való folytatását, és az fennáll függetlenül attól, hogy mindezen, a magyar reklámtörvény hatálya alá tartozó szolgáltatók letelepedési helye hol található. Ezen adminisztratív követelmény önmagában nem képezi a szolgáltatásnyújtás szabadságának akadályát. Ugyanakkor valójában csak a Magyarországon adóilletőséggel nem rendelkező adóalanyokat fenyegeti annak veszélye, hogy velük szemben e szankció kiszabására kerül sor. A Bíróság azon  megállapításával amely kimondja , hogy ez a bánásmódbeli különbség, amelyet aránytalannak és következésképen nem igazoltnak ítél, a szolgáltatásnyújtás szabadságának az EUMSZ 56. cikk által tiltott korlátozásának minősül teljesen egyetértek, hiszen világos, hogy a magyar jogalkotók ez esetben több alapelvi szintű követelményt is megsértettek, így ezen állapot fenntartása elfogadhatatlan.

Az EUB és a magyar reklámadó döntés kapcsán a Magyarországon letelepedett társaságok könnyebben eleget tudnak tenni a törvényi kötelezettségeknek, mint az azon kívül letelepedettek. Kérdéses, hogy a bejelentkezési kötelezettség elmulasztása miatt kiszabott mulasztási bírságok, amelyek eltérnek azon mulasztási bírságoktól, amelyeket a letelepedett társaságokra kell alkalmazni, valamint az, hogy amennyiben a jogsértés súlyához képest azok rendkívül aránytalanok, az Európai Unión belüli, az EUMSZ 56. cikkének szolgáltatásnyújtás szabadsága korlátozásának minősülhet-e.

Álláspontom szerint nem jogsértő, hogy adóhatóság mulasztási bírsággal szankcionálhatja az előírt kötelezettség megszegését. Egyetértek azzal is, hogy nem ellentétes a szolgáltatásnyújtásnak az EUMSZ 56. cikkben biztosított szabadságával az olyan tagállami szabályozás sem, amely a valamely másik tagállamban letelepedett reklámszolgáltatókat a reklámadó-alanyiságuk tekintetében bejelentkezési kötelezettség alá veti, miközben az adóztató tagállamban letelepedett ilyen szolgáltatásokat nyújtók mentesülnek ezen kötelezettség alól arra tekintettel, hogy az említett tagállam területén alkalmazandó bármely másik adó tekintetében fennálló adóalanyiságuk címén bejelentési vagy nyilvántartásba vételi kötelezettség alá esnek.

További kérdés, hogy ellentétes – e az olyan tagállami szabályozás, amely alapján a valamely másik tagállamban letelepedett olyan szolgáltatásnyújtókkal szemben, amelyek a reklámadó-alanyiságuk tekintetében nem tettek eleget a bejelentkezési kötelezettségnek, pár nap alatt egymást követően több mulasztási bírság kerül kiszabásra és amelyek összesítve több millió euró összeget eredményeznek, anélkül hogy az illetékes hatóság az e bírságok halmozott összegét végleges jelleggel megállapító határozat elfogadását megelőzően biztosítaná e szolgáltatók számára a kötelezettségeik teljesítéséhez szükséges időt, hogy lehetőséget adna számukra az észrevételeik megtételére, illetve hogy e hatóság maga vizsgálatot folytatna le a jogsértés súlyossága tekintetében, miközben azon mulasztási bírság összege, amelyet az adóztató tagállamban letelepedett szolgáltatásnyújtóval szemben szabnak ki arra tekintettel, hogy az a nemzeti adózási szabályozás általános rendelkezéseinek a megsértésével nem tett eleget egy hasonló bejelentkezési vagy nyilvántartásba vételi kötelezettségnek, lényegesen alacsonyabb, és az ilyen kötelezettség folyamatos be nem tartása esetén nem ugyanilyen mértékben és nem is szükségszerűen ilyen rövid határidőkön belül növekszik (Határozatok Tára, 2020. 03. 03-I ÍTÉLET – C-482/18. SZ. ÜGY GOOGLE IRELAND).

Véleményem szerint egy adó sem- és így a reklámadó sem - nem tekinthető pusztán a progresszív volta miatt szelektív előnyt nyújtó szabályozónak, azaz a helyi jogszabályoknak megfelelő és a bejelentési kötelezettségüknek eleget tett adóalanyok felé pozitív diszkriminációt megvalósító pénzügyi eszköznek, így a magyar reklámadó nem sérti a közösségi szabályokat. A reklámadó kulcsa változtatható - a Bíróság megállapításaival összhangban-, de annak mértékét, illetve a csökkentésének ütemezését elsődlegesen tagállami hatáskörben érdemes átgondolni a nemzetgazdasági – és közérdek szempontjait szem előtt tartva a külföldi beruházási kedv ösztönzésének vagy mérséklésének céljával összhangban.

Az Európai Unió Bírósága Google Ireland Limited és Magyarország Nemzeti Adó‑ és Vámhivatal Kiemelt Adó‑ és Vámigazgatósága között folyamatban lévő eljárásban felmerülő vizsgálati szempontok az alábbiak voltak: szolgáltatásnyújtás szabadsága; EUMSZ 56. cikk; korlátozások; adórendelkezések; reklámtevékenységek után kivetett és az árbevételen alapuló adó; az adóhatóságnál történő nyilvántartásba vételre vonatkozó kötelezettségek; a hátrányos megkülönböztetés tilalmának elve; bírságok; az arányosság elve.

2017. január 16‑i határozatában a magyar adóhatóság megállapította, hogy a Google Ireland a reklámadóról szóló törvény hatálya alá tartozó tevékenységet folytat, illetve tevékenysége megkezdését követően meghatározott időn belül nem jelentkezett be az adóhatóságnál, pedig bejelentési kötelezettség terhelte.  Azonban ezen kötelezettségének nem tett eleget a Google Ireland, ezért a következő négy nap alkalmával hozott határozatokban az adóhatóság négy újabb mulasztási bírságot szabott ki ezzel a vállalattal szemben. Mindegyik esetben az előzőleg kiszabott mulasztási bírság összege háromszorosának felelt meg. Ezért Google Ireland az e határozatok hatályon kívül helyezésére irányuló keresetet nyújtott be a kérdést előterjesztő bírósághoz, arra hivatkozva, hogy a reklámadó 7/B. §‑a szerinti bejelentkezési kötelezettség elmulasztása miatt történő bírságkiszabás ellentétes az EUMSZ 18. és EUMSZ 56. cikkel, illetve hogy a Magyarország területén letelepedett társaságok könnyebben eleget tudnak tenni az e törvényben megállapított kötelezettségeknek, mint a Magyarország területén kívül letelepedett társaságok, a bejelentkezési kötelezettségük elmulasztása miatt kiszabott mulasztási bírságok eltérnek azon mulasztási bírságoktól, amelyeket azon Magyarországon letelepedett társaságokra kell alkalmazni, amelyek valamely hasonló kötelezettséget sértenek meg, a jogsértés súlyához képest pedig aránytalanok, ily módon az Európai Unión belüli szolgáltatásnyújtás szabadságának korlátozásának minősülnek.

             A Google álláspontja szerint a szolgáltatásnyújtás szabadságát nem lehet állampolgársági alapon korlátozni. Véleményem szerint diszkrimináció megvalósult, de nem közvetlen diszkrimináció mint ahogy ezt a Google Ireland állítja, hanem közvetett diszkrimináció valósulhatott meg amely szerint a megkülönböztetés nem közvetlenül és nyíltan az állampolgárságon vagy az érintett vállalkozások székhelyén alapul, de a szabályozás ténylegesen és különösen a külföldieket hozza hátrányosabb helyzetbe.

A magyar hatóság nem biztosított az adózói kötelezettségek teljesítéséhez megfelelő időt, pedig a belföldi szolgáltatóknál a bírság alacsonyabb volt illetve hosszabb határidőt is kaptak a kötelezettségeik teljesítésére. Ez alapján megvalósult közvetett diszkrimináció.

            Az Európai Unió  Működéséről Szóló Szerződés 56. cikk értelmében tilos az Unión belüli szolgáltatásnyújtás szabadságára vonatkozó minden korlátozás a tagállamok olyan állampolgárai tekintetében, akik nem abban a tagállamban letelepedettek, mint a szolgáltatást igénybe vevő személy. A Bíróság megállapította, hogy bánásmódbeli különbség felmerült, aránytalannak és nem igazoltnak ítélte meg, a szolgáltatásnyújtás szabadságának az EUMSZ. 56. cikk szerint tiltott korlátozásnak minősül az ha reklámadóhoz kapcsolódó szankciórendszer olyan mulasztási bírságok kiszabását teszi lehetővé, amelyek összege nagy mértékben magasabb, mint, amelyeket valamely Magyarországon letelepedett reklámszolgáltató által a nyilvántartásba vételi kötelezettségének megsértése esetére írnak elő.

            Egyetértek a Bíróság álláspontjával miszerint ez a szolgáltatásnyújtás szabadságának tiltott korlátozásának minősül. Ezen szabadság tartalma a diszkriminációmentes elbánás.

Mint ahogyan azt az Európai Unió Bírósága már több ítéletében is megállapította az uniós joggal ellentétes minden olyan tagállami szabályozás, amely megengedi, hogy az egyes tagállamok megfelelő ok nélkül – akár közvetlenül, akár közvetetten – jogilag hátrányosabb módon kezeljék más tagállamok állampolgárait és társaságait a saját állampolgáraikhoz és társaságaikhoz képest.

Közvetett diszkrimináció csak akkor engedhető meg, ha azt közérdeken alapuló kényszerítő ok igazolja, a választott szabályozási eszköz alkalmas a kitűzött cél elérésére, és az nem lépi túl a cél eléréséhez szükséges mértéket.

Habár a közvetlen adók szabályozása tagállami hatáskörbe tartozik, a tagállamok ezen hatáskörüket kizárólag az uniós jog tiszteletben tartásával gyakorolhatják és semmilyen következmény (közigazgatási intézkedések vagy szankciók) nem haladhatják meg azt a mértéket, amely a kívánt cél eléréséhez szigorúan szükséges, valamint a szankciók vonatkozásában mindig szem előtt kell tartani a jogsértés súlyához mért arányosság követelményét.

Osztom a bíróság álláspontját a tekintetben, hogy önmagában a reklámadó még nem, ám a hozzá kapcsolt szankciórendszer már aggályokat vet fel az Uniós joggal való összeegyeztethetőség terén. Véleményem szerint már azzal sérül az Uniós jog, hogy a reklámadóról szóló 2014. évi XXII. törvény egy folyamatosan kumulálódó mulasztási bírságot az érintett érdemi reagálásának esélye nélkül tett lehetővé. Mi több, e nyugodtan súlyosan megtorló és büntető jellegűnek titulálható szankciórendszer a tevékenység bejelentésének elmulasztásáért kiszabható, szóban forgó mulasztási bírság végösszegét eltérő mértékben maximálta a külföldön letelepedett, Magyarországon csak fiókteleppel rendelkező vállalkozások, illetve a magyarországi székhelyű gazdasági társaságok esetében. Tovább rontja tehát a szabályozás helytállóságát, hogy előbbi társaságok esetében akár 1 milliárd forintot is elérhette, míg utóbbiak vonatkozásában ennél csupán jóval enyhébb lehetett a bírságösszeg.

Mindezekből következően az EUB helyesen állapította meg, hogy ha az ugyanazon tevékenységet folytató gazdasági társaságok pusztán letelepedési helyük, belföldi vagy külföldi minősítésük alapján más elbírálásban részesülnek az legalább közvetett módon alkalmas a diszkriminációra. Ahogyan arra az EUB is utalt, ennek kimondása szükségképpen magában foglalja az előterjesztő bíróság tisztességes eljárással kapcsolatban megfogalmazott további aggályait hiszen, ha a szóban forgó jogszabályi rendelkezés összeegyeztethetetlen az Uniós joggal, akkor az abból következő egyéb kérdések tekintetében az összeegyeztethetőséget még egyszer nem kell vizsgálni az, ha úgy tetszik „automatikusan” kiterjed ezen járulékos kérdésekre is.

Oldalak