Alapjog, de hogyan? [2015. 08. 30.]

Hozzászólás Szilágyi János Ede "Vízhez való jog..." c. bejegyzéséhez
 

Péteri Gábor
 

Amikor a városban palackos vizet osztanak a nagy meleg miatt és a Tisza felső szakaszán az alacsony vízállás miatt át lehet gázolni, akkor valóban érdemes a vízhez való jog alapjait végiggondolni. Ehhez Szilágyi János Ede blog-bejegyzéséből nagyon pontos leírást kapuk arról, hogy a politika és a jog mire képes. Amint olvashattuk több évtized alatt eljutottak oda, hogy a „biztonságos és tiszta ivóvízhez és a szanitációhoz való jog” egy politikai felelősséget deklaráló ENSZ közgyűlési határozatban rögzítésre került. Persze ezen kívül történt más is: például az első európai állampolgári kezdeményezésként pár hónap alatt összejött 1.8 millió aláírás ahhoz, hogy a vízhez való jogról az Európai Parlament szavazzon.

De mi lesz ezek után? A vízhez való jog és a tágan értelmezett vízgazdálkodás - ide értve a szennyvízkezelést, vagy a szanitáció  részének tekintett emberi fekália kezelést – esetében ugyanis egy alapvető közszolgáltatási probléma jelenik meg. Egy létező globális társadalmi problémára közösségi megoldást kell találni. De vajon képes-e a közösség (a központi és a helyi állam) olyan rendszert létrehozni és működtetni, amelyik fenntartható módon biztosítja majd a közszolgáltatást? A közösségi hozzáférés biztosítás, mint egy fontos cél társadalmi elérése  hogyan feleltethető meg egy másiknak, a szűkös erőforrásokkal való ésszerű gazdálkodás követelményének?

A vízhez való jog problémája egyébként már korábban megjelent a fejlődő világban. Az alapvető szolgáltatások kiépítése a nemzetközi programok és a magántőke bevonásával piaci alapon indult meg. De a magánszektor részvétele olyan közegben zajlott, amelyik nem volt mindig képes kezelni a privatizációval járó problémákat: a magánmonopóliumok kialakulását, a nagyléptékű korrupciót vagy a fogyasztók jövedelméhez alig igazodó szolgáltatási minőség magas költségeit. A megoldáshoz szükséges szabályozási közeget viszont nem lehet rövid idő alatt kiépíteni. A http://www.right2water.eu/ kezdeményezés tömören kijelentette: a víz közösségi jószág és nem árucikk. Így a helyben elérendő közszolgáltatások közösségi kézbe való visszavétele, a remunicipalizáció (http://www.remunicipalisation.org/) politikai és szakmai, szolgáltatás-szervezési mozgalomként érte el Európát is.

Ma már, mint olvashattuk Szilágyi János Ede blog-bejegyzésében, a fenntartható fejlesztési célok még részletesebben fogalmazzák meg a következő másfél évtizedben elérendő vízgazdálkodási célkitűzéseket. Ezek szerint az általános, biztonságos, megfizethető és jobb minőségű ellátás mellett ugyanennyire fontosak a hatékony vízhasználat, az együttműködés vagy a helyi közösség részvételének követelményei.

De az utóbbi hatékonysági és participációs célokat el lehet-e érni egy olyan közegben, ahol a döntések fő mozgatói a hatalmi-politikai szempontok és az igazgatási logika? Magyarország egyértelműen elindult abba az irányba, ahol a központosítástól és államosítástól várjuk a megoldást (erről írtunk Horváth M. Tamással a Verseny és Szabályozás, 2012 kötetben). Ha egyértelmű versenyelőnye van az állami szolgáltatóknak, amikor leértékelődnek a közbeszerzések vagy egyre távolabb kerülnek a fejlesztési és üzemeltetési döntések a fogyasztótól-választótól és mindez egy alig kontrollált állam részeként működik, akkor nehezen képzelhető el a gazdasági hatékonyság érvényesülése.

Egy példa: a Fővárosi Vízművek a számlázási tevékenységéhez kapcsolódó ügyfélszolgálati tevékenységét külsős szervezettel kívánja ellátni. Ezt korábban is a Díjbeszedő Holding Zrt végezte a nagyobb közműszolgáltatók számára. Most ehhez a megbízáshoz már a Magyar Energetikai és Közmű-szabályozási Hivatal engedélye szükséges. A MEKH fél év alatt meg is hozta a jóváhagyó határozatát. Ezek szerint a kérelmező Fővárosi Vízművek által benyújtott adatok alapján megállapították, hogy mivel a házon belül tartott számlázási tevékenység 638 millió forint lenne évenként, valóban megéri 309 millió Ft plusz ÁFA összegért kiszerződni. Azt nem lehet tudni, hogy az ezer forintnyi pontossággal megállapított összegért elvállalja-e majd valaki a számlázást, de mindenesetre a határozat megszületett. A hivatal keménységét mutatja az is, hogy a kérvényezett három év helyett csak egy évre adták meg az engedélyt - kétszázezer forint igazgatási szolgáltatási díj ellenében.

Úgy gondolom, hogy ha visszatérünk az állami és a központosított megoldásokhoz, akkor az csak egy sokkal jobban ellenőrzött állam részeként lesz lehetséges. Természetesen ebben a rendszerben is vannak hatásos formái a választói részvételnek és a fogyasztói beleszólásnak, de a decentralizáció, a szolgáltató szervezetek működésének nagyobb nyitottsága, a szabályozó szervezet átláthatósága nélkül a minőségi szolgáltatáshoz való jog sem lesz biztosítható. Ha külső kontrollok nélkül épülnek ki az államosított megoldások, akkor valójában az olyan alapjog, mint a vízhez való jog érvényesülése helyett csak egy kevésbé hatékony közszolgáltatást kapunk.