Hozzászólás az "Üzenet mai iskoláinkba" c. bejegyzéséhez

Szilágyi Emese hozzászólása Pénzes Ferenc: Üzenet mai iskoláinkba c. bejegyzéséhez
 

A közoktatási rendszer átalakítása – csakúgy, mint az államszervezet átalakításának számos más eleme – a rendszer centralizálását hozta magával. A köznevelési törvény hivatalos indokolása is egyértelmű szembehelyezkedést jelez a korábbi, decentralizációs ideálképpel: „A magyar köznevelés történetének elmúlt évtizedei a kommunista diktatúrától a rendszerváltozással bekövetkező folyamatos decentralizálásig mára az egyensúly megteremtését tették szükségessé.” Egy mondattal később a decentralizált oktatási rendszer jellemzőjeként olvashatjuk: „szakmai és ellenőrzési szempontból széteső, ezzel az oktatásügy színvonalát és működését veszélyeztető, s mindezt jogi túlszabályozással ellensúlyozó rendszer”. Végső soron tehát ez a vita is – részben – a centralizálni vagy decentralizálni kérdése köré épül.

A decentralizációs törekvések összefoglalhatóak az alábbiak szerint: a decentralizált politikai rendszerben a közhatalmi jogosítványok egy része az állami szervezetrendszer alsóbb szintjeire került, vagy akár kiszervezik a rendszerből.A decentralizációs törekvések végső célja az, hogy a közhatalom visszakerüljön a társadalom kisebb egységeihez, végső soron pedig akár az egyénhez. Tekintettel arra, hogy a decentralizációs törekvések végső célja tehát a központi államhatalom és az egyén közötti aszimmetrikus viszony kiegyensúlyozása, a decentralizációs folyamatok demokratizáló hatásúnak is tekinthetőek.

A hatalom decentralizációja ezek szerint a közhatalom gyakorlásának demokratikus kontrollálhatóságát célozza. Ezért csak abban az esetben lehet sikeres, ha a döntési jog a társadalom olyan kicsiny egységeihez kerül, amelyeken keresztül reálisan megvalósítható a társadalmi részvétel a közhatalmi döntések meghozatala során. Tipikusan ilyenek a települési önkormányzatok. A decentralizáció célja ebben az esetben az, hogy a helyben lakóknak legyen lehetőségük a részvételre a kormányzati döntéshozatalban; lehetőségük, hogy helyettesítsék a központosított bürokratikus államhatalmat az önkormányzás demokratikus formáival (Jerry Frug (1990): Administrative Democracy. The University of Toronto Law Journal. Vol. 40. No. 3. pp. 574–576.).

A decentralizációs törekvésekkel szembeni ellenvetések – egyúttal azok az érvek, amelyek rendszerint a központosítást támogatják – valahogy így hangzanak: a központi hatalom jobban irányítható, továbbá kvalifikáltabb bürokratákkal rendelkezik, mint a helyi önkormányzatok, ezért működése hatékonyabb. A másik fontos ellenvetés pedig, hogy a kis szervezeti egységek – így tipikusan helyi önkormányzatok – által irányított feladatellátás során a társadalom egésze érdekeinek előmozdítását felülírja a helyi „önzés”. Azaz, miközben a helyben lakók kizárólag saját településük és közösségük érdekeire vannak tekintettel a döntéshozatal során, aközben a tágabb társadalom érdekeinek előmozdítása háttérbe szorul (Frug, 1990: 574–576).

Centralizáltként ezek szerint tehát azokat a közhatalmi berendezkedéseket definiálhatjuk, amelyekben a közhatalmi jogosítványok túlnyomó részét a központi kormányzat tartja a kezében.

A „centrum” azonban soha nem egy egységes, monolitikus tömb. Ugyanis ezek az érvek csak akkor állják meg a helyüket, ha elfogadjuk azt az előfeltevést, amely szerint a központi államhatalom egy egységes, monolitikus tömbként írhat le. Valójában azonban a kormányzat inkább egymással versengő csoportosulások/érdekkörök komplex rendszereként létezik, amelyeknek tagjai részben belül, részben kívül helyezkednek el a hatalmi centrumon. Tehát a centralizáció – decentralizáció kérdései nem csupán arról szólnak, hogy a közhatalom az individuumok vagy a központi államigazgatás kezében van-e, hanem a politikai hatalom transzferjéről bizonyos csoportosulások (érdekkörök) között.

Ebből az érvelésből könnyedén érthetővé válik az is, ha a decentralizációs lépéseknek ellenzői akadnak a kormányzatban: hiszen egyes érdekkörök érdekeit jobban szolgálná, ha más csoportosulások befolyása csökkenne, vagy éppenséggel nem növekedne tovább akár a kormányzaton, akár a tágabb társadalmon belül. A decentralizációs politikák tehát olyan módon is használhatóak, hogy azok segítségével az egyensúly eltolódjon egy pillanatnyilag kevésbé kedvező szerepben lévő csoportosuláshoz, amely a helyi kormányzattal szemben a központi kormányzatot támogatja (Noel McGinn – Susan Street (1986): Educational Decentralization: WeakStateor Strong State? Comparative Education Review. Vol. 30. No. 4. pp. 471–474).

A centralizációs törekveséket támogató, hatékonysággal való érvelést tehát csak akkor fogadhatjuk el teljesen reálisnak, amennyiben feltételezzük, hogy a kormányzat egy teljesen egységes és monolitikus aktor. Valójában a témában lezajló diskruzusok, érvelések középpontjában mindig az a kérdés áll, hogy az egyes centralizációs döntések milyen hatással lesznek más szereplők cselekvéseire, hatalmi helyzetére – akár az azonos kormányzaton belül. Ebből eredően tehát a szervezeti hatékonyság érve soha nem semleges.

Azonban a decentralizáció sem tekinthető kizárólag az egyének által a kormányzat felett gyakorolt kontroll eszközeként. Ehelyett a valós kérdés a közhatalom elosztásának mikéntje a társadalom számos szereplője között. A nem demokratikus elköteleződésű kormányzatok nem fogják arra felhasználni a decentralizációt, hogy kiterjesszék a demokratikus részvétel lehetőségeit – tekintet nélkül a retorikai megnyilvánulásokra – s a fordítottja is igaz: bármilyen eredmény is származzék a centralizáció eredményeként megnövelt hatékonyságból, az nem lesz méltányos módon elosztva a társadalomban (McGinn–Street: 1985: 489–490).