„Együttműködésnek és nem alárendeltségnek kell meghatároznia a fiskális és monetáris politika viszonyát”- Interjú Király Júliával

  • 2021/09/25
  • Kutatócsoport2

Király Júlia (közgazdász, többek között a Magyar Nemzeti Bank korábbi pénzügyi stabilitásért felelős alelnöke 2007 és 2013 között, jelenleg az Európai Bizottság megbízásából a Görög Stabilitási Alap (HFSF) Selection Panel tagja)  2018-ban megjelenő „A tornádó oldalszele – Szubjektív válságtörténet 2007–2013”  című művének rendkívül kedvező fogadtatása volt hazánkban.  Ez annak is köszönhető, hogy a könyv szubjektíven, érthető formában tárja fel a 2007/2008-as gazdasági világválság történéseit, ezzel összefüggő személyes tapasztalatait és mutatja be a magyar jegybank által alkalmazott monetáris politikai eszközöket, miközben kitér annak fiskális politikával való viszonyrendszerére is. A monográfiával kapcsolatban már többen megkeresték, amelynek eredményeképpen komplex, a válságot szubjektív szemszögből megközelítő interjúk készültek. (pl.: https://index.hu/gazdasag/2019/05/16/kiraly_julia_interju/)

Napjainkban azonban az is érdekes kérdéseket vet fel, hogy milyen hatása van és lesz a koronavírusnak az egyes országok, kiváltképpen Magyarország monetáris- és gazdaságpolitikájára. Mind a 2007/2008-as gazdasági világválság, mind a jelenlegi helyzet az állami szerepvállalás megerősödését hozta el számos területen. Vajon az állami beavatkozás a pénzügyi szektorban is növekvő tendenciát mutat? A jelenlegi helyzetből a 2008 után a sokak szemében negatív szerepkörbe került bankrendszer jelentheti a kiutat?

Ebben az interjúban a jelenlegi események, A tornádó oldalszele – Szubjektív válságtörténet 2007–2013” című könyv fényében való megvilágításával kapcsolatban tettem fel néhány kérdést Király Júliának.

 

Interjú „ A tornádó oldalszele – Szubjektív válságtörténet 2007–2013”  című könyv írójával

 

A 2008-as gazdasági világválság és most úgy látszik a koronavírus hatására több területen megnövekedett az állami szerepvállalás igénye és szükségessége. Ön szerint ez a bankszektorban is megnyilvánul?

A bankszektorban az utóbbi évtizedben történtek államosítások, de ­− ahogy Várhegyi Éva (Szerk. megj.: magyar közgazdász, MTA doktora, kutató) kiválóan megfogalmazta − ezek inkább úgynevezett tranzitállamosítások voltak.  Hiszen annak ellenére, hogy hosszabb-rövidebb időre állami tulajdon érvényesült egyes intézmények − például a Takarékbank, Magyar Külkereskedelmi Bank (MKB) vagy a Budapest Bank (BB) − esetében, gyakorlatilag arról volt szó, hogy egy tranzitállamosítás (politikai hatalomhoz közel álló gazdasági érdekcsoportok kezébe kerül jelentős tulajdon) révén ezeket speciális befektetési csoportoknak játszották át. Ezen módszer alkalmazása pedig olyan, legfőképpen nem exportképes ágazatokban történt, ahol nem kell a hatékonyságot biztosítani, hiszen azokban a piaci verseny kevésbé erős, nincsenek kitéve a nemzetközi versenynek, és a vállalatok az állami megrendelések révén képesek bővülni.

Minden vállalatot különböző érdekek határoznak meg. Mennyire nehéz beazonosítani ezeket az érdekviszonyokat az állami, illetve a piaci szektorban?

Térjünk át arra milyen egy állami versus magán vállalat működése, beleértve a bankokat, és legyünk tekintettel az átmenetileg állam tulajdonban lévő bankokra is. Nagyrészt a szakirodalommal összhangban valóban azt fedezni fel, hogy az állami többségi tulajdon kevésbé hatékony irányítást, nagyobb korrupcióra való hajlamot és kevésbé szervezett vállalati működést eredményez. Természetesen ez nem jelenti azt, hogy mindig és minden körülmények között így van, és nem jelenti azt sem, hogy a gazdaság bizonyos szektorában, adott célok érdekében nincs szükség állami irányításra vagy állami vállalatra. Így például a bankszektoron belül a fejlesztési, valamint export és import bankok a világon mindenütt állami irányításban/tulajdonban vannak. Hiszen ezek olyan speciális feladatot látnak el, amelyek részben az állam fejlesztési, gazdaságpolitikai céljait szolgálják és piaci kudarcokat küszöbölnek ki. Egyértelműen nem tiltakoznék az állami tulajdon gazdaságban való megjelenése ellen, de azt látni kell, hogy a piaci körülmények között működő vállalatok körében funkcionáló állami tulajdonú vállalat, az előbb felsorolt negatívumokkal rendelkezik, tehát: gyengébb irányítás, kevésbé hatékony működés és nagyobb korrupcióra való hajlam jellemzi.

Politika hálójába kerülő gazdaság a járadékvadászatra erőteljesebben ösztönöz. Jelenlegi feladatomból adódóan elmélyültem a görög bankszektor kérdéseiben, ahol elég határozottan látni ennek negatívumait.

 

A monetáris és fiskális politika egymástól való függetlensége alapvető fontosságú. A könyvében azonban többször említette, hogy ez jelenleg hazánkban nem kellőképpen biztosított. El tudná mondani miért gondolja így?

Gazdaságirányításnak két jól elkülönült ága a monetáris és fiskális politika. Az együttműködésükre szerintem szükség van, tehát az sem jó, amikor kemény harcban állnak egymással. Ilyen szempontból egyáltalán nem tartom sikeresnek a mi jegybanki hat évünket (Szerk. megj.: 2007-2013), hiszen a függetlenség formális biztosítéka megvolt, de miután az együttműködés hol az egyik, hol a másik oldalról hiányzott, így igazából nem volt eredményes a gazdaságpolitika.

A sikeres együttműködés feltétele, hogy egyik se legyen domináns szereplő. Fiskális dominanciáról beszélünk akkor, amikor egyértelműen az államfinanszírozás követelményei vagy az állami gazdaságpolitika irányítása határozza meg a monetáris lépéseket. Ez gyakran a monetáris finanszírozással jár együtt, burkolt vagy nyílt formában. De az ellenkezője, azaz a monetáris dominancia sem megfelelő.

Nem jó, amikor szigorúan ellentétesen működik egymással a fiskális és monetáris politika, így amikor az egyik lazít, míg a másik szigorít. Tulajdonképpen a szerencsés az, ha jó irányba, és mind a kettő egyformán mozdul: ugyanakkor lazítanak, úgy érezvén, hogy a gazdaság fellendítése érdekében ez fontos, és egyformán szigorítanak, amikor a gazdaság működése ezt teszi szükségessé.

Hadd említsek rossz példákat:

  • Nem volt jó a 2000-es évek fiskális és monetáris politikája, hiszen − ha nem is sokáig, de − explicit módon egy fiskális dominancia uralkodott: egy elszaladó államadósság és az ezzel párhuzamosan rendszeres megvalósuló fiskális lazítás az együttműködés jegyében úgy kívánta meg a monetáris politikától, hogy lazítson egy inflációs periódusban. A monetáris politika ezzel szemben befeszült és vissza akarta kényszeríteni a fiskális politikát egy keményebb stratégiába az infláció letörése érdekében. Ez nagyon későn sikerült, és amikorra sikerült addigra a nyakunkon volt a válság. Tehát ilyen értelemben egy kezdeti fiskális dominancia, majd utána egy ezzel szemben fellépő monetáris erős szigorítás és a fiskális politika „pedagógiai nevelése” nem volt jó, hiszen ily módon hiányzott az optimális együttműködés.
  • De ugyanúgy rossz volt a 2010 utáni egymásnak feszülő fiskális és monetáris politika is. Ekkor alapvetően a fiskális politika részéről való teljes együttműködésképtelenség volt jellemző. Ebben az időben a pénzügyminiszter rendszeresen nem találkozott a jegybank elnökével, ami egy súlyos demokrácia deficites helyzetet eredményezett. Ha emlékszik a válság filmekre mindegyikben meghatározó, hogy a jegybank elnök és a pénzügyminiszter éppen együtt reggeliznek. Hát erre 2010-2013 között Magyarországon nem került sor.

2013 után a monetáris politika formális értelemben teljesen önállóvá vált, de a volt pénzügyminiszter vette át a jegybankelnök szerepét, ami nagyon sok esetben nem igazán szerencsés, hiszen egy korábbi gazdaságpolitika folytatását jelzi monetárispolitikai eszközökkel. Ez történt 2001-ben és 2013-ban is. Ilyen értelemben tartalmilag nem beszélhetünk független monetáris politikáról.  
A mostani helyzet megint értelmetlenül rossz, mert a kooperáció teljes hiánya jellemzi a jegybank és a pénzügyminisztérium együttműködését. A jegybankelnök ugyanis egyértelműen gazdaságpolitikai irányítóvá akar válni, ami a jegybank túlterjeszkedése, és amire semmilyen mandátuma nincs meg.
Az, hogy a függetlenségnek hol van az optimális szintje, azt gondolom nincs egy abszolút kőbe vésett és tankönyvben meghatározott mérték. A törvény erre tulajdonképpen csak egy lehetőséget, egy keretet ad. Amit most a pandémia alatta megtapasztalt a világ, − beleértve az első időszakban Magyarországot is, −  az pontosan azt mutatta, hogy a jegybankoknak és a kormánynak, azaz a monetáris és fiskális politikának az együttműködése teszi csak lehetővé egy súlyos válságnak az elmélyülését és aktív kezelését.
Az a fajta jegybanki önállóságnak, ami az inflációs célkövetés rendszerének kialakulásakor fogalmazódott meg a világban, egy elég szélső példája az Európai Központi Bank (EKB) kialakítása volt. Ennek során például nagyon szigorúan vették a monetáris finanszírozás tilalmát, éppen azért, hogy ne jöhessen létre fiskális dominancia. Ez soha nem volt se az Egyesült Királyságban (volt EU tagsága ellenére), se az USA-ban, hiszen ezen országokban vásárolhatott a jegybank állampapírokat.
Az EU által képviselt monetáris finanszírozás tilalma azt akarja megakadályozni, hogy létrejöjjön egy olyan fiskális dominancia, amikor a jegybank finanszírozza meg az állam adósságát, azaz egy teljesen más felfogása  alakuljon ki a jegybanknak, amelyet viszont a modern monetáris elmélet próbál sugalmazni. Ezt azonban sikerült olyan ortodox módon megvalósítani, ami kezdetben a  válságkezelést is megnehezítette az Európai Unióban. Tehát nem véletlen, hogy sokkal többen beszélnek arról, hogy újra kell gondolni a jegybankok önállóságát. Szerintem az eredeti önállóság koncepciót – miszerint a jegybank politikai befolyás nélkül hozza meg döntéseit – meg kell őrizni, de az állammal való együttműködést igenis szorosabbá lehet tenni. Együttműködést, de nem alávetettség. Persze ez nehéz, mert mindig attól függ, hogy éppen milyen államról beszélünk.

 

Ha a monetáris politika nem független, lehet-e ennek bármilyen kedvezőtlen hatása a következő időszak problémáinak kezelése során?

A világban az egyik legaktuálisabb kérdés a jegybankok mandátuma. Nagyon sokáig azt vallottam, hogy a jegybank elsődleges meghatározó mandátuma az árstabilitás elérése, ehhez járult az USA-ban a teljes foglalkoztatottság célkitűzése. Ezen utóbbi egyedüli ország, amelynek kettős mandátuma volt.
De ha ma körülnézünk, akkor a jegybank egyre több mandátumot kap: pénzügyi stabilitás biztosítása, a gazdasági fellendülés biztosítása, a klímaválság elleni küzdelem, az egyenlőtlenség leküzdése, és ehhez teszi még hozzá az MNB a versenyképesség elérését, és az innováció felgyorsítását. Véleményem szerint ennyi mandátumot nem visel el egy olyan szervezet, aminek egy jól meghatározott elsődleges célja van. Tehát a jegybanki mandátumok partalan szélesítését messzemenően ellenzem. Egyetértek Önnel abban, hogy ez akadályozza a jegybank elsődleges mandátumának elérését, amelynek eredményeképpen Magyarország Európában a legmagasabb inflációval tud „dicsekedni”.
Az tény, hogy gazdasági válság esetén a jegybanknak aktívabbnak kell lennie, így a szokásos eszközein és feladatin túl – miszerint likviditást biztosít − nem kizárható, hogy egyéb feladatokat is el kell látnia, de ezzel kapcsolatban azért még elég nagy viták vannak. A nemkonvencionális jegybanki eszközök alkalmazása lényegesen megváltoztatta a gazdasági ciklusok menetét.
Egyvalami azonban nagyon izgalmas. A fejlődő országok − a kelet-európai országok között pedig végképp −, egyedül a Magyar Nemzeti Bank alkalmazott nem konvencionális monetáris eszközöket. Sem a lengyelek, szlovákok, csehek, szlovének, románok és még a bolgárok sem alkalmaztak ilyen instrumentumokat. Illetve a pandémia idején minimális mértékben. A jegybank túlaktivitása abban is látszik, hogy a pandémia idején egy átlagos kelet-európai jegybank három-négy bejelentéssel/új válságkezelő eszközzel élt, az EKB negyvenkettővel, addig az MNB huszonnyolccal. Tehát ez is elég világosan mutatja, hogy a magyar jegybank túlterjeszkedik és összevissza kapkod.

 

Az MNB elsődleges célja az árstabilitás elérése. Volt-e olyan döntése a jegybanknak amelyiknél úgy érezte, hogy ezt mégis hátérbe szorítva fiskális politikai érdekeket tart szem előtt?

Nem, ezt nem mondhatjuk. A válság kezdete óta deklarációjában a jegybank szinte mindennel szeret foglalkozni, így tanulmányai, jelentései a gazdaság minden területére kiterjednek. Matolcsy György gazdaságpolitikásként viselkedik, de szerencsére a jegybank stábja, a jegybank stábként működik és a megfelelő döntéseket készíti elő. Tehát ha azt kérdezi, hogy 2020 márciusa óta − azon túl, hogy meglehetősen aktív volt − a jegybank, kifejezetten hibás döntést hozott-e, akkor a válaszom az, hogy nem. Kifejezetten fölösleges döntéseket hozott, de hibásat nem. Az utóbbi 4-5 hónapban, amikor a jegybank elnökét is meggyőzték erről, hogy nyíltan is lehet kamatot emelni, azóta elég normális mederben folyik a monetáris politika.
Lássuk be, hogy a magyar monetáris politikának a zavarodottsága két forrásból ered. Egyrészt abból, hogy Matolcsy György gazdaságpolitikai centrumnak képzeli magát, és ezért a jegybank olyan kiadványokat tesz közzé, amelyeknek semmi köze a jegybank feladataihoz. A másik, hogy a jegybankelnök sokáig tartotta azt a tézisét, hogy kamatot nem emelünk, így jegybank az alapkamat változtatása nélkül, nagyon bonyolult, rafinált döntéseken keresztül tudta ezt közvetetten megtenni. Oktatási szempontból gyönyörű, egyedülálló megoldásról van szó, amely sajnos kezd lassan megszűnni.

 

A MNB hosszú idő óta 2021-ben emelt először a jegybanki alapkamaton (0,9%). Ez a 30 bázisponttal történő emelés, Ön szerint elégséges, ahhoz, hogy megakadályozza az infláció (és így például az ingatlanárak) elszállását?  Vagy további emelésekre lehet szükség?

A mostani infláció egy kérdéses jelenség, mert nem tudunk egyértelműen válaszolni arra, hogy egy egyszeri  árszínvonal megugrásról van e szó, − amely alapvetően a pandémia utáni gazdasági fellendülés egy velejárója − vagy a másodkörös hatások (azaz a várakozások elszabadulása) révén egy tartós inflációs spirálnak nézünk elébe.
Valamennyi hónapban izgalmas az infláció alakulását nézni és attól, hogy az júniusban mérséklődött nem jelenti azt, hogy évvégéig nem fog emelkedni és ezen belül főleg az magrészen, - amelyre a monetáris politikának inkább hatása van,- nem fog e a szükségesnél jobban  erősödni. Ebben az esetben a jegybanknak valóban folytatnia kell a szigorítási ciklust. Kezdete az szerintem olyan értelemben megkésett volt, hogy már 2018 végén vagy 2019 elején - a pandémia előtt - szükség lett volna rá, hiszen akkor látszott az elszaladó infláció. Azonban az elmúlt 2-3 hónap kommunikációja és kamatlépései megnyugtatók, ha és amennyiben monetáris eszközökkel meg lehet fogni az inflációt.
A jegybank addig képes az inflációval megbirkózni, ameddig azt a monetáris csatornák lehetővé teszik. Az a kérdés, hogy az államadósság valóban egyszeri túllépése és a költségvetési hiány alakulása egyszeri/kétszeri elszállást jelent e. Erre nagyon jó példát mutatott a 2000-es évek első felének gyakorlata, amely bebizonyította, hogy fiskális oldalról kialakuló inflációs nyomást csak monetáris eszközökkel ellensúlyozni nem lehet (azaz lehet csak töréshez vezet).

 

Egy korábbi interjújában már beszélt arról, hogy most is növekszik egy ingatlanár buborék, amely nem biztos, hogy ki fog pukkadni, az előre nem látható.  A növekvő buborékhoz a kormány lakástámogatási koncepciói, illetve például a CSOK is hozzájárul?

Pandémia első időszakában várták, hogy megáll a lakásár növekedés, de az akkor meg is történt. Ha visszagondolunk, a 2000-es évek elejének ingatlanbuborékában egyértelműen két tényező játszott szerepet: az egyik volt a devizahitelezés, a másik a sokkal korábban bevezetett támogatott lakáshitelezés. Tehát az állami szerepvállalás a lakásszektorban nagyon gyakran nem jár ingatlanbuborék kialakulásával.
Az, hogy a CSOK, babaváróprogram hozzájárul az ingatlanár buborékhoz az kétségtelen, de nemcsak ennek a révén, hanem az építőipar révén is, amelyben a kormányzópárthoz közeli vállalkozói réteg érdekelt. Tehát az építőipar kedvezményezett helyzetbe hozása egyértelműen a lakásárbuborékhoz vezet, hiszen az továbbgyűrűzteti a lakáspiacot, keresleti és kínálati oldalon egyaránt. Utóbbi oldalon is  van egy erős nyomás, amelynek le kellene törnie az árakat, de az eközben mesterségesen erősített kereslet nem engedi,  így az építőipari profitokat jó magasan sikerül tartani.

 

2020-ban az egyik interjújában azt mondta, hogy 2008-as gazdasági világválság abban is másabb, mint a mostani helyzet, hogy a korábbinál a pénzügyi rendszer volt a probléma, most pedig a bankrendszer lehet a válság egyik gyógyítója. Ha nem a pénzügyi szektorból, akkor honnan „várható” a válság kiindulása?

Ez a megoldás most van, ez a pandémia. Az elmúlt évben bármilyen banki fórumon felszólaló bankvezetőt nézünk, előadásának első mondata mindig az volt, hogy 2008-ban mi voltunk a probléma oka, most mi vagyunk a probléma megoldása.

 

Hazánk ezen az úton halad-e? Mennyire mondhatjuk ehhez a magyar bankrendszert stabilnak és mennyire adottak a lehetőségei a „megmentésre”?

Bármilyen meglepő a magyar bankrendszer elég stabil. Gondolja meg, hogy Magyarországon vezették be a leghosszabb, leginkább elnyúló moratóriumot. Mindenütt a világban véget ért már, a bankok csupán önkéntesen hosszabbíthatnak ügyfeleiknek. Magyarországon már több mint egy éve tart és valószínűleg több mint fél évig tartani fog. A bankok ezt még jól tudják kezelni.
Annak ellenére, hogy az intézmények számára ez akkor is veszteség, ha megfelelő likviditást kapnak, illetve, ha azt elszámolhatják, mivel az ügyfeleket nem terhelhetik kamatos kamattal. Ez jelen pillanatban tőke szinten közel egy százalékpontos veszteséget jelent az intézmények számára. Szerencsére bőven van tőkepuffer, a magyar bankrendszer tényleg tőkeerős, amit mutat az is, hogy az EKB által az elmúlt hónapban (szerk.megj.: júliusban) végrehajtott stressz tesztben az OTP szokás szerint az egyik legjobban teljesítő bank volt.
Ahol kétségeink vannak, és ahol azt mondjuk egy gazdasági helyzet vagy egy politikai változás súlyos problémákat okozhat az kifejezetten csak az előbb említett tranzitállamosításon átment bankok (a takarékbank, MKB és BB), amelyekből mára már létrejött az egy „szuperbank”, a Magyar Bankholding Zrt.. A magyar gazdaságnak egy neuralgikus pontja ez. Nem kell feltétlenül egy külső válság, elég lehet akár a jelenlegi bizonyos ágazatokban mesterségesen szított ciklusnak a megtorpanása. Nagyon nagy kérdés például, hogy az Európai Unió helyreállítási alapjából jelenleg nem lehívható összeg, ami csak később kerül kifizetésre, milyen gazdasági hatásokkal fog járni.

 

Gondolok itt arra is, hogy a 2008-as gazdasági világválság hatására az emberek bizalma jelentős mértékben megingott a bankrendszert illetően, ami a mai napig érezteti a hatását. Ilyen körülmények között - ”bizalom hiánya” - miatt  be tudja e tölteni a szerepet e szektor, nem válhat e a pénzügyi rendszer is elszenvedővé?

Ez menthetetlen. Ez azért az, mert a moratóriumot lejáratják, és az ügyfelek, amikor először szembesülnek azzal, hogy milyen terheik vannak, az lesz a vége, hogy mindenről a bank tehet. És akkor magyarázhatják a bankok, hogy de hát az annuitásos törlesztés és a kamatszámítás. Senki nem fogja elhinni, hogy nem a bank a hibás. Ami tovább fogja gyengíteni természetesen a bankrendszer iránti nem mindinkább „bizalmat”, hanem inkább rokonszenvet. Majd elkezdődik megint a mondás, hogy meg kell büntetni a bankokat.
Az a furcsa, hogy közben a bankrendszerbe vetett bizalom megvan, tehát a bankbetét állomány nem csökken, hanem éppen, hogy nő. A fizetési forgalom, amit nagyrészt még mindig bankszektor bonyolít le, valamint a fintech-ek (Financial Technology) is jelentős szerepet játszik, a revolut előretörése ellenére. A fizetési forgalmat szoktam példának felhozni, hogy a bankrendszerbe vetett bizalom mennyire nem ingott meg, hanem töretlenül emelkedik.
Ha 2000-től kezdve rákeresünk a statisztikákra (pl.: kártyaforgalom vagy átutalások forgalma), ahol az ábrán akár a darabszámot, akár a volument nézzük és odatesszük valaki elé, hogy mutassa meg hol volt a nagy pénzügyi válság, láthatatlan. Szóval az emberek szidják a bankokat, de azt megszoktuk, hogy a fizetési forgalmat rajtuk keresztül bonyolítjuk le. Így ilyen értelemben nem szűnt meg a bankokba vetett bizalom, az a fajta betétkivonási hullám, amit mi (szerk megj.: 2007-2013 között) kétszer tapasztaltunk meg a nagy válság alatt az most a pandémia alatt nem volt.

 

Mit gondol az inflációs célkövetésről a mai monetáris politikában? A Tornádó oldalszele c. könyvében azt írja, hogy nálunk több okra vezethető vissza annak sikertelensége (pl.: politikai értetlenség, jegybanki függetlenség semmibevétele, fiskális beavatkozás az árakba). A könyv lezárását követően történt e valamilyen változás e kérdéskört illetően?

Amit a könyvben felsoroltam okokat, abból az egyik fiskális politikával való együttműködés hiánya volt. Most ez a viszony megint kezd feszülni, nem tudni, hogy mi lesz belőle.
A másik a lebegtetéstől való félelem, ami pedig egyre erősebben megvan. Tehát a monetáris politika önállóságára − a modern világban, amikor ilyen nagymértékű a tőkeáramlás és ilyen szinten össze vannak kapcsolódva a gazdasági ciklusok, − igazából egyre kisebb a lehetőség. Tehát amiért mi úgy tapasztaltuk régebben, hogy félünk a lebegtetéstől − pedig engedni kellett volna szabadon mozogni a forintot −, az most sincs meg, ennek ellenére ugyanúgy megvan a félelem a lebegtetéstől. Ha visszaemlékszik a pandémia alatt volt egy pillanat, amikor a forint 370 Ft fölé gyengült és a jegybank azonnal brutálisan közbelépett. Hiába nincs már devizaadósság, az a félelem, hogy ez a befektetőknek üzenet az ország gyengeségéről, továbbra is bennünk van. Tehát igazából a monetáris politika/az inflációs célkövetés klasszikus feltétele a szabad árfolyam, ma már nincs meg (nem lehet meg) egy nyitott ország esetében. Túl nagy a tőkeáramlás szabadsága, a ciklusok összehangoltsága és a nagy központi bankok tovagyűrűző hatása.
Amitől most szabadabb az inflációs célkövetés és talán jobban működik, hogy nincsen meg az a nagy devizahitel állomány. A könyvben elég sokat írtam az adott fejezetnél, hogy egy jelentős visszahatáshoz vezet, ha túlságosan devizában eladósodott a magánszektor. Hiszen ekkor egy kamatemelés további hitelnövekedéshez vezetne megszorítások helyett.
Szerintem tehát, ami miatt most sokkal korlátozottabb az inflációs célkövetés egy kis nyitott országban (ez ugyanúgy igaz Csehországra is), hogy sokkal összehangoltabbá vált a világ a nagy volumenű tőke áramlásokon keresztül, tehát a monetáris politika önállósága, mint olyan egyre gyengébb. Ezért is lettem európárti. Tehát az az állítás, hogy az euróra való áttéréssel elveszítjük monetáris politikai önállóságunkat – a fentiek miatt is − nem egy meghatározó érv.

 

Az MNB devizatartalékának egy részét 2013 óta (eltérve az európai uniós átlagtól) kínai „reminiben” tartja és az arány azóta folyamatosan növekszik. Ez egy unikális döntés az Európai Unióban, hiszen sokan e valuta ilyen szerepét is megkérdőjelezik. Lehet-e ennek bármilyen veszélye vagy hátrányos következménye egy újabb világméretű válság esetén?

Marginális. Amikor írtam a könyvet egyedüliek voltunk a világban, aki reminiben tartalékolt, de azért ez az egész szempontjából elhanyagolható hányad. Sokkal súlyosabb, hogy a tartaléknak több, mint 10%-a aranyban van, ami klasszikusan nem jó készlet. Tehát ezt én egy nagyobb gondnak tartom, ellentétben miniszterelnökünkkel, aki azt tanulta meg gyerekkorában, hogy akinek aranya van, mindene van. Régen ez lehet igaz volt, mára ez már akadály mintsem előny.
Ma egy pénzügyi gazdasági válság esetére Magyarországnak elegendő a tartalékállománya, ami nagyrészt megfelelő formában is van. Egyedül az aranykészletek művelése nem ebbe az irányba mutat, hiszen azokra nem gazdasági vagy pénzügyi okból van szükség, hanem geopolitikaiból (pl.: háború idején).

 

Magyarország devizatartaléka 2020-ban az elmúlt évekhez képest jelentősen megnövekedett. Ön szerint a jelenlegi helyzetben az a jobb, ha kevesebb, vagy ha több devizatartaléka van hazánknak?

Ma megfelelő devizatartaléka van hazánknak. Jelentős mértékben csökkent az ország devizában való (külső) eladósodottsága és nincs belső deviza adóság sem.

 

Interjút készítette: Dr. Lovas Dóra, MTA-DE Közszolgáltatási Kutatócsoport tudományos segédmunkatársa, DE ÁJK egyetemi tanársegéde

Brexit Eng: 
Fogyasztóvédelem: 
Consumer Protection: 
16th Anniversary: