Pénzügyi fogyasztóvédelmi kérdések a gazdasági válsággal összefüggésben

  • 2019/07/30
  • Kutatócsoport2

A tanulmány az MTA-DE Közszolgáltatási Kutatócsoport által szerkesztett KÖZJAVAK folyóiratban jelent meg. Idézési javaslat: 
Balla Lajos: Pénzügyi fogyasztóvédelmi kérdések a gazdasági válsággal összefüggésben. KÖZJAVAK, VI. évfolyam, 2020. 1-2. (külön)szám a fogyasztóvédelemről, 105-109. o. (DOI 10.21867/KjK/2020.1.12.)

 

Az elmúlt néhány évtizedben jelentős pénzügyi, illetőleg gazdasági válság söpört végig szinte az egész világon. Az egyre mélyülő krízis a magyar gazdaság működését is alapjaiban érintette. Ezt az időszakot nagyon sok szakember egyszerűen devizahiteles válságként írta le. Fogyasztóvédelmi és versenyjogi szempontból sem mellékes az események értékelése, illetve a következtetések levonása, melyek segíthetik a jövő stratégiájának kialakítását. Ahogyan Bod Péter Ákos fogalmaz: „A krízis ténye azt üzeni, hogy a fogyasztók és megtakarítók, valamint az intézményekben, pénzintézeteknél és vállalatoknál tevékenykedő döntéshozók szisztematikusan hibás döntései vezettek a rendkívül mély visszaeséshez. Ebben a helyzetben érhető, hogy a piac önszabályozó képességével a fogyasztói (befektetői) viselkedés sajátosságaival kapcsolatosan széles körű politikai és szakmai viták bontakoztak ki.”[1]

A devizahitelezés előzményei

A 2007-2008-tól kezdődő időszak arra is alkalmas volt, hogy megmutassa az államoknak milyen intézkedéseket kell tenniük rendkívül szélsőséges válsághelyzetben a fogyasztók, ha úgy tetszik a versenytársak védelmében. Ezen intézkedésekre igen jellemző és fontos példa a magyar devizahiteles probléma megoldására irányuló jogalkotói, illetőleg jogalkalmazói kísérletek.
   Magyarországon az eladósodás problematikájának voltak történelmi előzményei. Ebben a körben figyelemre méltó a népszövetségi kölcsön konstrukciójából fakadó válság, amelyet 1929-1933 közötti nagy gazdasági világválság tetőzött be. Hasonló eladósodási időszak volt az 1968-as új gazdasági mechanizmust követő évtized, amely az IMF hitelek okozta államadósság növekedés volt. A legutóbbi devizahiteles válság előzményei a 2002-es választások utáni időszakra datálhatók, tekintettel arra, hogy az akkor hatalomra jutó kormány eltörölte a lakásépítésekhez nyújtott állami kamattámogatást, melynek következtében a magas forint kamat helyett az alacsonyabb kamat mellet nyújtható devizahitelek kerültek előtérbe.[2] A devizahitelről, mint termékről Farkas István a következő megállapítást teszi: „Függetlenül attól, hogy az tényleges idegen pénznemben folyósítják és törlesztik vagy a devizát a folyósításkor más devizanemben folyósítják vagy törlesztik, tartalmát tekintve semmiben sem tér el bármilyen más kölcsönügylettől.”[3]
   A devizahitelezéssel összefüggésben már a 2000-es években felmerült a kérdés miszerint ez a termék az átlagosnál nagyobb kockázatot hordoz magában az adósok vonatkozásában. Ezzel együtt felmerült az a kérdés is, mellyel kapcsolatosan a jogalkalmazás és jogalkotás a 2013-as éveket követően foglalt állást: megfelelő-e e termékkel összefüggésben a tájékoztatás? A hitelfelvevők megfelelő információkkal bírtak-e a devizahitel lényegét, kockázatát illetően? [4]
   Külön kiemelést érdemel, hogy Magyarországon a 2005 - 2008 közötti időszakban a devizahitel állomány 10 ezer milliárd Ft-tal növekedett, míg 2008, illetőleg 2011 között már összesen mintegy 15 ezer milliárd Ft-ot tett ki. Majd három évvel később, 2014 nyarán több mint 4 ezer milliárd Ft-ra rúgott.[5]
   Az előbb idézett helyzet kialakulásával kapcsolatosan szükséges elmondani, hogy a korabeli kormányzat megkísérelte monitorozni és ellenőrizni a devizahitel állományt. Ennek ellenére olyan szituáció adódott, amely komolyan fenyegette a magyar gazdaság működését. Teleki Bálint az előbb idézett könyvismertető záró gondolataiban a következőkkel foglalja össze a történetet: „Elmondhatjuk, hogy a felelőtlen devizahitelezés, illetve hitelfelvétel a rendszerváltás utáni Magyarország egyik legkomolyabb krízisét idézte elő. Természetesen más országokban is jelentkeztek hasonló problémák, illetőleg a 2008-as válság általános pénzügyi krízise miatt maga az Európai Unió is kénytelen volt foglalkozni a kérdéssel.”

Ki hibázott?

Mindezek után felmerül a kérdés, hogy a felelőtlen devizahitelezés okán a felelőtlen magatartás hol jelentkezett: a fogyasztó esetében, a hitelfelvevők oldalán vagy pedig a kor gazdasági menedzsmentje hozott sorozatosan helytelen döntéseket?
   A tudományos kutatások jó része megállapítja, hogy a fogyasztó logikus magatartást tanúsított akkor, amikor a hazai, magasan tartott piaci kamatok miatt a nagy értékű ingatlan vásárlással összefüggésben a hitelfelvételt - tekintettel arra, hogy a döntéshozók erre lehetőséget adtak - a kor olcsó devizaalapú hitel alapján finanszírozta. Ez utóbbi azt is mutatja, hogy a fogyasztói magatartással összefüggő felelőtlenség nem a fogyasztóra terhelhető, nem a fogyasztó döntése volt, hanem azon piaci helyzet eredménye, melyet a vezető gazdasági menedzsment hozott létre. Az utóbbi elemzések az említettek mellett megmutatták azt is, hogy a szerződések az átlagfogyasztó, illetőleg az átlag hitelfelvevő szempontjából meglehetősen bonyolultak, nehezen értelmezhetőek voltak. Az előnyök és hátrányok felméréséhez az intuíción kívül bonyolult, alapos banki ismeretekre volt szükség, melyekkel az átlagos hitelfelvevők nem rendelkeztek. Ehhez kapcsolódóan pedig felvetődik a kérdés, az átlag állampolgár megkapta-e a szükséges felvilágosítást, általában a devizahitel konstrukcióról, illetőleg in concreto az általa felvett hitellel kapcsolatos egyedi szerződés vonatkozásában.
   A már említett, rendkívül magas devizahitel állomány, a bekövetkezett árfolyam változás fogyasztók nagy tömegénél idézett elő egyéni krízist. Ez a válsághelyzet a szerződések esetén a törlesztő részletekkel összefüggésben fizetésképtelenséget, az ingatlanok elvesztését és jelentős társadalmi krízist okozott. E problémák kezelésére, illetőleg a gazdaság működésének stabilizálása érdekében a 2012 utáni időszakban világossá vált, hogy a fogyasztók védelmében gyors, radikális és korábban nem megszokott, azonnali intézkedéseket kell tenni. A kérdés megoldásához egyrészt a felmerült problémákhoz kapcsolódó jogértelmezés, illetőleg a kérdéseket megoldó jogalkotás vált szükségessé.

Válaszok: jogalkotás és jogértelmezés

Az említett körben jelent meg a 2/2012. (XII.10.) PK vélemény, amely a 6. pontjában meghatározta azokat az elveket (egyértelmű és érthető megfogalmazás elve; tételes meghatározás elve; objektivitás elve; ténylegesség és arányosság elve; átláthatóság elve; felmondhatóság elve; szimmetria elve), amelyeknek a fogyasztói kölcsönszerződésekben a pénzügyi intézmény által alkalmazott általános szerződési feltételekben szereplő egyoldalú szerződésmódosítási jogra vonatkozó kikötés, meg kell hogy feleljen ahhoz, hogy ne minősüljön tisztességtelennek. A tisztességtelen szerződéssel kapcsolatosan az 1959. évi IV. törvény 209/A.§-a akként fogalmaz, hogy semmis, illetőleg megtámadható a tisztességtelen szerződési feltétel.  Az előbbieket követően a Kúria Polgári Kollégiuma a devizaalapú fogyasztói kölcsönszerződések egyes rendelkezéseinek tisztességtelensége tárgyában megalkotta a 2/2014. PJE határozatát, amely kimondta, hogy tisztességtelen és ezért semmis a devizaalapú hitelszerződésekben az árfolyamrés alkalmazása, másrészt megerősítette, hogy az egyoldalú szerződésmódosítás jogát biztosító feltétel tisztességtelen, ha nem felel meg a PK véleményben megfogalmazott követelményeknek. [6]
  E kérdéssel kapcsolatosan a jogalkotói reakció a 2014. évi XXXVIII. számú törvény megjelenésével realizálódott.[7] A törvény meghatározza azt a fogalmat, hogy mi minősül fogyasztói kölcsönszerződésnek. E szerint egyrészt a jogszabály alkalmazásában fogyasztói kölcsönszerződésnek minősül a pénzügyi intézmény és a fogyasztó között létrejött devizaalapú (devizában nyilvántartott) vagy devizában nyújtott és forintban törlesztett vagy forint alapú hitel vagy kölcsönszerződés, pénzügyi lízing szerződés, ha annak a törvény 3. § (1) bekezdése vagy 4. § (1) bekezdése szerinti kikötést is tartalmazó általános szerződési feltétel vagy egyedileg meg nem tárgyalt szerződési feltétel vált. Megjegyzendő, hogy a 3. § (1) bekezdése szerint a fogyasztói kölcsönszerződésben az egyedileg megtárgyalt szerződési feltétel kivételével semmis az a kikötés, ami szerint a pénzügyi intézmény a kölcsön, illetve a lízing tárgy megvásárlásához nyújtott finanszírozási összeg folyósítására a vételi, a tartozás törlesztésére pedig az eladási vagy egyébként a folyósításkor meghatározott árfolyamtól eltérő típusú árfolyam alkalmazását rendeli.  Megjegyzendő tehát hogy a deviza alapú szerződések vonatkozásában e szerződések megkötésekor sem a fogyasztó, sem a pénzintézet nem rendelkezhetett olyan információkkal, illetőleg azokkal az információkkal, amelyek az árfolyam későbbi lényeges változására utaltak volna.
  A 4. § (1) bekezdése az egyoldalú szerződésmódosítással összefüggésben tartalmaz megállapítást, miszerint az egyoldalú szerződésmódosítás lehetőségét tartalmazó fogyasztói kölcsönszerződés vonatkozásában vélelmezni kell, hogy tisztességtelen az annak részét képező egyoldalú kamatterhelést, költségemelést, díjemelést lehetővé tevő szerződéskikötés az egyedileg megtárgyalt feltétel kivételével, tekintettel arra, hogy az nem felel meg a korábban idézett PK véleményben foglalt kritériumoknak.
   A törvény 1.§ alkalmazásában fogyasztói szerződésnek minősül az előbbieken túl a pénzügyi intézmény és a fogyasztó között létrejött devizaalapúnak nem minősülő devizahitel vagy kölcsönszerződés, pénzügyi lízing szerződés, ha azt az (1) bekezdésben meghatározott időpontok között kötötték és annak részévé a 4. § (1) bekezdése szerinti kikötést is tartalmazó általános szerződési feltétel vagy egyedileg meg nem tárgyalt szerződési feltétel vált.
   A jogegységi határozat megalkotásakor, illetőleg a PK vélemény elfogadásakor a Kúria polgári kollégiumvezetője utalt arra, hogy a jogegységi határozatnak az egyoldalú szerződésmódosítással kapcsolatos része a legfontosabb, mert a kollégiumi véleményben, illetve jogegységi döntésben rögzített szigorú feltételeknek nagyon kevés szerződés fog megfelelni, így többnyire azok tisztességtelennek minősülnek. [8]

***

Az előbb felvázolt problémából, illetőleg a probléma megoldását illetően több következtetés is levonható. Az egyik következtetés Bod Péter Ákos szerint az, hogy az árnyaltabb és szelektívebb fogyasztói eljárásrendhez új érvek nyerhetők a viselkedési közgazdaságtan eredményeiből. A másik következtetés nem a közgazdaságtant, hanem a jog világát érinti. Kiemelt, bonyolult, nehezen megoldható gazdasági jogi, társadalmi kérdések megoldásához nem elegendő a jogalkotó vagy a jogalkalmazó önálló döntése még akkor sem, ha az a saját kompetenciájába tartozik. A devizahiteles kérdés rendezése iránti törekvés az aktív bírói jogalkalmazói magatartás mellett, aktív elemző jogalkotói magatartást is megkövetel.
  A felvázolt megoldással kapcsolatosan nyilvánvalóan több kritika fogalmazódott meg. A Magyar Bankszövetség álláspontja szerint, mind a Kúria PK véleménye, mind pedig a jogegységi határozat tartalma a bankszektor vonatkozásában teljesíthetetlen feltételeket állít, illetőleg azt a kritikát fogalmazta meg másokkal együtt, hogy a szabályozás visszamenőlegesen tartalmaz megállapításokat olyan szituációt teremtve, mely méltánytalanul hátrányos helyzetbe hozza a pénzintézeteket. A bankszövetség véleménye utalt arra is, hogy a megoldás a jogbiztonságot is sérti.
   Ezen érvnek mond ellen a már korábban idézett régi Ptk. 209/A.§-ban foglalt szabály, miszerint semmis, illetve megtámadható a tisztességtelen szerződési feltétel. Az előbbiekből az is következik, hogy a probléma kialakulásakor a jogszabály már adott volt, azonban annak értelmezése más irányokat vett. Az Alkotmánybíróság 34/2014. (XI.14.) AB határozatában leszögezte, hogy nincs szó visszamenőleges módosításról, ugyanis a tisztességtelenség fogalma régebbi keletű - egyrészt a Polgári Törvénykönyvben, másrészt egyéb jogszabályokban is megtalálható -, mint ahogy a devizahiteles illetve, gazdaságirányítási és társadalmi kérdés felmerült. A Kúria a jogegységi határozatban és a Ptk. véleményben csupán „megtalálta a jogot”.

 

Szerző: Dr. Balla Lajos, c. egyetemi docens, DE ÁJK

 

Források jegyzéke:


[1] Bod Péter Ákos (2009): A versenypolitika és a fogyasztóvédelem távlatai. Fogyasztóvédelmi szemle, 2009. december, III. évfolyam 4. szám 11.

[2] Teleki Bálint (2018): Reflexió a devizahitelezés kialakulásának és válságának jogi vonatkozásairól, a Lentner Csaba által szerkesztett „A Devizahitelezés Nagy Kézikönyve” apropóján. Új Magyar Közigazgatás, 2018. október, 11. évfolyam, 92. 

[3] Farkas István (2017): A devizahitelezés problémája és ami mögötte van. Hitelintézeti Szemle, 2017. évi különszám; Teleki (2018): i.m., 93.

[4] Neményi Judit (2009): A monetáris politika szerepe Magyarországon a pénzügyi válság kezelésében. Közgazdasági Szemle, LVI. évfolyam 2009. május, 393.

[5]Czelleng Ádám - Karsai Gábor - Molnár László - Vértes András (2015): Magyarország külső adósságállományának és a külföldiek kezében lévő adósságának elemzése. GKI Gazdaságkutató Zrt., Budapest, 5-9.; Teleki (2018): i.m., 94.

[6] Gárdos István (2015): Jog, jogértelmezés. Gondolatok a devizahiteles törvények kapcsán. MTA Low Working Papers, 2015/3. szám 2.

[7] A Kúriának a pénzügyi intézmények fogyasztói kölcsönszerződésére vonatkozó jogegységi határozatával kapcsolatos egyes kérdések rendezéséről szóló törvény.

[8] Gárdos(2015): i.m., 2.

Brexit Eng: 
Fogyasztóvédelem: 
Consumer Protection: 
16th Anniversary: 

Hozzászólások

A szerző Dr. Balla Lajos, a cikkben igazán érdekes témafelvetéssel élt. Bemutatta a legfontosabb szempontokat a pénzügyi fogyasztóvédelem és a 2008-as devizahitelezési vállság viszonyrendszerében.  

Kétségtelenül nehéz értékítéletet mondani a felvetett kérdésben, hogy a devizaalapú hitelek esetében a pénzügyi intézmények vagy a fogyasztók oldala melett tesszük le voksunkat. A fogyasztóvédelem alapgondolata a gyengébb fél (fogyasztó) védelmét jelenti, a professzionális féllel szemben. Érdekesség, hogy már 1370-ben a szepesi szászok szabályokat alkottak a mészárosok számára, hogy csak „két ízben vihetnek húst a piacra, és harmadszorra nem” ezzel is védve a „laikus” fogyasztókat a rossz minőségű húsok megvásárlásától. Felmerül-e a kérdés kell-e fokozott védelemben részesíteni a fogyasztót, amikor egy hitelszerzősét ír alá, és így megvédeni a „rossz minőségű” hitelektől? Talán érdemes nem úgy gondolni erre a kérdésre, mint fekete vagy fehér viszonyára, hanem inkább úgy mint egy Janus arcú gyermekre.

A pénzügyi világ exponenciálisan fejlődött, amíg eljutottunk a kauri kagylótól a modern belső érték nélküli pénzekhez. De vajon a pénzt használók tudják-e mit jelent a belső érték nélküli pénz? Érdemes próbát tenni, és egy-egy kötetlen beszélgetés keretében megkérdezni barátainkat, ismerőseinket, hogy mit gondolnak van-e a pénznek aranyfedezete?  Ha pedig nincs, mégis mi szolgálja az értékét?

A kapott válaszok függvényében érdemes végig gondolunk, vajon mennyire indokolt a fogyasztó védelme a pénzügyi világban. Az 1997-ben betétesek védelmét szolgáló, és napjainkra immár szinte mindenki által ismert teljes hiteldíjmutató (THM), bevezetése vajon korlátozta-e a pénzügyi szolgáltatási tevékenységet? Érdemes elgondolkozni azon is, hogy vajon szükséges-e ezen a területen a szigorú szabályozás, és az állam paternalizmus.

Álláspontom szerint mindenki hibázott a devizahitelezés során. 

Hibázott a hitelt nyújtó bank, mert a kiváló üzleti haszon elérése érdekében nem alkalmazott fékeket a rendszerben. Ilyen fékek a jövedelemfüggő hitelplafon vagy a jövedelemarányos törlesztő részlet. Ezek csak a későbbi jogalkotás során kerültek a hitelezési rendszerbe, de semmi nem akadályozta meg a bankokat, hogy a devizahitelezés során alkalmazzanak ilyen vagy hasonló fékeket. A hitelbírálatok nagyvonalúak voltak, hitelközvetítő cégeket alkalmaztak a rendszerben, akik nyilvánvalóan a hitel-kihelyezésben voltak érdekeltek. A devizahitelezés során nulla százalékos önrésszel is lehetett hitelt felvenni, márpedig aki az önrészt nem tudta összegyűjteni, az csak a havi törlesztő részletek előre meghatározott összegét kalkulálta előre.

Itt hibáztak a fogyasztók, mert a bankok kétségtelenül a kedvezőbb havi törlesztő részletet kínáló deviza konstrukciót ajánlották, de a fogyasztók csak arra voltak kíváncsiak, hogy a havi törlesztő részletet tudják-e fizetni. Természetesen az árfolyam változással és a kamatok emelkedésével a havi törlesztőrészletek megemelkedtek és azon fogyasztók részére akik feszesre tervezték a havi büdzséjüket, a változás elviselhetetlenné vált. 

Végül hibázott az akkori Kormány, mert engedte a felelőtlen eladósodást és hibázott a pénzügyi felügyelet is, mert a devizahitelezés során elő kellett volna írni a hitelező bankok részére, hogy olyan mértékű tájékoztatást nyújtsanak a fogyasztók részére ami bemutatja a rendkívüli kockázatokat annak érdekében, hogy a fogyasztó el tudja dönteni felveszi-e a kockázatos devizahitelt kedvezőbb feltételekkel vagy marad a többe kerülő, de nem kockázatos forint alapú hiteleknél.

Végezetül érdemes elgondolkodni azon, hogy a mai hitelezési struktúrában vannak-e olyan kockázatos elemek amik hasonlóságot mutatnak a devizahitelezés kockázataival. 

Én több kockázatos elemet látok, ilyenek a CSOK, babaváró hitel.

A családtámogatás kétségtelenül fontos dolog, de vajon ha egy fiatal pár nulla önerővel úgy vesz 50 millió forintért lakást Budapesten, hogy az önrész kizárólag a CSOK és a babaváró hitel, az nem kockázatos?

A „ki hibázott?” kérdésre a válasz egyértelmű számomra: az állami szabályozás mondott csődöt. Intézményesítésre került egy olyan kockázatos hitelfelvételi lehetőség, ami jelentősen meghaladta az átlagos fogyasztó pénzügyi ismereteinek határát. Ezeket a piaci hibákat az állami szerepvállalásnak kellett volna kiküszöbölnie, ami nem történt meg 2008-ban és előtte. Az utólagos megoldási kísérlete sikerét az „eső után köpönyeg” szólás jellemzi találóan.

 

A devizahiteles szerződésekből eredő jogviták sajnos még 2022-ben is foglalkoztatják a joggyakorlatot, és az elhúzódó végrehajtások miatt nem várható a kifutásuk a közeljövőben sem. A szerződések módosítása mindig is a téma fókuszpontjában állt. Általában a legfontosabb elv az, hogy a szerződésben vállalt kötelezettségeket a feleknek teljesítenie kell azzal a tartalommal, ahogyan a szerződéskötéskor megállapodtak. A szerződéses kötelezettségek egyoldalú módosítása érdekében a fél rendszerint nem hivatkozhat arra, hogy a szerződés megkötése után a körülményekben olyan változások következtek be, aminél fogva a teljesítés számára terhesebbé vált.

Azonban ez a pénzügyi fogyasztói szerződéseknél nem volt kielégítő megoldás. Ezért állapította meg a joggyakorlati, hogy az egyoldalú szerződésmódosítást lehetővé tevő szerződéses rendelkezés akkor tisztességtelen, ha az nem felel meg a fogyasztói kölcsönszerződésben pénzügyi intézmény által alkalmazott általános szerződési feltételekben szereplő egyoldalú szerződésmódosítási jog tisztességtelenségéről szóló 2/2012.(XII.10.) PK véleményben felsorolt elveknek.

A „ki hibázott?” kérdésre a válasz egyértelmű számomra: az állami szabályozás mondott csődöt. Intézményesítésre került egy olyan kockázatos hitelfelvételi lehetőség, ami jelentősen meghaladta az átlagos fogyasztó pénzügyi ismereteinek határát. Ezeket a piaci hibákat az állami szerepvállalásnak kellett volna kiküszöbölnie, ami nem történt meg 2008-ban és előtte. Az utólagos megoldási kísérlete sikerét az „eső után köpönyeg” szólás jellemzi találóan.

 

A devizahiteles szerződésekből eredő jogviták sajnos még 2022-ben is foglalkoztatják a joggyakorlatot, és az elhúzódó végrehajtások miatt nem várható a kifutásuk a közeljövőben sem. A szerződések módosítása mindig is a téma fókuszpontjában állt. Általában a legfontosabb elv az, hogy a szerződésben vállalt kötelezettségeket a feleknek teljesítenie kell azzal a tartalommal, ahogyan a szerződéskötéskor megállapodtak. A szerződéses kötelezettségek egyoldalú módosítása érdekében a fél rendszerint nem hivatkozhat arra, hogy a szerződés megkötése után a körülményekben olyan változások következtek be, aminél fogva a teljesítés számára terhesebbé vált.

Azonban ez a pénzügyi fogyasztói szerződéseknél nem volt kielégítő megoldás. Ezért állapította meg a joggyakorlati, hogy az egyoldalú szerződésmódosítást lehetővé tevő szerződéses rendelkezés akkor tisztességtelen, ha az nem felel meg a fogyasztói kölcsönszerződésben pénzügyi intézmény által alkalmazott általános szerződési feltételekben szereplő egyoldalú szerződésmódosítási jog tisztességtelenségéről szóló 2/2012.(XII.10.) PK véleményben felsorolt elveknek.

 

 

A kérdés megválaszolása előtt azt szükséges hangsúlyozni, hogy magának a devizahitelezésnek a megjelenése nem egy rossz gazdaságpolitikai döntés, vagy a bankrendszer egy elhibázott stratégiai lépésének eredménye, hanem az uniós csatlakozás előkészítése körében a szabad tőkeáramlás biztosítását szolgáló devizamozgások liberalizálása miatt, valamint a kétezres évek elején a nemzetközi piacokon tapasztalható  alacsony kamatok okán szükségszerűen bekövetkezett jelenség volt. 

 

A kérdés inkább az, hogy kinek a felelőssége az ún. Várhegyi-bizottság javaslatainak lesöprése, mely egyebek közt  a bankok egyoldalú kamatmódosításának kérdésköréről, a bankok részéről a hitelnyújtás előtt a fogyasztók irányába teljesítendő, világos, egyértelmű és közérthető tájékoztatás nyújtásának kötelezettségéről is szólt.

Kérdés, hogy a devizaválság hatásainak mérséklésére elegendő lett volna-e ezen javaslatok a döntéshozókhoz való eljuttatása, jogalkotásba való beépítése? 

Kérdés, hogy helyes-e felelősséget telepíteni, majd az "úgy kell neki, minek csinálta?!" mondat hangoztatásával a problémát a fogyasztó nyakába varrni?

Kérdés, hogy hol húzódott a reklámok, az ügynökök, a nem megfelelő, apróbetűs, a jogi szabályozásnak pusztán formálisan megfelelő tájékoztatás generálta  felelősség?

Lehet-e azt a fogyasztót hibáztatni, aki tipikusan az alacsony jövedelmű, hátrányos helyzetű és az ezzel gyakran együtt járó alacsonyabb iskolázottságú körből kikerülve azt gondolta, végre ő is hozzáférhet a hitelekhez?

Kinek a felelőssége a nagyvonalú hitelbírálati rendszer, az akár nullaszázalékos önrésszel felvehető kecsegtető hitelek által okozott gazdasági és egyéni pénzügyi válság?

 

Nyilván hibáztak a fogyasztók, mert a kedvező feltételek mögé nem néztek, semmilyen jövőbeli kockázattal nem számoltak -bár ehhez nagyjából akadémikus szintű pénzügyi elemzőnek kellett volna lenniük..  

Nyilván hibáztak a bankok, mert a várható nagy hasznot nézték és csak később építettek be garanciákat a rendszerbe. A svájci frank hitelezés egyértelműen a bankrendszer számlájára írható.

Végül pedig az állami szabályozás hiányosságai,  a felelőtlen eladósodás mind-mind az akkor regnáló hatalom számlájára írandóak.

Arra a kérdésre, hogy ki hibázott, a devizaválság kialakulásában, illetve hazai súlyos megnyilvánulásában nehéz kielégítő választ adni, mivel a kérdés rendkívül összetett. Az első, amit érdemes kicsit részletesebben vizsgálni, hogy egyáltalán milyen megfontolásból került be a pénzpiaci termékek közé a svájci frank, valamint japán jen alapú devizahitel. Ebben az időszakban talán a leginkább ésszerű döntés az lett volna, ha Euro alapú hitelek terjednek el a pénzpiacon, hiszen Magyarország 2004. május 1-jén történt csatlakozása idején még elérhető közelségben volt az Euro bevezetése, ezért úgy tűnhetett, hogy ha Euróban veszi fel valaki a hitelét, akkor néhány éven belül úgyis mindenki Euróban fogja a fizetését kapni, így mindenféle árfolyamkockázat elveszíti jelentőségét. Ennek ellenére, az EU-ban egészen egyedi módon hazánkban a svájci frank és japán jen alapú hitelek terjedtek el, vélhetően úgy, hogy a gépjármű hitelezés következtében bekerültek ezek a devizahitel termékek a köztudatba. Másik oka annak, hogy vonzóvá vált a devizahitel, mint ahogy a cikkben is szerepelt, az volt, hogy 2003 év vége körül a lakásépítéshez nyújtott állami támogatást megszüntette az akkori kormány. A támogatás komoly terhet jelentett a költségvetésre, ezért ez a kormányzati lépés érthető volt. Az, hogy a fogyasztók azt a hitelt választották, amelyik a legalacsonyabb kamattal járt, teljesen logikus döntés volt a fogyasztók részéről. A kormányzat részéről persze lett volna lehetőség különböző jogszabály módosításokkal védelemben részesíteni a fogyasztókat, ha esetleg szigorúbb feltételekhez kötik a hitelek folyósítását, vagy a megvásárolandó ingatlan értékéhez képest csak meghatározott nagyságú hitelt lehetett volna folyósítani. Persze önmagában ilyen, vagy ezekhez hasonló intézkedések hiánya nem jelenti a kormányzat mulasztását, más országokban a fogyasztók lakáshitelének nagysága még meg is haladhatja a megvásárolt ingatlan értékét, azt a fogyasztók a hazainál lényegesen jobb jövedelmi viszonyaik és fejlettebb pénzügyi kultúrájuknak köszönhetően gond nélkül tudnak törleszteni. Így ebben a tekintetben sem a kormányzat, sem a fogyasztók, sem a hitelintézetek nem felelősek. Felelősnek viszont abban a tekintetben a pénzintézetek, hogy úgy folyósítottak a devizahitelt, hogy sok esetben még jövedelemigazolást sem kértek a fogyasztóktól, így számtalan olyan személy részesült nagy összegű hitelben, aki annak visszafizetésére, még a gazdasági helyzet optimális alakulása esetén sem biztos, hogy képes lett volna. Így persze felelős ezért a fogyasztó is, aki sok esetben nem megfelelő pénzügyi teljesítő képessége mellett deviza hitellel vásárolt, nemcsak ingatlant, de nagy értékű fogyasztási cikket is, akár ingatlanának jelzáloggal történő megterhelése mellett. A harmadik szereplő, a kormányzat, aki ebben az időszakban érdekelt volt abban, hogy a lakosság olcsó hitelhez jusson, hiszen éppen az elhibázott gazdaságpolitika következményeit igyekezték elhárítani 2006-2007 évektől, különböző megszorításokkal. Az olcsó deviza hitelek miatt a élénk fogyasztás volt tapasztalható a piacokon, nem beszélve arról, hogy a pénzintézetek deviza vásárlása, majd forintban történő folyósítása következtében a forint erősödött. Álláspontom szerint a válság elmélyülésében minden gazdasági szereplőnek van felelőssége, azonban a legnagyobb felelősség a kormányzatokat terheli, a rossz gazdaságpolitika miatt.

Oldalak