Pénzügyi fogyasztóvédelmi kérdések a gazdasági válsággal összefüggésben

A szerző Dr. Balla Lajos, a cikkben igazán érdekes témafelvetéssel élt. Bemutatta a legfontosabb szempontokat a pénzügyi fogyasztóvédelem és a 2008-as devizahitelezési vállság viszonyrendszerében.  

Kétségtelenül nehéz értékítéletet mondani a felvetett kérdésben, hogy a devizaalapú hitelek esetében a pénzügyi intézmények vagy a fogyasztók oldala melett tesszük le voksunkat. A fogyasztóvédelem alapgondolata a gyengébb fél (fogyasztó) védelmét jelenti, a professzionális féllel szemben. Érdekesség, hogy már 1370-ben a szepesi szászok szabályokat alkottak a mészárosok számára, hogy csak „két ízben vihetnek húst a piacra, és harmadszorra nem” ezzel is védve a „laikus” fogyasztókat a rossz minőségű húsok megvásárlásától. Felmerül-e a kérdés kell-e fokozott védelemben részesíteni a fogyasztót, amikor egy hitelszerzősét ír alá, és így megvédeni a „rossz minőségű” hitelektől? Talán érdemes nem úgy gondolni erre a kérdésre, mint fekete vagy fehér viszonyára, hanem inkább úgy mint egy Janus arcú gyermekre.

A pénzügyi világ exponenciálisan fejlődött, amíg eljutottunk a kauri kagylótól a modern belső érték nélküli pénzekhez. De vajon a pénzt használók tudják-e mit jelent a belső érték nélküli pénz? Érdemes próbát tenni, és egy-egy kötetlen beszélgetés keretében megkérdezni barátainkat, ismerőseinket, hogy mit gondolnak van-e a pénznek aranyfedezete?  Ha pedig nincs, mégis mi szolgálja az értékét?

A kapott válaszok függvényében érdemes végig gondolunk, vajon mennyire indokolt a fogyasztó védelme a pénzügyi világban. Az 1997-ben betétesek védelmét szolgáló, és napjainkra immár szinte mindenki által ismert teljes hiteldíjmutató (THM), bevezetése vajon korlátozta-e a pénzügyi szolgáltatási tevékenységet? Érdemes elgondolkozni azon is, hogy vajon szükséges-e ezen a területen a szigorú szabályozás, és az állam paternalizmus.

Álláspontom szerint mindenki hibázott a devizahitelezés során. 

Hibázott a hitelt nyújtó bank, mert a kiváló üzleti haszon elérése érdekében nem alkalmazott fékeket a rendszerben. Ilyen fékek a jövedelemfüggő hitelplafon vagy a jövedelemarányos törlesztő részlet. Ezek csak a későbbi jogalkotás során kerültek a hitelezési rendszerbe, de semmi nem akadályozta meg a bankokat, hogy a devizahitelezés során alkalmazzanak ilyen vagy hasonló fékeket. A hitelbírálatok nagyvonalúak voltak, hitelközvetítő cégeket alkalmaztak a rendszerben, akik nyilvánvalóan a hitel-kihelyezésben voltak érdekeltek. A devizahitelezés során nulla százalékos önrésszel is lehetett hitelt felvenni, márpedig aki az önrészt nem tudta összegyűjteni, az csak a havi törlesztő részletek előre meghatározott összegét kalkulálta előre.

Itt hibáztak a fogyasztók, mert a bankok kétségtelenül a kedvezőbb havi törlesztő részletet kínáló deviza konstrukciót ajánlották, de a fogyasztók csak arra voltak kíváncsiak, hogy a havi törlesztő részletet tudják-e fizetni. Természetesen az árfolyam változással és a kamatok emelkedésével a havi törlesztőrészletek megemelkedtek és azon fogyasztók részére akik feszesre tervezték a havi büdzséjüket, a változás elviselhetetlenné vált. 

Végül hibázott az akkori Kormány, mert engedte a felelőtlen eladósodást és hibázott a pénzügyi felügyelet is, mert a devizahitelezés során elő kellett volna írni a hitelező bankok részére, hogy olyan mértékű tájékoztatást nyújtsanak a fogyasztók részére ami bemutatja a rendkívüli kockázatokat annak érdekében, hogy a fogyasztó el tudja dönteni felveszi-e a kockázatos devizahitelt kedvezőbb feltételekkel vagy marad a többe kerülő, de nem kockázatos forint alapú hiteleknél.

Végezetül érdemes elgondolkodni azon, hogy a mai hitelezési struktúrában vannak-e olyan kockázatos elemek amik hasonlóságot mutatnak a devizahitelezés kockázataival. 

Én több kockázatos elemet látok, ilyenek a CSOK, babaváró hitel.

A családtámogatás kétségtelenül fontos dolog, de vajon ha egy fiatal pár nulla önerővel úgy vesz 50 millió forintért lakást Budapesten, hogy az önrész kizárólag a CSOK és a babaváró hitel, az nem kockázatos?

A „ki hibázott?” kérdésre a válasz egyértelmű számomra: az állami szabályozás mondott csődöt. Intézményesítésre került egy olyan kockázatos hitelfelvételi lehetőség, ami jelentősen meghaladta az átlagos fogyasztó pénzügyi ismereteinek határát. Ezeket a piaci hibákat az állami szerepvállalásnak kellett volna kiküszöbölnie, ami nem történt meg 2008-ban és előtte. Az utólagos megoldási kísérlete sikerét az „eső után köpönyeg” szólás jellemzi találóan.

A devizahiteles szerződésekből eredő jogviták sajnos még 2022-ben is foglalkoztatják a joggyakorlatot, és az elhúzódó végrehajtások miatt nem várható a kifutásuk a közeljövőben sem. A szerződések módosítása mindig is a téma fókuszpontjában állt. Általában a legfontosabb elv az, hogy a szerződésben vállalt kötelezettségeket a feleknek teljesítenie kell azzal a tartalommal, ahogyan a szerződéskötéskor megállapodtak. A szerződéses kötelezettségek egyoldalú módosítása érdekében a fél rendszerint nem hivatkozhat arra, hogy a szerződés megkötése után a körülményekben olyan változások következtek be, aminél fogva a teljesítés számára terhesebbé vált.

Azonban ez a pénzügyi fogyasztói szerződéseknél nem volt kielégítő megoldás. Ezért állapította meg a joggyakorlati, hogy az egyoldalú szerződésmódosítást lehetővé tevő szerződéses rendelkezés akkor tisztességtelen, ha az nem felel meg a fogyasztói kölcsönszerződésben pénzügyi intézmény által alkalmazott általános szerződési feltételekben szereplő egyoldalú szerződésmódosítási jog tisztességtelenségéről szóló 2/2012.(XII.10.) PK véleményben felsorolt elveknek.

A „ki hibázott?” kérdésre a válasz egyértelmű számomra: az állami szabályozás mondott csődöt. Intézményesítésre került egy olyan kockázatos hitelfelvételi lehetőség, ami jelentősen meghaladta az átlagos fogyasztó pénzügyi ismereteinek határát. Ezeket a piaci hibákat az állami szerepvállalásnak kellett volna kiküszöbölnie, ami nem történt meg 2008-ban és előtte. Az utólagos megoldási kísérlete sikerét az „eső után köpönyeg” szólás jellemzi találóan.

A devizahiteles szerződésekből eredő jogviták sajnos még 2022-ben is foglalkoztatják a joggyakorlatot, és az elhúzódó végrehajtások miatt nem várható a kifutásuk a közeljövőben sem. A szerződések módosítása mindig is a téma fókuszpontjában állt. Általában a legfontosabb elv az, hogy a szerződésben vállalt kötelezettségeket a feleknek teljesítenie kell azzal a tartalommal, ahogyan a szerződéskötéskor megállapodtak. A szerződéses kötelezettségek egyoldalú módosítása érdekében a fél rendszerint nem hivatkozhat arra, hogy a szerződés megkötése után a körülményekben olyan változások következtek be, aminél fogva a teljesítés számára terhesebbé vált.

Azonban ez a pénzügyi fogyasztói szerződéseknél nem volt kielégítő megoldás. Ezért állapította meg a joggyakorlati, hogy az egyoldalú szerződésmódosítást lehetővé tevő szerződéses rendelkezés akkor tisztességtelen, ha az nem felel meg a fogyasztói kölcsönszerződésben pénzügyi intézmény által alkalmazott általános szerződési feltételekben szereplő egyoldalú szerződésmódosítási jog tisztességtelenségéről szóló 2/2012.(XII.10.) PK véleményben felsorolt elveknek.

A kérdés megválaszolása előtt azt szükséges hangsúlyozni, hogy magának a devizahitelezésnek a megjelenése nem egy rossz gazdaságpolitikai döntés, vagy a bankrendszer egy elhibázott stratégiai lépésének eredménye, hanem az uniós csatlakozás előkészítése körében a szabad tőkeáramlás biztosítását szolgáló devizamozgások liberalizálása miatt, valamint a kétezres évek elején a nemzetközi piacokon tapasztalható  alacsony kamatok okán szükségszerűen bekövetkezett jelenség volt. 

A kérdés inkább az, hogy kinek a felelőssége az ún. Várhegyi-bizottság javaslatainak lesöprése, mely egyebek közt  a bankok egyoldalú kamatmódosításának kérdésköréről, a bankok részéről a hitelnyújtás előtt a fogyasztók irányába teljesítendő, világos, egyértelmű és közérthető tájékoztatás nyújtásának kötelezettségéről is szólt.

Kérdés, hogy a devizaválság hatásainak mérséklésére elegendő lett volna-e ezen javaslatok a döntéshozókhoz való eljuttatása, jogalkotásba való beépítése? 

Kérdés, hogy helyes-e felelősséget telepíteni, majd az "úgy kell neki, minek csinálta?!" mondat hangoztatásával a problémát a fogyasztó nyakába varrni?

Kérdés, hogy hol húzódott a reklámok, az ügynökök, a nem megfelelő, apróbetűs, a jogi szabályozásnak pusztán formálisan megfelelő tájékoztatás generálta  felelősség?

Lehet-e azt a fogyasztót hibáztatni, aki tipikusan az alacsony jövedelmű, hátrányos helyzetű és az ezzel gyakran együtt járó alacsonyabb iskolázottságú körből kikerülve azt gondolta, végre ő is hozzáférhet a hitelekhez?

Kinek a felelőssége a nagyvonalú hitelbírálati rendszer, az akár nullaszázalékos önrésszel felvehető kecsegtető hitelek által okozott gazdasági és egyéni pénzügyi válság?

Nyilván hibáztak a fogyasztók, mert a kedvező feltételek mögé nem néztek, semmilyen jövőbeli kockázattal nem számoltak -bár ehhez nagyjából akadémikus szintű pénzügyi elemzőnek kellett volna lenniük..  

Nyilván hibáztak a bankok, mert a várható nagy hasznot nézték és csak később építettek be garanciákat a rendszerbe. A svájci frank hitelezés egyértelműen a bankrendszer számlájára írható.

Végül pedig az állami szabályozás hiányosságai,  a felelőtlen eladósodás mind-mind az akkor regnáló hatalom számlájára írandóak.

Arra a kérdésre, hogy ki hibázott, a devizaválság kialakulásában, illetve hazai súlyos megnyilvánulásában nehéz kielégítő választ adni, mivel a kérdés rendkívül összetett. Az első, amit érdemes kicsit részletesebben vizsgálni, hogy egyáltalán milyen megfontolásból került be a pénzpiaci termékek közé a svájci frank, valamint japán jen alapú devizahitel. Ebben az időszakban talán a leginkább ésszerű döntés az lett volna, ha Euro alapú hitelek terjednek el a pénzpiacon, hiszen Magyarország 2004. május 1-jén történt csatlakozása idején még elérhető közelségben volt az Euro bevezetése, ezért úgy tűnhetett, hogy ha Euróban veszi fel valaki a hitelét, akkor néhány éven belül úgyis mindenki Euróban fogja a fizetését kapni, így mindenféle árfolyamkockázat elveszíti jelentőségét. Ennek ellenére, az EU-ban egészen egyedi módon hazánkban a svájci frank és japán jen alapú hitelek terjedtek el, vélhetően úgy, hogy a gépjármű hitelezés következtében bekerültek ezek a devizahitel termékek a köztudatba. Másik oka annak, hogy vonzóvá vált a devizahitel, mint ahogy a cikkben is szerepelt, az volt, hogy 2003 év vége körül a lakásépítéshez nyújtott állami támogatást megszüntette az akkori kormány. A támogatás komoly terhet jelentett a költségvetésre, ezért ez a kormányzati lépés érthető volt. Az, hogy a fogyasztók azt a hitelt választották, amelyik a legalacsonyabb kamattal járt, teljesen logikus döntés volt a fogyasztók részéről. A kormányzat részéről persze lett volna lehetőség különböző jogszabály módosításokkal védelemben részesíteni a fogyasztókat, ha esetleg szigorúbb feltételekhez kötik a hitelek folyósítását, vagy a megvásárolandó ingatlan értékéhez képest csak meghatározott nagyságú hitelt lehetett volna folyósítani. Persze önmagában ilyen, vagy ezekhez hasonló intézkedések hiánya nem jelenti a kormányzat mulasztását, más országokban a fogyasztók lakáshitelének nagysága még meg is haladhatja a megvásárolt ingatlan értékét, azt a fogyasztók a hazainál lényegesen jobb jövedelmi viszonyaik és fejlettebb pénzügyi kultúrájuknak köszönhetően gond nélkül tudnak törleszteni. Így ebben a tekintetben sem a kormányzat, sem a fogyasztók, sem a hitelintézetek nem felelősek. Felelősnek viszont abban a tekintetben a pénzintézetek, hogy úgy folyósítottak a devizahitelt, hogy sok esetben még jövedelemigazolást sem kértek a fogyasztóktól, így számtalan olyan személy részesült nagy összegű hitelben, aki annak visszafizetésére, még a gazdasági helyzet optimális alakulása esetén sem biztos, hogy képes lett volna. Így persze felelős ezért a fogyasztó is, aki sok esetben nem megfelelő pénzügyi teljesítő képessége mellett deviza hitellel vásárolt, nemcsak ingatlant, de nagy értékű fogyasztási cikket is, akár ingatlanának jelzáloggal történő megterhelése mellett. A harmadik szereplő, a kormányzat, aki ebben az időszakban érdekelt volt abban, hogy a lakosság olcsó hitelhez jusson, hiszen éppen az elhibázott gazdaságpolitika következményeit igyekezték elhárítani 2006-2007 évektől, különböző megszorításokkal. Az olcsó deviza hitelek miatt a élénk fogyasztás volt tapasztalható a piacokon, nem beszélve arról, hogy a pénzintézetek deviza vásárlása, majd forintban történő folyósítása következtében a forint erősödött. Álláspontom szerint a válság elmélyülésében minden gazdasági szereplőnek van felelőssége, azonban a legnagyobb felelősség a kormányzatokat terheli, a rossz gazdaságpolitika miatt.

Magyarországon a deviza alapú hitelezés lakossági elterjedése kétségtelenül az elmúlt másfél évtized legdurvább - a társadalom szövetére leginkább hatással lévő, ugyanakkor a társadalom egésze által nem kívánt - pénzügyi felvilágosító leckéje volt.

A deviza hitelek lakossági elterjedésében véleményem szerint számos tényező szerencsétlen együttállása játszott szerepet: a forint hitelek jóval drágábban voltak elérhetők a fogyasztók számára a deviza alapú hiteleknél; a lakástámogatási célú támogatott forint hiteleket az akkori Kormány kivezette; 2004-ben csatlakoztunk az Európai Unióhoz, akkor még elérhető távlaton belül volt az euró-zónához történő csatlakozásunk; a forint árfolyama az MNB által kontrollált sávban mozgott; szakmai körökben is elképzelhetetlen volt az árfolyamok azóta látott mértékű ingadozása.

Mindezen tényezők együttes hatása a jóval olcsóbb devizahitelek irányába tolta a lakosságot, amely egy bő évtizeddel a rendszerváltás után nem rendelkezett azzal a pénzügyi tudással, amely a devizahitelek vállalásának eldöntéséhez szükséges.

Annak érdekében, hogy a jelenben, jövőben jobb pénzügyi döntéseket tudjunk társadalmi szinten hozni, nagy szükség lenne a pénzügyek magas szintű oktatására. Addig is azt az egyszerű ökölszabályt is érdemes megjegyezni, hogy mindig olyan devizában adósodjunk el, amelyben a jövőbeli bevételeinkre számítunk.

Hozzászólás Dr. Balla Lajos c. egyetemi docens tanulmányához

A rendszerváltást követően, a 2000-es évek elején a deviza alapú hitelek rohamosan terjedtek el Magyarországon. A felelősök keresése kapcsán felmerül a kérdés, mely tényezők befolyásolták a hitelfelvevőket, amelyek leginkább csökkentették a külföldi devizában való eladósodás kockázatainak reális érzékelését?

A rendszerváltást követően a magyar lakosság hitelfelvételi kedve megnőtt és a külföldi bankok megjelenésének köszönhetően a lehetőségek is bővültek. A bankok versenyezni kezdtek az ügyfelekért, ezért nem volt okuk rá, hogy gyengítsék azt az emberekben egyébként is kialakult képet, mely szerint a hitelfelvétel egy egyszerű és jó dolog. A hitelfelvevők biztonságérzetét tovább növelte, erősítette a kormányzati kommunikáció, így joggal érezhették, hogy adottak a feltételek egy saját otthon megteremtésére, melyet gond nélkül hitelfelvétellel tudnak finanszírozni. Különösen a megtakarítással és más forrással nem rendelkezők, az egyre növekvő kamatterhek mellett, a lakáscélú hitelek egyetlen lehetőségének érezhették a devizában történő eladósodást. Az emberek többsége arra koncentrált, hogy a hitelfelvétel pillanatában melyik - a piacon jelenlévő -, ajánlattal járhat jobban, és nem tudatosodott bennük az árfolyamok mozgásából eredő kockázat, az ezzel kapcsolatban felmerülő költség. A kormány kommunikációja is csak ráerősíteni tudott erre az érzésre, hiszen az euró közeli bevezetéséről állandó volt a diskurzus. A devizahitelt választó emberek döntésénél fontos szerepet játszott, hogy a nagy kamatkülönbözet vonzóbbá tette a devizaalapú hiteleket. Úgy értékelték, hogy alacsonyabb lesz a havi törlesztőrészletük, így jobban megéri számukra devizában eladósodni, mint forintalapú hitelt felvenni, még akkor is, ha az árfolyamkockázattal is számolniuk kellett. Sokan, amikor meghozták a döntésüket az árfolyamokat vizsgálva - ha vizsgáltak ilyet -, valószínűleg arra következtettek, hogy az árfolyamok elég stabilak, és hosszútávon is az eddigiekhez hasonlóan mozognak majd. A hitelfelvevőket az is befolyásolhatta, hogy nagy részük talán nem is értette, hogy a devizaalapú hitelek milyen kockázatot, devizaárfolyam kockázatot jelentenek. A rendszerváltás után vagyunk, a pénzügyi kultúra hiánya a rendszer jellemzőiből és működéséből is adódott. A magyar lakosság nagy része egyáltalán nem volt tisztában a piacgazdasági folyamatokkal, az új intézményrendszerrel, kevesen tudtak eligazodni a pénzügyek világában, nem ebben szocializálódtak. Az sem segítette a reális értékelést, hogy a bankok az egymás közötti versenyben felelőtlen reklámozási tevékenységet folytattak. A reklámok óriási hatással bírtak. Folyamatosan az eladósodásra, hitelfelvételre ösztönöztek, azt az érzést közvetítették, hogy a hitelfelvétel egyszerű, a következménye pedig szinte csak pozitív. A reklámok esetében a kockázatokra való felhívást leginkább a kisbetűs részek tartalmazták. A reklámok azt is közvetítették, hogy a hiteligénylő jövedelmi helyzete nem is fontos egy ilyen döntés meghozatalakor, amivel arra biztatták az önrésszel és megtakarítással nem rendelkező honfitársainkat, hogy bátran vegyenek fel hitelt, az nem jár számukra különösebb kockázattal. A reklámokon túl befolyásolhatta a hitelfelvevők döntését a körülöttük élő emberek példája is. Amennyiben a leendő hitelfelvevők bizonytalanok voltak abban a tekintetben, hogy merjenek-e devizahitelben eladósodni, nagy segítségünkre lehettek a körülöttük lévő rokonok, ismerősök, akik már túl voltak a hitel felvételén. Az egyének saját példájuk hangoztatásával tudattalanul is befolyásolhatták a társaik döntését. Ezek a példák ráerősíthettek a bankok kommunikációjára, a bankreklámokra, valamint a kormányzati kommunikációra is. 

2005-ben a nemzetközi valutaalap már figyelmeztette a magyar pénzügyminisztert a kialakult kockázatra, közleményben tudatta az akkori kormánnyal, hogy egy új típusú veszélyforrás van kialakulóban, mivel a háztartások és kisvállalkozások külföldi fizetőeszközben vesznek fel hiteleket valószínűleg anélkül, hogy az árfolyamkockázatot megfelelően fedezni tudnák. A svájci jegybank is aggodalmát fejezte ki a devizahitelekkel kapcsolatosan ebben az időszakban. Visszatekintve látszik, hogy akkor sem a politika sem pedig a pénzügyi intézményrendszer nem vette ezt komolyan, senki nem szorgalmazott olyan lépést, amely megakadályozhatta volna a devizaalapú hitelek további terjedését. 

Átgondolva a történteket jól körvonalazódik, hogy fontos lett volna határozottabban és időben fellépni a deviza alapú hitelezéssel kapcsolatban. Magyarországon kívül más országokban is működött a deviza alapú hitelezés, mégsem alakult ki belőle olyan helyzet, mint amely Magyarországon. Például Lengyelországban is jellemző volt ez a hitelezési forma, ott viszont még a válság kitörését megelőzően 2006-ban hoztak olyan intézkedéseket, amellyel fékezni tudták a terjedésüket. Romániában, ahol szintén jelentős hitelállomány alakult ki már 2004-ben megjelentek olyan intézkedések, amelyek segítettek a későbbi válsághelyzet kialakulását tompítani. Ausztriában pedig már 2001-ben odafigyeltek a deviza alapú hitelek elterjedésének korlátozására. Így utólag fel lehet tenni a kérdést, hogy Magyarországon a devizahitelek mögötti kockázatot időben ismerték-e fel? A politikai szereplők és a pénzügyi intézményrendszer megtett-e minden tőle telhetőt? Melyik szereplőnek kellett volna elsőként lépnie és mit tehetett volna? A szereplők utólag a mai napig egymásra mutogatnak, a felelősöket még mindig keresik. Sokan végső soron az arctalan hitelfelvevőkre vagy éppen a 2008-as világgazdasági válságra mutogatnak. Mindkettő sántít, de kényelmes megoldás. 

Mit tanulhatunk a devizahitelesek kálváriájából? Talán azt, hogy az átlagember pénzügyi ismeretei sokszor kevésnek bizonyulnak egy hitelfelvételi döntés esetében. A témára hangolódást, a nyitottságot a pénzügyek irányába már a gyerekeknél el kell kezdeni kialakítani. Ugyanakkor felmerül a kérdés, elég lett volna-e abban a helyzetben, ha az átlagemberek birtokában vannak azoknak a képességeknek, amellyel jó döntést hozhatnak, ha a szakpolitikusok és a banki szakértők sem álltak a helyzet magaslatán azokban az időkben? Lehet-e mindent az egyéni döntésre bízni, és mennyi szerepe van a mindenkori politikai hatalomnak, a szakpolitikának, a pénzügyi intézményrendszernek abban, hogy terelgesse, azért fogja a kezét az átlagembernek, hogy elkerüljünk egy olyan helyzet kialakulását, amely családok százezreit rengette meg anyagilag, vetett vissza évekre, egy meghozott döntés miatt, amelyre nem volt kellően felkészítve? És egyáltalán, ilyen szintű felkészülés lehetséges-e vagy ez még ma sem lenne realitás?  Azt viszont minden szereplő elfogadja, hogy a helyzetet, amely a devizahitelesek válságát jelentette elemezni kell, és meg kell nevezni azokat a szereplőket, akiknek lett volna lehetősége és volt felelőssége is tenni a helyzet eszkalálódása ellen, valamint fel kell tárni azokat a körülményeket, amelyek a vonatkozó jogszabályok hiányosságaiból, esetleg a felelősségi szabályok hiányosságai miatt alakultak ki. Továbbá érdemes feltárni a politikai szereplők tekintetében azokat az okokat vagy körülményeket, amelyek oda vezettek, hogy egyik politikai szereplő sem lépett időben, az intézményi és gazdasági szereplők pedig állami fékezés, kontroll nélkül maradva, hódolhattak a profitszerzés szenvedélyének, miközben a hitelfelvevő magyar családok elégedetten dőltek hátra, mert azt hitték jó döntést hoztak. Amennyiben kellő idő távlatában értékelhetővé válnak az akkori események, lehetővé válik levonni azokat a következtetéseket, amelyek elvezethetik azokhoz az ismeretekhez a politikai döntéshozókat és az egyes kérdésekben önszabályozóvá is váló banki szektort, amelyek mentén kialakítható egy olyan működőképes rendszer, amelyben esély mutatkozik arra, hogy az egyén, a kormányzat, az intézményrendszer, a gazdasági szereplők megtalálják a helyüket, a feladatukat, felismerik a döntési helyzeteket, és képességgel rendelkeznek arra, hogy ezeket a döntéseket felelősséggel meghozzák. 

Több, mint egy évtizede keressük erre a kérdésre a választ. Keresik jogászok, társadalomtudósok, politikusok és hétköznapi emberek. Talán ez utóbbiak leginkább, tekintve, hogy a 2008-ban berobbant úgynevezett devizaválság károsultjai a fogyasztók, az a több tízezer család, akik devizában adósodtak el. A kérdés azért súlyos, és azért fogja még a közvéleményt hosszú éveken át lázban tartani, mert rengeteg család ment tönkre, számos egyéni tragédia következett be, nem beszélve arról, hogy mai napig folyamatban lévő bírósági eljárásokba kapaszkodnak a devizahiteles fogyasztók. Ezek az eljárások a mai napig közkedvelt hivatkozási források a végrehajtási nemperes eljárásokban benyújtott végrehajtási kifogásokban is, bár a listán kezd felzárkózni a végrehajtás rendszerét – legalábbis presztízsét tekintve – komolyan megrázó, 2021 év végén kirobbant botrány is.

Rövid hozzászólásomban saját példámon keresztül keresem a választ a kérdésre, amely talán illetlenség és nem is szerencsés, de számomra nyilvánvalóan az elsődleges kiindulási alap a válasz keresésekor.

Szóval: jogász vagyok, tanultam bevezető jelleggel közgazdaságtant, szigorlatoztam a 4 féléves pénzügyi jog tárgyból, kezdetektől fogva úgynevezett jogi munkakörben dolgoztam. Ennek ellenére 2009-ben (!), vagyis a válság kirobbanása után vettem fel lakáshitelt Forintban és Svájci frankban. Utóbbit a forinthitelhez képest kisebb arányban persze. Ez azt jelenti, hogy még az első sokkhatás után is úgy döntöttem, hogy a még mindig lényegesen kedvezőbb devizakonstrukcióban is eladósítom magam, pedig a kockázatok már nyilvánvalóak voltak.

Viszont a 2004-től kezdődő időszakban a 2-3 %-os kamatozású frankhitelnek egyszerűen nem volt versenytársa a 6,7,8 % feletti kamatozású forinthitel, amire körülbelül annyit jegyeztek meg a banki alkalmazottak, hogy „amúgy van forinthitelünk is, 8 %-ért.... A banki ügyintézésnél nyilván nem is esett több szó a Forintról.

Lehet szidni a magyarok rettenetes pénzügyi műveltségét, de ki az az őrült, aki felszínes, elhadart banki tájékoztatás mellett a 8 %-os kamatot választja mondjuk a 2,4 % helyett. Természetesen vannak örök kétkedők, szőrszálhasogatók, akik már akkor a Forinthoz vagy esetleg az Euróhoz ragaszkodtak.

Ebben a témában egyébként laikusként én szinte teljes mértékben az akkor hiányzó állami szabályozást, és a pénzrendszer globális szereplőit teszem felelőssé. A bankokkal óvatos vagyok, mert több tanulmány szerint sem volt teljes mértékben előrelátható a bankszektor szereplői számára a közelgő veszély. Ezt nem tudom megítélni, azt viszont igen, hogy a bankok a devizahitelezés abszolút haszonélvezői voltak, akik a válság során sem szenvedtek el olyan arányú és mértékű viszonylagos kárt, mint a hétköznapi fogyasztó a saját közegében.

A fentiek alapján kénytelen vagyok felmenteni a felelősség alól a hétköznapi, tudatos, megfontolt fogyasztót, nem számítva ide azokat, akik a kedvező devizahitel-kamatok miatt vérszemet kapva hitelből vásároltak 2-3 ingatlant és 2-3 gépjárművet. Sajnálom viszont azokat, akik ifjú házasként kényszerűségből hitelt vállalva vették meg álmaik otthonát, majd egyik hónapról a másikra voltak kénytelenek 50-60.000.- Ft havi törlesztőrészlet helyett 120-130.000.- Ft-ot fizetni.

Ahogyan a hozzászólásokat olvastam, leginkább mindenkinek az a kérdés ragadta meg a figyelmét, hogy ki lehet a hibás. A szerző elsősorban az állam és a bankok felelősségét vizsgálta, különösen azt, hogy nem nyújtottak kellő tájékoztatást a fogyasztó számára, de ennek az is volt az egyik oka, hogy nem lehetet látni előre a gazdasági világválság deviza árfolyamra gyakorolt hatásait. De álláspntom szerint a fogyasztókat is nagy felelősség terhelte, ugyanis nem addig nyújtózkodtak ameddig a takarójuk ért. A végrehajtási jog területén dolgozom, a különböző jogesetekből nagyon jól lehetett látni azt, hogy a fogyasztók az esetek nagy többségében olyan javak megszerzésére vettek fel deviza hiteleket amelyekre egyébként semmi szükségük nem lett volna. A bankok boldog-boldogtalannak ajánlották a devizahiteleket, az ismerőseim körében is előfordult olyan, hogy a pénzintézetben egy egyszerü átutalást intézett, majd mikor végeztek a tranzakcióval, az ügyintéző minden további nélkül, feltette a kérdést, hogy nem akar-e devizalapú hitelt felvenni, mert nagyon jó konstrukciókat tud ajánlani. A kecsegtető ajánlatok a gyanútlan és tájékozatlan fogyasztókat könnyelmű lépésekre késztették.  20-30 évre vettek fel olyan hiteleket, amelyekre semmi szükségük nem volt. Kétgyermekes családnak csábítónak tünhetett a kétszobás panellakásból elköltözni, de teljesen fölöslegesen egy újépítésü hat szobás családi házba. Biztos vagyok benne, hogy hasonló lehetőségek esetén sokan újra felvennének hasonló hiteleket, legfeljebb óvatosabbá tenné őket a korábbi tapasztalat. 

Az említett viták és kritikák ellenére fontos hangsúlyozni, hogy fogyasztóvédelmi és versenyjogi szempontokból kiemelkedő fontosságú volt a devizahiteles probléma rendezése. A jogalkalmazás során felmerült kérdések megoldása hosszú távú hatással van a gazdaságra és a fogyasztók védelmére. A megfelelő jogszabályi környezet megteremtése, illetve annak hatékony jogalkalmazása elengedhetetlen a hasonló válságok megelőzése érdekében.

Azonban ezek a jogi érvek és megoldások nem feltétlenül oldják meg teljes mértékben a devizahiteles problémát, és nem biztosítják a teljes körű jogvédelmet és elégtételt az érintett fogyasztók számára. Ezen kívül a közgazdasági és jogi megközelítések között gyakran feszültség van, és nem mindig egyszerű összeegyeztetni ezeket a különböző szempontokat. Végül, a probléma megoldásához és a jogalkotáshoz további párbeszéd és együttműködés szükséges a különböző érintett felek, így a bankok, a fogyasztók, a jogalkotók és a bíróságok között. Fontos, hogy a megoldás ne csak jogi szempontokat vegyen figyelembe, hanem az emberi jogok, a gazdasági fejlődés és az egyéb társadalmi szempontokat is. A devizahiteles probléma megoldása komplex feladat, és csak a különböző érdekek és szempontok figyelembevételével lehet hatékony és igazságos megoldást találni.