Véd vagy "kivéd" a pénzügyi fogyasztóvédelem?

A Prof. Dr. Nagy Zoltán cikkében felvetett kérdések a publikálásuk óta eltelt időben sem veszítettek aktualitásukból.

A fogyasztóvédelem területén mind tagállami, mind pedig uniós szinten széles körű, többszintű szabályozás érvényesül, melyet alakítanak és értelmeznek a bíróságok eseti döntései. A fogyasztóvédelmi szabályozás jogszabályi környezetét, annak alapfogalmait, a releváns hazai és uniós bírósági döntéseket, irányelveket részben Prof. Dr. Nagy Zoltán, részben a hozzászólók már ismertették, így ezeket megismételni magam már nem kívánom.

Kétségtelen tény, hogy - miként azt a szerző a cikkében is rögzíti - a fogyasztók a szolgáltatókhoz képest hátrányos helyzetben vannak, mind tárgyalási lehetőségeik, mind információs szintjük tekintetében. Ezen egyensúlytalan helyzetben a fogyasztót védelem kell, hogy megillesse. Kérdés, hogy ez a védelem milyen mértékű kell(ene), hogy legyen, és milyen hatásfokkal tud a gyakorlatban érvényesülni.

A devizahitelek „bedőlése” okozta gazdasági világválság globálisan ráirányította a figyelmet a fogyasztói tudatosság növelésének szükségességére, egyúttal a hitel kihelyezési folyamatok átláthatóságának biztosítására, a fogyasztókat hátrányosan érintő visszaélések megszüntetésének szükségességére. Bár az egyes tagállamok a kialakult helyzet rendezését eltérő eszközök alkalmazásával érték el, mára kijelenthető, hogy a deviza alapú lakáshitel szerződések gyakorlatilag eltűntek a piacról. Kérdés azonban, hogy erre kizárólagosan a szabályozási folyamat eredményeként kerül-e sor, vagy azért, mert a fogyasztók a gazdasági válság hatására immáron törekednek a hitelfelvételeket megelőzően szélesebb körű tájékozódásra, és pénzügyileg megalapozottabb döntések meghozatalára, esetleg pusztán azt a következtetést vonták le, hogy a jövőben lehetőség szerint fix kamatozású hiteleket kívánnak felvenni, melyek alacsonyabb kockázatot jelentenek számukra. Ez talán egy átfogóbb kutatás tárgyát is képezhetné a jövőben.

Amint arra - az uniós szabályozásra hivatkozással - a cikk is utal, a két fél közötti egyensúlytalanság kiküszöbölésének fontos eleme a kellő részletességű tájékoztatás. A megfelelő tájékoztatásnak ki kell terjednie többek között a hitel feltételeire, költségeire, és a felek kötelezettségeire.

A tájékoztatásnak világosnak, az ajánlatnak átláthatónak is összehasonlíthatónak kell lennie annak érdekében, hogy a fogyasztók a tények teljes körű ismeretében hozhassák meg döntésüket.

Az Európai Bíróság hivatkozott jogértelmezése szerint a szerződési feltételek világossága és érthetősége körében rögzíti, hogy ez nem korlátozódhat pusztán nyelvi megfogalmazásra. Biztosítani kell a fogyasztó számára azokat az információkat, amelyek segítségével a fogyasztónak módjában áll az adott ügylet előnyeit és hátrányait, illetve az ügyletből származó kockázatokat is mérlegelni. Csak az a szerződési feltétel világos, és érthető, mely a fogyasztó számára biztosítja, hogy egyértelműen és érthető szempontok alapján értékelhesse a szerződéses feltételből származó gazdasági következményeket.

„Pénzügyi fogyasztóként” úgy látom, hogy a bankok törekednek az ügyfelek “besorolására” a kockázatvállaló képesség, és pénzügyi ismeret szempontjából.

Magánvéleményem az, hogy ennek elsődleges oka egy esetleges jogvitában a bank felelősségének csökkentése.

Bár a bírósági jogértelmezés meghatározza a megfelelő tájékoztatás ismérveit, de megítélésem szerint ez az elv a gyakorlatban még nem érvényesül teljes körűen. A szerződések terjedelmes, átlagos fogyasztó számára nehezen érthető megfogalmazása mellett kevéssé látható át a fogyasztó számára a releváns információ.

A gazdasági növekedésnek a hitelezés az egyik fontos eleme, a pénzügyi szektor a gazdaság fontos része, de ez nem teszi szükségtelenné a fogyasztóvédelmet. Ellenkezőleg, az innováció-és technológiai újítások mellett ez még inkább fontossá válik.

Megítélésem szerint a hazai „pénzügyi fogyasztók” egyre kevésbé számíthatnak egyedi-, állami mentőakcióra, azonban nem értük el a tudatos fogyasztó szintjét.

Álláspontom szerint a cikkben feltett alapkérdésre a válasz mégis az, hogy a pénzügyi fogyasztóvédelem - mind a hazai jogban, mind pedig uniós szinten - védi a fogyasztókat, akiknek azonban fogyasztói tudatossága, ismerete, érdekérvényesítő képessége régiónkként illetve tagállamonként nyilvánvalóan eltérő. Ennek fejlesztése hazánkban is elengedhetetlen, és miként az a Magyar Nemzeti Bank Biztosítási, Pénztári, Tőkepiaci Kockázati és Fogyasztóvédelmi Jelentéséből is megállapítható, a fogyasztóvédelem prioritást élvez a 2020-tól indult új 6 éves ciklus során. Ezen túl azonban – miként arra többek is rámutattak – lehetőség szerint már az oktatási intézményekben el kellene, hogy kezdődjön a fogyasztói tudatosság megalapozása, elkerülendő azt, hogy tízezrek ellehetetlenülése, otthonának, vagyonának elvesztése árán tanuljuk meg a tudatos pénzügyi döntéshozatal fontosságát.

Az európai uniós szabályozás szerint fogyasztónak minősül minden olyan természetes személy, aki az uniós irányelvek hatálya alá tartozó szerződések keretében olyan célból jár el, amely kívül esik szakmája, üzleti tevékenysége, vagy pedig foglalkozása körén. Az Európai Unió Bírósága ítélkezési gyakorlatában “megteremtette” a "mintafogyasztót", aki racionális, tudatos, kellően tájékozott, ennek köszönhetően szerződéseit is ennek tükrében képes megkötni. A legtöbb fogyasztó viszont nem rendelkezik ezekkel a tulajdonságokkal, melynek gyökere - véleményem szerint – az emberben, mint érző lényben keresendő. Mi emberek sajnos az érzéseink és vágyaink rabjai vagyunk – és nem túlzás azt állítani, - hogy az élet szinte minden területét ez vezérli, így sincs ez másképp a mindennapokban szerződéseinek megkötéseikor sem. Tekintve, hogy nem előre beprogramozott robotokként működünk, az a fajta racionalitás, ami megalapozná, vagy egyáltalán megütné a “mintafogyasztó” mércéjét, elhomályosul vágyaink elérése fényében, hiszen csak az lebeg a szemünk előtt, hogy megkapjuk az áhított összeget pl.hitel formájában, minden jövőre kiterjedő kockázataival együtt, de abban a tudatban, hogy “nekünk ez jár”. Ezt az érzést a fogyasztóban a XXI.század digitális világa csak erősíti mind a televízió, az internet, a különböző platformokon megjelenő reklámok, hirdetések hadán keresztül. Versengünk magunkkal, versengünk másokkal. Az ára az jóformán mindegy, megyünk, hajszoljuk csak elérjük végre. Az életben oly sokszor előfordul olyan eset, amikor pont az érzelmi cunamink kellős közepén írunk alá szerződést egy banki ügylet alkalmával, és a legtöbb esetben nem is vagyunk kellően tájékoztatva, csak elénk teszik a papírt, gondosan megjelölve, hogy hol írjuk alá. Igazából, abban a felfokozott állapotban nem is érdekelnek bennünket a részletek, azok úgyis az apróbetűs részben vannak- a lényeg mindig ott van elrejtve ugyebár-, belemegyünk csak essünk már túl rajta és végül ott maradunk tájékozatlanul, de pillanatnyilag a siker mámorában úszva. És igen, sajnos tényleg alacsony a pénzügyi kultúra foka, ezért véleményem szerint a kiút a pénzügyi kultúra megteremtésében keresendő, valamint abban, hogy az információ ne csak a fogyasztó csalogatására, hanem a részletek reklámozására is kiterjedjen, ezáltal nagyobb valószínűséggel nevelhetünk tudatos(abb) fogyasztókat.  

fogyasztó?

Nagy Zoltán problémafelvetései tulajdonképpen vissza dobnak minket a kezdetekhez, tehát ahhoz hogy évtizedekkel ezelőtt mi volt a kiinduló pont. Magyarországon a rendszerváltozást követően a korábbi évtizedekhez képest nem ismert vagy nem elérhető  lehetőségek nyíltak meg bárki számára. A piacgazdaság megteremtésének folyamata kudarcok és sikerek egymást követő váltakozását jelentette. A 2000-és évek elejére a megszorítások eredményeként csökkent a fogyasztók keresetének értéke, aminek eredményeként csökkent a lakosság életszínvonala. A béremelések, illetve az életszínvonal javulásának látszata tulajdonképpen az ország által felvett hitelek eredményeként jöttek létre.Ebben a terhes gazdasági helyzetben érte az országot illetve a gazdaságot a világméretű pénzügyi válság. Nyilvánvalóan a lakosság tehát a fogyasztók maguk is ezt a labilitást különböző hitelekkel próbálták túlélni. Szerintem nincs ma az országban olyan ember, aki ne tudna valamit a devizahiteles szerződésekről, vagy ne lenne maga, vagy családtagja érintett a témában. Úgy gondolom, hogy mind a devizahitel, mind a jelenlegi családtámogatási hitelek kérdésében egyrészt magának a fogyasztónak is úgy kell hozzáállnia a kérdéshez, hogy ezt a pénzt vissza kell majd fizetni, illetve nagyon fontosak a feltételek. Úgy gondolom, hogy amennyiben a hitelt felvevő kétséget kizáróan nem járja körbe a témát akkor érdemi tájékoztatást a pénzintézménytől nem kap, hiszen mindenki a maga érdekében jár el a hitel felvételekor illetve a hitel kiadásakor. A penzintézmény széleskörű tájékoztatást ad a fogyasztónak a csatolandó anyagok tekintetében, de a hosszútàvú következmények tekintetében nem. És vajon érdekli e a hitelt felvevő fogyasztót a hosszú távú következmény? Érdeklődnek e kérdésben? Hiszen amikor a fogyasztó hitelfelvételre adja a fejét akkor szüksége is van a pénzre. Nemhiába megy bele a lakosság nagy hányada egyre kedvezőtlenebb feltételű hitelekbe. Pénzügyi fogyasztóvédelmi szempontból ismét egy pénzügyi válság kellős közepén, talán valamelyest enyhítene a problémán ha a hitelt nyújtó intézmények a hitel konzultáció során elmindanák, hogy mik azok a sarokpontok amelyeket nem érdemes megsérteni. Talán a következményeket a fogyasztó is csak akkor kémleli amikor már kész a baj és egyre szélesebb ismeretekkel szeretne rendelkezni a probléma megoldásban. Bízom benne hogy ennek a gazdasági helyzetnek melyben most élünk nem az lesz a következménye, hogy olyan embereket akik a hullámzó anyagi problémajukat próbálták toldozni kölcsönökkel, spirálként ragadja magával annak következménye. A tájékoztatás mindenképp fontos, hiszen ha csak csekély szazalékuk is átgondolja , hogy tudja e majd finanszírozni a kölcsönt már az is haladás.

Álláspontom szerint Dr. Nagy Zoltán tanulmányának talán legfőbb érdeme, hogy rávilágít a deviza alapú fogyasztói kölcsönszerződések tisztességtelenségével kapcsolatos jogi kérdések megítélésének ellentmondásosságára. A cikk tárgyát képező szerződések jogi megítélését vizsgálók ugyanis többnyire két táborra szakadnak: az egyértelműen fogyasztópártiakra, akik szerint minden „devizahiteles” fogyasztó a bankok előre kitervelt fondorlatos mesterkedésének áldozatává vált, akiket a jogrendszer, illetve az állam minden lehetséges eszközzel köteles megsegíteni, valamint azokra, akik szerint a fogyasztók a tőlük elvárható, kellő körültekintés mellett - különösebb jogi vagy közgazdasági szakismeretek nélkül is - előre láthatták a deviza alapú hitelek felvételében rejlő kockázatokat. Ezért – a szerző által csak szerencsejátékosként emlegetett – fogyasztók semmilyen segítséget nem érdemelnek, annál is inkább, mivel a – szintén a szerző szóhasználatával élve – szerencse és a magas hozam reményében eladósodottak megsegítése joggal sértheti a pénzügyileg konzervatívabb gondolkodásúak igazságérzetét. Bennük ugyanis óhatatlanul felmerül a kérdés, hogy őket ki fogja kárpótolni azért, mert egy devizahitel nélküli, kiszámíthatóbb jövőkép fejében tartósan alacsonyabb életszínvonalon élték az életüket, mint a bátran (sőt,talán felelőtlenül) költekező „devizahitelesek”.
Megítélésem szerint az Európai Unió Bíróságának esetjoga a kérdés jogi megítélését illetően a mérleg nyelvét egyértelműen a fogyasztók javára igyekszik elbillenteni, hiszen a hazai jogi szabályozás kezdetben teljesen elzárkózó volt, és mondhatni a „pacta sunt servanda” elvéből nem engedve minden felelősséget a fogyasztókra igyekezett hárítani. Az évek során azonban ez a merev jogi megítélés folyamatosan a fogyasztók irányába látszott elmozdulni, melynek jelentős állomásai voltak az ún. „DH törvények”, ezek ugyanis a fogyasztók javára bírálták felül az egyébként formálisan érvényesen megkötött szerződéseket. Az Európai Unió Bíróságának legújabb esetjoga azonban már a „DH törvények” által biztosított „védelmi szintet” sem tartja kielégítőnek, mely további hangsúlyeltolódásokat vetít előre, szintén a fogyasztók javára.
Felmerül azonban a kérdés, hogy lassan több, mint másfél évtizeddel a deviza hitelszerződések aranykora óta vajon kellő időben érkezett-e a segítség a fogyasztók számára, vagy mindez csupán szépségtapasz a kárvallottak számára és beigazolódik a régi formula, miszerint „a bank mindig nyer”?

A jelen hozzászólás a szerző által felvetett egyik kérdésre reagál, amelyben arra keresi a választ a szerző, hogy megvédhető-e a fogyasztó a gyorsan változó pénzügyi világban és meddig kell terjeszkednie ennek a védelemnek?

A szerző konklúzióként megfogalmazza, hogy egy erőteljesen szabályozott, szigorú fogyasztóvédelem körvonalazódik az Európai Unióban. A magyar fogyasztóvédelmi szabályozásban a pénzügyi tevékenységeket a jogalkotó kiemelte az általános fogyasztóvédelmi szabályok hatálya alól. Logikusnak látszik a felvetés, hogyha már ezeknek a tevékenységeknek a szabályozásához speciális tudás szükséges, akkor a fogyasztók védelmének is speciálisnak kell lennie a pénzügyi világban- hiszen ők alapból nem rendelkeznek speciális pénzügyi tudással és ha rendelkeznének is ilyennel, azt állandóan meg kellene újítaniuk a piac gyors változása miatt. Ezt az elgondolást támaszthatja alá az is, hogy a termékek, szolgáltatások sokszor igen bonyolult konstrukcióban jelennek meg, illetve az ismert felmérések szerint a magyar lakosság pénzügyi tudatossága alacsony, így a magyar fogyasztó egy átlagos nyugat-európai fogyasztóhoz képest kitettebb lehet a pénzügyi jogsértéseknek.

Az erőteljes pénzügyi fogyasztóvédelem sok szempontból indokolható (pl. speciális termékek és szolgáltatások, hosszú távú elköteleződés, nincs választási lehetőség, ill. a szolgáltatói ÁSZF-ek módosíthatatlansága a fogyasztó által, nem felügyelt termékek - Vértesy László: A PÉNZÜGYI FOGYASZTÓVÉDELEM AKTUÁLIS KÉRDÉSEI, KIHÍVÁSOK A 2020-ASÉVEKBEN c. cikke).

A szerző által említett erőteljes és szigorú szabályozás azonban hátrányokkal is járhat. Zavodnyik József szerint az állam kiemelt szerepének lehetséges veszélye az, hogy egyes fogyasztói igények kapacitáshiány miatt nem fognak érvényesülni ebben a modellben (https://www.economx.hu/magyar-gazdasag/fogyasztovedelem-veszelyek-fogyasztok-penzugy-mnb.779149.html). Ha azonban maradunk az erőteljes és szigorú szabályozás elvénél, akkor kérdés, hogy hogyan tudja a jogalkotó szabályozni a pénzügyi piacon jelentkező új technológiákat, szereplőket, illetve lakossági trendeket és a megfelelő hatósági felügyeletet megteremteni. A teljesség igénye nélkül az alábbiakra gondolok:

Elektronikus szolgáltatások térnyerése – elektronikus adatvédelem is ide kapcsolódik; kibertámadások – mindennaposak; kriptoeszközökre a hagyományos szabályok nehezen alkalmazhatók; BaaS (banking as a service); halasztott fizetések lehetősége (buy now pay later); fintech vállalatok térnyerése, neobanking; ESG, fenntarthatóság, papírmentesség; zöld állítások (itt is, ahogy pl. a Versenyhatóság szintén foglalkozott általánosságban a témával); BigTech szolgáltatók pénzpiaci hatásai.

A fentiek közül egyesekre már reagált az EU a PSD2 szabályaival, pl. nyitott bankolás. A DORA Rendelet a kiberbiztonsági szabályokat fekteti le – itt is elkülönült szabályozással a NIS2-től. A hatóságok is egyre több jogosítványt kapnak, illetve a pénzügyi fogyasztóvédelembe is beléptek az MNB-n kívüli egyéb hatóságok is (pl. a Versenyhatóság a pénzintézetek hirdetési és kommunikációs gyakorlatának fogyasztóvédelmi ellenőrzése). A fogyasztót védő jogalkotás egyik legújabb példája pedig a fogyasztói hitelekről szóló 2023-as irányelv, amely a fogyasztókat megvédeni szándékozik az online felelőtlen hitelezési gyakorlatoktól, szigorúbb szabályokat állapít meg a reklámokra vonatkozóan a túlzottan eladósodott fogyasztók védelmében, illetve a túlzottan magas díjak felszámításával szemben. Az irányelv hatálya kiterjed a „vásárolj most, fizess később” rendszerben kínált termékekre is, és biztosítja a fogyasztók számára a 14 napos elállási jogot (https://www.europarl.europa.eu/topics/hu/article/20210506STO03603/hogyan-segiti-az-eu-a-fogyasztovedelem-fejlodeset).

A fogyasztók, azaz a gyengébb fél védelmének kérdése nem lehet elég aktuális a napjainkban tapasztalható változások mellett. Ennek a gyakorlati megvalósítása – amely nem korlátozza túlzottan a „másik oldalt” – azonban egy olyan konfliktushelyzetet eredményez, amellyel szükségszerű vissza-visszatérően foglalkozni.

A pénzügyi fogyasztóvédelem kulcsfontosságú szerepet játszik a gazdasági stabilitás és az egyének anyagi biztonsága szempontjából. A magam részéről úgy gondolom, hogy meg kell találni azt az arany középutat, amely a fogyasztót védő intézkedések, valamint a vállalkozások gazdasági érdekeinek figyelembevételével a gazdasági élet minden szereplőjének érdekét egyaránt szolgálja. Ehhez elengedhetetlennek tartom a fogyasztók edukációját – nem feltétlenül kizárólag a jogi, hanem a pénzügyi tudatosságot, tájékozottságot elősegítő ismeretek (azt már értő korban) való elsajátítását.

Ez azonban nem kell, hogy azt jelentse, hogy a szó szoros értelmében vett védő intézkedések nem kell, hogy helyet kapjanak, mindazonáltal a fogyasztói/pénzügyi tudatosság szempontjából elengedhetetlennek találom a megfelelő oktatást, felkészítést.

Ha elfogadjuk, hogy létezik/léteznie kell egy „sztenderd védelmi szintnek”, akkor úgy gondolom, hogy érdemes elgondolkozni azon, hogy bizonyos védett (vagy védendő) csoportok ezen túlmenően is kaphassanak olyan védelmet, amely biztosíthatja számukra, hogy bizalommal részt vegyenek a gazdasági életben.

A tudatosság érvényesülése tekintetében nem hárítanék minden felelősséget kizárólag a fogyasztókra: fontosnak tartom a pénzügyi tevékenységet végző vállalkozásokra vonatkozó szabályok meglétét, amelyek kellő erővel rendelkeznek ahhoz, hogy elejét vegyék mind a fogyasztókat, mind az egyéb (pénz)piaci szereplőket megkárosítani, hátrányosabb helyzetbe kényszeríteni kívánó szereplőket, mind pedig előbbi bekövetkezte esetén olyan szankciókkal bírnak, amelyek képesek a következmények orvoslására.

Fentiek akár utópisztikusan hathatnak manapság, amikor a minél magasabb, ám minél rövidebb idő alatt realizálható profit elsőbbséget élvez, őszintén tudok hinni és bízni abban, hogy a megfelelő oktatás, tájékoztatás idővel beérik, és mindkét oldalon megjelennek a közös, hosszútávú, stabil célokat előtérbe helyező fogyasztók és pénzügyi vállalkozások (természetesen nem elvitatva azt, hogy ezen szereplők jelenleg is léteznek).

Ahogyan azt a 2007-ben kirobban gazdasági válság idején is láthattuk, a túlzottan liberális szabályozás nem alkalmas a pénzügyi piac stabilitásának megteremtéséhez. A fogyasztók és a pénzügyi szolgáltatók közötti egyensúlytalanság kiküszöböléséhez feltétlenül szükséges az állam pozitív beavatkozása mind a szabályozás, mint a felügyelet szempontjából.

Álláspontom szerint a beavatkozás mértékét nem lehet egzakt módon behatárolni,  mivel a pénzügyi piac egy állandóan változó, képlékeny, gazdasági és politikai folyamatoktól nagymértékben függő terület, melynek stabil működését az szolgálja leginkább, ha az állam időben és épp elégséges, a feltétlenül szükséges mértékben reagál ezekre a kényes piaci folyamatokra. Egyik oldalról szükséges a kiszolgáltatott, alulinformált, érdekeik érvényesítésére kevésbé képes fogyasztók védelme mind a jogalkotás (szabályozás), mind a jogalkalmazás által, hiszen ők a gazdasági, pénzügyi folyamatok mozgatórugói, és ha oda a bizalom, az jelentős egyensúlytalanságot idézhet elő a gazdaság működésében. Másik oldalról a jól működő fogyasztóvédelem a pénzügyi piac kínálati oldal érdekeit is szolgálja hozzájárulva a pénzügyi rendszer stabilitásához.

Nagy Zoltán által feltett egyik vitaindító kérdésre reflektálva én azt gondolom, megvédhető a fogyasztó, sőt meg kell védeni a fogyasztót a gyorsan változó és komoly szakmai ismereteket megkövetelő pénzügyi világban is, hisz hatékony beavatkozás hiányában a gazdaság működésképtelenné válna. Hogy a fogyasztók mely rétegénél húzzuk meg azt a határvonalat, akiket az állam még képes és hajlandó védelemben részesíteni a szabályozás és a jogalkalmazó szervek által, ahhoz az Európai Unió Bírósága (EUB) által kimunkált „ésszerű fogyasztó” modellje szolgáltathat alapot. Nyilvánvaló, hogy lehetetlen minden egyes fogyasztót megvédeni az erőfölényben lévő pénzügyi szolgáltatóktól, ezért szükséges egy mérce, az átlagfogyasztó mércéje, aki az EUB gyakorlata szerint képes racionális döntéseket hozni. Álláspontom szerint ez nem azt jelenti, hogy aki nem éri el ezt a mércét, azt nem kell pl. speciális szabályok útján megvédeni, de az állami szerepvállalás és felelősség szempontjából ez a mérce lehet az irányadó.

Ami pedig a pénzügyi fogyasztóvédelem mikéntjét illeti, az EUB ítélkezési gyakorlatában igyekezett arra is választ adni. Ahogyan a fogyasztóvédelem egyéb területein is, a pénzügyi fogyasztóvédelem területén is a széleskörű, kellően részletes, világos, közérthető tájékoztatás lehet a legkézenfekvőbb eszköz annak eléréséhez, hogy a fogyasztók a tények teljes ismeretében hozhassák meg döntéseiket, mely alapján értékelhetik az ügylet gazdasági következményeit. E tekintetben – egyetértve a cikk írójával – elengedhetetlennek tartom Magyarországon a pénzügyi kultúra fejlesztését különösen az oktatás révén. E körben elképzelhetőnek tartom már akár kisiskolásoknak alapvető pénzügyi ismeretek átadását annak érdekében, hogy azok elsajátítása az alapműveltség körébe tartozzon.

A felvetett kérdések napjainkban is aktuálisak. A fogyasztói minta megalkotásával a jogalkalmazás elősegítése került előtérbe, a különböző modellek különböző felfogásokat vetítettek előre, arra nézve, hogy mi elvárható egy fogyasztótól. Kérdésként vetődik fel, hogy vajon alapvető elvárás lehet-e a racionális döntés meghozatala az ésszerű fogyasztóktól, vagy a fogyasztóvédelemnek egy más szerepkörbe kell átfordulnia, és előre gondolkodnia, védelmet nyújtania  és óvnia a fogyasztót? Egy jogvita esetén kétségtelen, hogy mindig a fogyasztó lesz a gyengébbik fél, akinek a jogai sérülnek, ebből fakadóan természetesen védeni szükséges ezt a hátrányos csoportot. Ezen elméleti felvetésnek a gyakorlatba történő átültetése már több problémát is felvet. Egyrészt nehéz meghatározni, hogy a fogyasztók mely csoportját szükséges kiemelt védelemben részesíteni, nehéz eldönteni, hogy egy általános iránymutatás vagy egy specifikusabb, de kevesebb fogyasztót védő gyakorlat kialakítása vezet jobb eredményre. A társadalmi rétegek közötti szakadékoktól kezdve a korosztályok közti különbségekig rengeteg aspektus vehető figyelembe, azonban a fogyasztóvédelemtől sem elvárható, hogy minden részletet kövessen, különös tekintettel – akár a pénzügyi jellegű -  gyorsan bekövetkező technológia változásokig. Mivel előre láthatólag egyre több és több újítás fog betörni a köztudatba és jut el a fogyasztókig, véleményem szerint törekedni kell arra, hogy ezzel a fejlődéssel a fogyasztóvédelem is lépést tudjon tartani és nyitottan álljon hozzá a gyakorlatban is. Ehhez a „fogyasztóbarát” fejlődéshez azonban elengedhetetlen az állam és az Európai Unió segítsége és iránymutatása is.

Álláspontom szerint a 2008-as gazdasági válságot megelőzően a bankok olyan ügyleteket kínáltak hazánkban a fogyasztók számára, amelyek rendkívül csábítóak voltak, hirtelen tudott a fogyasztó alacsonynak ígért kamat mellett sok pénzhez jutni, vagy éppen minimális önerő mellett új gépjárművet vásárolni. Ugyanakkor hazánkban a rendszerváltást megelőzően az emberek abban szocializálódtak, hogy gyűjtögetni kell pénzünket éveken keresztül ahhoz, hogy új lakást, új gépjárművet vásárolhassanak. Nem vágytak az emberek többre annál, mint amire anyagi lehetőségeik révén juthattak. Ezt követően azonban ez a felfogás megváltozott, de a fogyasztók hátrányára, hiszen az információs asszimetria révén a fogyasztók sokkal kevesebb információval rendelkeztek/rendelkeznek a pénzügyi tranzakciók területét illetően, amely alapjában véve is egy gyorsan változó, komoly szakmai ismereteket igénylő szakterület.

Véleményem szerint a gazdasági válságot követően, látva pl. a devizahitelesek problémáját, a fogyasztók óvatosabbak lettek a hitelfelvételeket illetően, de azt gondolom, hogy továbbra is védeni kell a fogyasztókat a német bírói gyakorlat szerinti felfogás szerint. Elsődlegesen annak látom értelmét, hogy a gyerekek az oktatásban, már az általános iskola szintjén, mint készségtantárgy, megismerkedjenek a pénzpiac világával, hogy aztán felnőtt korukra képesek legyenek bizonyos szinten megérteni a pénzügyi folyamatokat, és annak alapján tudjanak döntést hozni adott esetben egy pénzügyi jogviszonyban. Nagyon fontosnak tartom továbbá tájékoztató honlapok, oktatási anyagok készítését, ill. a pénzügyi piacok aktív felügyeletét abban a tekintetben, hogy a fogyasztók a szerződéskötést megelőzően megfelelően vannak-e tájékoztatva a szerződéskötés részleteiről. Álláspontom szerint elvárható a bankoktól az, hogy adott esetben egy hitelszerződésnél érthető módon, világosan, megfelelően tájékoztassák a leendő adóst pl. a kamatokról, a törlesztőrészlet mértékéről, esetleges változásáról, a nem teljesítés következményeiről vagy éppen az előtörlesztés lehetőségéről.

Természetesen nem gondolom azt, hogy valaha is teljes mértékben védettek lesznek a fogyasztók a pénzügyi világban, ugyanakkor azt gondolom, hogy a bankok felé irányuló szigorúbb szabályozásnak igenis helye van.

A cikkben felvetett problémára a fogyasztói tudatosságot hoznám fel az egyik lehetséges „megoldásként”, mert álláspontom szerint a leghatékonyabb fogyasztóvédelem a fogyasztói önvédelem. Természetesen a fogyasztó szolgáltatóval szembeni „hátránya” nem tüntethető el, a cél azonban az egyenlőtlenség csökkentése. A két fél közötti „szakadék” a pénzügyi kultúra fejlesztésével enyhíthető.

Mikor is nevezhetünk egy fogyasztót a pénzügyi döntései terén tudatosnak? Tudatos amennyiben tisztában van döntésével, miközben képes mérlegelni jelenlegi anyagi, társadalmi helyzetét és tisztában van döntésének jövőbeni hatásaival, hosszútávú következményeivel. Sajnos a jelenlegi állapotot a cikk is megemlíti, miszerint, az átlagfogyasztó ismeretanyaga és érdekérvényesítő képessége alacsony, Magyarországra pedig az alacsony fokú pénzügyi kultúra a jellemző.

Véleményem szerint az egyre bonyolultabb pénzügyi környezet megismertetése már kisiskolás korban elkezdhető és a későbbiekben eredményesen fejleszthető. A diákok pénzügyi nevelése a pénzügyi ismeretek tanrendbe történő beépítésével válhatna a legcélravezetőbbé, ezzel elérve a korosztály tudatos pénzhasználathoz kötődő szemléletét, melyet abban a pillanatban tudna kamatoztatni, amint pénzügyi fogyasztóvá válik. Az optimális pénzügyi döntések meghozatalához elengedhetetlen a megfelelő pénzügyi jártasság és motiváció. Akik megfelelő pénzügyi tudás birtokában vannak, ésszerűbben hoznak döntéseket és várhatóan jobban reagálnak a pénzügyi bonyodalmakra is. Meglátásom szerint ebben az esetben nem okozna nagy dilemmát, hogy a sok szigorú és korlátozó szabályozás akadályozza-e a pénzügyi szolgáltatási tevékenységet, illetve a pénzügyi fogyasztóvédelem erősítése útját állja-e az innovációnak és a technológiai újításoknak. A magyar társadalom fejlődne az újabb generációk újszerű döntéseitől is, mely hatással lenne az idősebb generáció tagjaira is.

Összefoglalásképp elmondható, hogy a megfelelő pénzügyi tudással rendelkező diákokból tudatosabb fogyasztók válnának, elősegítve az ország versenyképességét, hatékonyságát, és eredményességét így esély lenne a magasabb pénzügyi ismeretekkel rendelkező országok táborához tartozni.

S végül felmerül a kérdés: Vajon elérhető ezáltal a kitűzött cél, vagy ez csupán egy utópia?