Az első kérdés: elképzelhető-e egyáltalán környezeti fenntarthatóság?

A tanulmány az MTA-DE Közszolgáltatási Kutatócsoport által szerkesztett KÖZJAVAK folyóiratban jelent meg. Idézési javaslat:
Dombi Mihály: Az első kérdés: elképzelhető-e egyáltalán környezeti fenntarthatóság? KÖZJAVAK, IV. évfolyam, 2018. 3. szám, 33-35. o. (DOI 10.21867/KjK/2018.3.7.)

Nagy örömmel vettem részt a 2018 június 1-én a DAB Jogi és Közgazdaságtudományi Szakbizottsága és a DE ÁJK által szervezett kerekasztal-beszélgetésen, hiszen néha sajnos eluralkodik az emberen – mint kutató és mint magánszemély egyaránt – a kilátástalanság érzése a fenntarthatósággal kapcsolatban. Pénteken délben azonban 20-30 munkatárs között nyilvánvalóvá vált, hogy többen vagyunk, akiket érdekel az emberiség hosszú távú jövője.

Egy kulcsfontosságú kérdés végig a levegőben lebegett körülöttünk – ami egyébként általánosnak mondható a hasonló jellegű rendezvényeken – jelesül, hogy a jelenleg domináns társadalmi berendezkedésünk keretei között, ideértve annak jogi és intézményi kereteit, gazdasági és társadalmi mechanizmusait, elképzelhető-e egyáltalán a fenntarthatóság, vagy legalábbis az, amit annak tekintünk.

Nagyon hasznos volt ebből a szempontból a kerekasztal-beszélgetés, hiszen a jogi és szabályozási kérdések szempontjából értékelő munkatársak látásmódja és véleménye kiszélesíti látószögünket. Az első és legfontosabb kérdésre azonban kicsit távolabbi diszciplínák segítségével kell tekintenünk először: a természet törvényei egyértelműen korlátot jelentenek a társadalom számára. A termodinamika törvényei alapján egy, a Földhöz hasonló rendszert egy rendezetlen végállapot felé taszítja minden beavatkozás (entrópia törvények [1]). Az emberiség pedig olyan léptékű beavatkozásokat eszközöl, ami ezt a folyamatot valószínűleg jelentősen gyorsítja. Természeti környezetünk ennek számtalan jelét mutatja is: klímaváltozás, biodiverzitás-csökkenés, lokális és globális szennyeződések, az anyagforgalmi folyamatok felborulása (pl. nitrogén).

Ugyanakkor hajlamosak vagyunk figyelmen kívül hagyni – pontosabban adottnak tekinteni – az emberiség történelme során a jogi és gazdasági rendszerek által indukált vívmányokat, mint a nemzetközi árucsere, a szabadság, a technológiai fejlődés. A történelmünk alapján elmondható, hogy ezek nagyrészt annak a társadalmi-gazdasági berendezkedésnek köszönhetők, melyeknek a megszaporodott globális ökológiai válságtünetek is. Ugyanezen a gondolati síkon sok kritika éri a közgazdaságtant és környezetgazdaságtant is, mint valamiféle „cinkosokat”. Az igazság azonban az, hogy ezek a tudományágak is sokat fejlődtek az elmúlt évszázad során, alkalmasak a valóság leírására, sőt az ökonómiának megvan a szerteágazó vizsgálati eszközrendszere a környezetileg releváns témákra is, gondoljunk például az externáliák elméletére, a természeti erőforrások hasznosításának kérdéseire, vagy a magasabb szintű jólét-fogalmakra.

A dilemma tehát adott: vajon feloldható ez az ellentmondás? A társadalom természeti erőforrás-használatának és szennyező kibocsátásainak könnyen azonosítható néhány kulcsterülete, ezek az élelmiszer-ellátás, a háztartási energiahasználat, a közlekedés, és napjainkban leginkább a ruházati termékek vertikuma. Ezen kulcsterületekre fókuszálva, a fogyasztásunk szerkezetének alapvető átalakításával a környezetterhelésünk jelentősen csökkenhetne, a gazdasági rendszer általunk „jónak” tekintett vonásait megőrizve.

Azt gondolom, hogy kormányzati, vállalati és őszinte fogyasztói összefogással létünk még megmenthető. A fogyasztás szerkezete nagyrészt szabad fogyasztói döntések összessége, bár igaz, hogy arra a vállalkozások igyekeznek minél nagyobb befolyással lenni. Ha eltekintünk a felelősség elhárításának természetesnek tekinthető szándékától, láthatjuk például, hogy környezeti problémáinkat nem a nagy szállítási távolságok okozzák, hanem a fogyasztói kultúránk (az élelmiszerek terén erről Tanszékünk két összefoglaló tanulmányt is közzé tett magyar nyelven [2][3]). Debrecen lakosságának a fele sem azért ül be napról-napra autójába, mert bárki erre kényszerítette, hanem mert szereti a kényelmet és/vagy olyan helyre költözött ahol a közszolgáltatások korlátozottan érhetők el. Ugyanígy, ha tudományos igényességgel vizsgáljuk a természeti erőforrások felhasználásának és a társadalmi változások kapcsolatát, egy friss tanulmány alapján a népességnövekedés hozzájárulása a természeti erőforrások növekvő felhasználásához szinte elhanyagolható [4].

Ha lesz igény a fenntarthatóságra a társadalom részéről, a vállalkozások megtalálják ennek jövedelmező módjait a jelenlegi gazdasági rendszerben is. Gondoljunk csak arra, hogy ezek a reakciók már jelenleg is körül vesznek bennünket: a gyorséttermek vizsgálják a húshelyettesítés lehetőségeit, már Budapesten is több járműmegosztási rendszer működik, és egyre több vállalkozás veszi komolyan eladott termékei életciklusának meghosszabbítását szervizszolgáltatások kínálatával. Az első kérdés tehát nem az, hogy alkalmas-e a gazdaság és az adminisztratív szabályozás eszközrendszere a fenntartható működésre, hanem az hogy akarjuk-e azt.

Dombi Mihály PhD, egyetemi adjunktus (DE GTK Közgazdaságtan Intézet)

Források:

[1] https://hu.wikipedia.org/wiki/A_termodinamika_m%C3%A1sodik_f%C5%91t%C3%A9tele

[2] Dombi M. 2016. Természeti erőforrások az asztalon. A Falu. 31(4) pp. 11-25.

[3] Dombi M., Karcagi-Kováts A. & Bauerné Gáthy A. 2017. Vacsora tálalva! Természeti erőforrások és az élelmiszer-fogyasztás. Magyar Tudomány. 178:(11) pp. 1455-1467.

[4] Plank, B., N. Eisenmenger, A. Schaffartzik & D. Wiedenhofer. 2018. International Trade Drives Global Resource Use: A Structural Decomposition Analysis of Raw Material Consumption from 1990-2010. Environmental Science and Technology 52(7) DOI: 10.1021/acs.est.7b06133

A kép forrása: https://www.campbellsci.com/sustainability