EUB: a magyar reklámadóhoz kapcsolódó szankciórendszer nem egyeztethető össze az uniós joggal

A 2014. évi XXII. törvény alapvető céljával egyetértek, mivel az utóbbi években elképesztő szintű reklámáradattal találhatjuk magunkat folyamatosan szemben, legyen szó akármelyik felületről. Eddig főleg a televízióban és az újságokban volt megszokott, de ma már teljességgel lehetetlen úgy fellépni egy hírportálra vagy egy közösségi oldalra, vagy csak elindítani egy videót, hogy ne kelljen reklámokat megnéznünk – akaratunktól függetlenül is. A törvény persze nem a reklámok visszaszorítását hivatott elősegíteni, hanem azt, hogy minden természetes és jogi személy egyformán vegye ki a részét a közteherviselésből ezen reklámok kapcsán. (A Google ráadásul pont egy olyan cég, amely alig fizet adót, azáltal, hogy olyan országokba van bejegyezve, amelyek „adóparadicsomoknak” számítanak.)

Itt főleg az a probléma, hogy a magyar jogalkotók több alapelvi szintű követelményt is megsértettek, különös tekintettel az egyenlő bánásmódra, a jogbiztonságra és az arányosság elvére. Mind a három egyidejű sérelme véleményem szerint megengedhetetlen, a kormány álláspontjával nem támasztható alá, így mindenképpen a szankciórendszer újraszabályozása szükséges, az EUB döntésével összhangban.

A 2020. március 3-i Google Ireland ítéletben a Bíróság nagytanácsa kimondta, hogy egy olyan tagállami szabályozás, amely a valamely másik tagállamban letelepedett reklámszolgáltatókat a reklámadó-kötelezettségük tekintetében bejelentkezési kötelezettség alá veti, nem ellentétes a szolgáltatásnyújtásnak az EUMSZ 56. cikkben biztosított szabadságával. Ez még abban az esetben is így van, ha a Magyarországon letelepedett ilyen szolgáltatásokat nyújtók mentesülnek e kötelezettség alól arra tekintettel, hogy az említett tagállam területén alkalmazandó bármely másik adó tekintetében fennálló adóalanyiságuk címén összehasonlítható bejelentési vagy nyilvántartásba vételi kötelezettség alá esnek. A napjainkra jellemző reklámáradattal szembeni intézkedésekkel teljesen egyetértek, hiszen már-már nem lehet megnézni/ megnyitni úgy egy tartalmat, hogy ne ütközzünk bele egy-egy reklámba. Illetve a magyar törvény ebben az esetben nem a reklámok visszaszorítását célozta elsősorban, hanem a közteherviselés elősegítését próbálta elősegíteni.Ezzel szemben a Bíróság megállapította, hogy a fenti elvvel ellentétes e szabályozás azon része, amely azt írja elő, hogy a Magyarországtól eltérő másik tagállamban letelepedett olyan szolgáltatásnyújtókkal szemben, amelyek nem tettek eleget a bejelentkezési kötelezettségüknek, néhány nap alatt egymást követően több mulasztási bírság kerül kiszabásra, amelyek halmozott összege elérheti a több millió eurót, anélkül hogy az illetékes hatóság az e bírságok halmozott összegét végleges jelleggel megállapító határozat elfogadását megelőzően biztosítaná e szolgáltatók számára a kötelezettségeik teljesítéséhez szükséges időt, hogy lehetőséget adna számukra az észrevételeik megtételére, illetve hogy e hatóság maga vizsgálatot folytatna le a jogsértés súlyossága tekintetében. A Bíróság e tekintetben hangsúlyozza, hogy azon mulasztási bírság összege, amelyet a Magyarországon letelepedett szolgáltatásnyújtóval szemben szabnak ki arra tekintettel, hogy az a nemzeti adózási szabályozás általános rendelkezéseinek a megsértésével nem tett eleget egy hasonló bejelentkezési vagy nyilvántartásba vételi kötelezettségnek, lényegesen alacsonyabb, és az az ilyen kötelezettség folyamatos be nem tartása esetén nem ugyanilyen mértékben és nem is szükségszerűen ilyen rövid határidőkön belül növekszik. A Bíróság emlékeztet arra, hogy a szolgáltatásnyújtás szabadsága tiltja minden olyan nemzeti szabályozás alkalmazását, amely alkalmas arra, hogy a tagállamok közötti szolgáltatásnyújtást a tisztán egy tagállamon belüli szolgáltatásnyújtásnál nehezebbé tegye. Ezen elv ily módon megköveteli az ezen alapvető szabadságot érintő minden olyan korlátozás megszüntetését, amely azon alapul, hogy a szolgáltatás nyújtója a szolgáltatásnyújtás helyétől eltérő tagállamban telepedett le. A Bíróság rámutatott arra, hogy a szóban forgó bejelentkezési kötelezettség nem köti feltételekhez a reklámok közzétételére irányuló tevékenység Magyarország területén való folytatását, és az fennáll függetlenül attól, hogy mindezen, a magyar reklámtörvény hatálya alá tartozó szolgáltatók letelepedési helye hol található. Ezen adminisztratív követelmény önmagában nem képezi a szolgáltatásnyújtás szabadságának akadályát. Ugyanakkor valójában csak a Magyarországon adóilletőséggel nem rendelkező adóalanyokat fenyegeti annak veszélye, hogy velük szemben e szankció kiszabására kerül sor. A Bíróság azon  megállapításával amely kimondja , hogy ez a bánásmódbeli különbség, amelyet aránytalannak és következésképen nem igazoltnak ítél, a szolgáltatásnyújtás szabadságának az EUMSZ 56. cikk által tiltott korlátozásának minősül teljesen egyetértek, hiszen világos, hogy a magyar jogalkotók ez esetben több alapelvi szintű követelményt is megsértettek, így ezen állapot fenntartása elfogadhatatlan.

Az EUB és a magyar reklámadó döntés kapcsán a Magyarországon letelepedett társaságok könnyebben eleget tudnak tenni a törvényi kötelezettségeknek, mint az azon kívül letelepedettek. Kérdéses, hogy a bejelentkezési kötelezettség elmulasztása miatt kiszabott mulasztási bírságok, amelyek eltérnek azon mulasztási bírságoktól, amelyeket a letelepedett társaságokra kell alkalmazni, valamint az, hogy amennyiben a jogsértés súlyához képest azok rendkívül aránytalanok, az Európai Unión belüli, az EUMSZ 56. cikkének szolgáltatásnyújtás szabadsága korlátozásának minősülhet-e.

Álláspontom szerint nem jogsértő, hogy adóhatóság mulasztási bírsággal szankcionálhatja az előírt kötelezettség megszegését. Egyetértek azzal is, hogy nem ellentétes a szolgáltatásnyújtásnak az EUMSZ 56. cikkben biztosított szabadságával az olyan tagállami szabályozás sem, amely a valamely másik tagállamban letelepedett reklámszolgáltatókat a reklámadó-alanyiságuk tekintetében bejelentkezési kötelezettség alá veti, miközben az adóztató tagállamban letelepedett ilyen szolgáltatásokat nyújtók mentesülnek ezen kötelezettség alól arra tekintettel, hogy az említett tagállam területén alkalmazandó bármely másik adó tekintetében fennálló adóalanyiságuk címén bejelentési vagy nyilvántartásba vételi kötelezettség alá esnek.

További kérdés, hogy ellentétes – e az olyan tagállami szabályozás, amely alapján a valamely másik tagállamban letelepedett olyan szolgáltatásnyújtókkal szemben, amelyek a reklámadó-alanyiságuk tekintetében nem tettek eleget a bejelentkezési kötelezettségnek, pár nap alatt egymást követően több mulasztási bírság kerül kiszabásra és amelyek összesítve több millió euró összeget eredményeznek, anélkül hogy az illetékes hatóság az e bírságok halmozott összegét végleges jelleggel megállapító határozat elfogadását megelőzően biztosítaná e szolgáltatók számára a kötelezettségeik teljesítéséhez szükséges időt, hogy lehetőséget adna számukra az észrevételeik megtételére, illetve hogy e hatóság maga vizsgálatot folytatna le a jogsértés súlyossága tekintetében, miközben azon mulasztási bírság összege, amelyet az adóztató tagállamban letelepedett szolgáltatásnyújtóval szemben szabnak ki arra tekintettel, hogy az a nemzeti adózási szabályozás általános rendelkezéseinek a megsértésével nem tett eleget egy hasonló bejelentkezési vagy nyilvántartásba vételi kötelezettségnek, lényegesen alacsonyabb, és az ilyen kötelezettség folyamatos be nem tartása esetén nem ugyanilyen mértékben és nem is szükségszerűen ilyen rövid határidőkön belül növekszik (Határozatok Tára, 2020. 03. 03-I ÍTÉLET – C-482/18. SZ. ÜGY GOOGLE IRELAND).

Véleményem szerint egy adó sem- és így a reklámadó sem - nem tekinthető pusztán a progresszív volta miatt szelektív előnyt nyújtó szabályozónak, azaz a helyi jogszabályoknak megfelelő és a bejelentési kötelezettségüknek eleget tett adóalanyok felé pozitív diszkriminációt megvalósító pénzügyi eszköznek, így a magyar reklámadó nem sérti a közösségi szabályokat. A reklámadó kulcsa változtatható - a Bíróság megállapításaival összhangban-, de annak mértékét, illetve a csökkentésének ütemezését elsődlegesen tagállami hatáskörben érdemes átgondolni a nemzetgazdasági – és közérdek szempontjait szem előtt tartva a külföldi beruházási kedv ösztönzésének vagy mérséklésének céljával összhangban.

Az Európai Unió Bírósága Google Ireland Limited és Magyarország Nemzeti Adó‑ és Vámhivatal Kiemelt Adó‑ és Vámigazgatósága között folyamatban lévő eljárásban felmerülő vizsgálati szempontok az alábbiak voltak: szolgáltatásnyújtás szabadsága; EUMSZ 56. cikk; korlátozások; adórendelkezések; reklámtevékenységek után kivetett és az árbevételen alapuló adó; az adóhatóságnál történő nyilvántartásba vételre vonatkozó kötelezettségek; a hátrányos megkülönböztetés tilalmának elve; bírságok; az arányosság elve.

2017. január 16‑i határozatában a magyar adóhatóság megállapította, hogy a Google Ireland a reklámadóról szóló törvény hatálya alá tartozó tevékenységet folytat, illetve tevékenysége megkezdését követően meghatározott időn belül nem jelentkezett be az adóhatóságnál, pedig bejelentési kötelezettség terhelte.  Azonban ezen kötelezettségének nem tett eleget a Google Ireland, ezért a következő négy nap alkalmával hozott határozatokban az adóhatóság négy újabb mulasztási bírságot szabott ki ezzel a vállalattal szemben. Mindegyik esetben az előzőleg kiszabott mulasztási bírság összege háromszorosának felelt meg. Ezért Google Ireland az e határozatok hatályon kívül helyezésére irányuló keresetet nyújtott be a kérdést előterjesztő bírósághoz, arra hivatkozva, hogy a reklámadó 7/B. §‑a szerinti bejelentkezési kötelezettség elmulasztása miatt történő bírságkiszabás ellentétes az EUMSZ 18. és EUMSZ 56. cikkel, illetve hogy a Magyarország területén letelepedett társaságok könnyebben eleget tudnak tenni az e törvényben megállapított kötelezettségeknek, mint a Magyarország területén kívül letelepedett társaságok, a bejelentkezési kötelezettségük elmulasztása miatt kiszabott mulasztási bírságok eltérnek azon mulasztási bírságoktól, amelyeket azon Magyarországon letelepedett társaságokra kell alkalmazni, amelyek valamely hasonló kötelezettséget sértenek meg, a jogsértés súlyához képest pedig aránytalanok, ily módon az Európai Unión belüli szolgáltatásnyújtás szabadságának korlátozásának minősülnek.

             A Google álláspontja szerint a szolgáltatásnyújtás szabadságát nem lehet állampolgársági alapon korlátozni. Véleményem szerint diszkrimináció megvalósult, de nem közvetlen diszkrimináció mint ahogy ezt a Google Ireland állítja, hanem közvetett diszkrimináció valósulhatott meg amely szerint a megkülönböztetés nem közvetlenül és nyíltan az állampolgárságon vagy az érintett vállalkozások székhelyén alapul, de a szabályozás ténylegesen és különösen a külföldieket hozza hátrányosabb helyzetbe.

A magyar hatóság nem biztosított az adózói kötelezettségek teljesítéséhez megfelelő időt, pedig a belföldi szolgáltatóknál a bírság alacsonyabb volt illetve hosszabb határidőt is kaptak a kötelezettségeik teljesítésére. Ez alapján megvalósult közvetett diszkrimináció.

            Az Európai Unió  Működéséről Szóló Szerződés 56. cikk értelmében tilos az Unión belüli szolgáltatásnyújtás szabadságára vonatkozó minden korlátozás a tagállamok olyan állampolgárai tekintetében, akik nem abban a tagállamban letelepedettek, mint a szolgáltatást igénybe vevő személy. A Bíróság megállapította, hogy bánásmódbeli különbség felmerült, aránytalannak és nem igazoltnak ítélte meg, a szolgáltatásnyújtás szabadságának az EUMSZ. 56. cikk szerint tiltott korlátozásnak minősül az ha reklámadóhoz kapcsolódó szankciórendszer olyan mulasztási bírságok kiszabását teszi lehetővé, amelyek összege nagy mértékben magasabb, mint, amelyeket valamely Magyarországon letelepedett reklámszolgáltató által a nyilvántartásba vételi kötelezettségének megsértése esetére írnak elő.

            Egyetértek a Bíróság álláspontjával miszerint ez a szolgáltatásnyújtás szabadságának tiltott korlátozásának minősül. Ezen szabadság tartalma a diszkriminációmentes elbánás.

Mint ahogyan azt az Európai Unió Bírósága már több ítéletében is megállapította az uniós joggal ellentétes minden olyan tagállami szabályozás, amely megengedi, hogy az egyes tagállamok megfelelő ok nélkül – akár közvetlenül, akár közvetetten – jogilag hátrányosabb módon kezeljék más tagállamok állampolgárait és társaságait a saját állampolgáraikhoz és társaságaikhoz képest.

Közvetett diszkrimináció csak akkor engedhető meg, ha azt közérdeken alapuló kényszerítő ok igazolja, a választott szabályozási eszköz alkalmas a kitűzött cél elérésére, és az nem lépi túl a cél eléréséhez szükséges mértéket.

Habár a közvetlen adók szabályozása tagállami hatáskörbe tartozik, a tagállamok ezen hatáskörüket kizárólag az uniós jog tiszteletben tartásával gyakorolhatják és semmilyen következmény (közigazgatási intézkedések vagy szankciók) nem haladhatják meg azt a mértéket, amely a kívánt cél eléréséhez szigorúan szükséges, valamint a szankciók vonatkozásában mindig szem előtt kell tartani a jogsértés súlyához mért arányosság követelményét.

Osztom a bíróság álláspontját a tekintetben, hogy önmagában a reklámadó még nem, ám a hozzá kapcsolt szankciórendszer már aggályokat vet fel az Uniós joggal való összeegyeztethetőség terén. Véleményem szerint már azzal sérül az Uniós jog, hogy a reklámadóról szóló 2014. évi XXII. törvény egy folyamatosan kumulálódó mulasztási bírságot az érintett érdemi reagálásának esélye nélkül tett lehetővé. Mi több, e nyugodtan súlyosan megtorló és büntető jellegűnek titulálható szankciórendszer a tevékenység bejelentésének elmulasztásáért kiszabható, szóban forgó mulasztási bírság végösszegét eltérő mértékben maximálta a külföldön letelepedett, Magyarországon csak fiókteleppel rendelkező vállalkozások, illetve a magyarországi székhelyű gazdasági társaságok esetében. Tovább rontja tehát a szabályozás helytállóságát, hogy előbbi társaságok esetében akár 1 milliárd forintot is elérhette, míg utóbbiak vonatkozásában ennél csupán jóval enyhébb lehetett a bírságösszeg.

Mindezekből következően az EUB helyesen állapította meg, hogy ha az ugyanazon tevékenységet folytató gazdasági társaságok pusztán letelepedési helyük, belföldi vagy külföldi minősítésük alapján más elbírálásban részesülnek az legalább közvetett módon alkalmas a diszkriminációra. Ahogyan arra az EUB is utalt, ennek kimondása szükségképpen magában foglalja az előterjesztő bíróság tisztességes eljárással kapcsolatban megfogalmazott további aggályait hiszen, ha a szóban forgó jogszabályi rendelkezés összeegyeztethetetlen az Uniós joggal, akkor az abból következő egyéb kérdések tekintetében az összeegyeztethetőséget még egyszer nem kell vizsgálni az, ha úgy tetszik „automatikusan” kiterjed ezen járulékos kérdésekre is.

Az Európai Unió Bírósága a magyar reklámadóval, illetve annak szankciórendszerével kapcsolatosan folytatott vizsgálatot az uniós joggal való összeegyeztethetőség függvényében. Mindennek során kiemelt jelentőséggel bírt az EUMSz 56. cikke, a szolgáltatásnyújtás szabadsága, valamint a közteherviselés elve.

Hazánk érvelésének részét képezte, hogy a Google Ireland esetében is fennállnak olyan kötelezettségek, amelyek más kisebb cégeket terhelnek, ezen terhek alól nem lehet kibújni, ennek pedig a hátterét, alapját a közteherviselés elve adja. Az állam a reklámadó kapcsán azt az álláspontot képviselte, hogy az óriásvállalatok is rászoríthatóak arra, hogy részt vegyenek a közteherviselésben. Az ilyen jellegű és kiterjedésű vállalatok tevékenységének szabályozása, korlátozása jelentős kihívást jelent a világ számos országában. A hasonló méretű vállalatok esetében az állami rendelkezések, intézkedések kiterjedésükből, tevékenységükből, illetve kiemelt szerepükből, szerteágazó kapcsolatrendszerükből adódóan nem minden esetben járnak sikerrel. Az álláspont szerint a reklámadóhoz kapcsolódó szankció, a mulasztási bírság kiszabása bejelentkezési kötelezettség elmulasztása esetén teljes mértékben összeegyeztethető az uniós joggal. Nézőpontjuk alapján másik tagállamban letelepedett reklámszolgáltatók esetében a tagállamok olyan jelentős bírságot is kilátásba helyezhetnek és alkalmazhatnak, amelyek a jövő vonatkozásában megelőző funkcióval bírhatnak e vállalatok esetében. Hazánk álláspontja szerint a vállalat korábban reklámadóalanyként nem jelentkezett be az adóhivatalhoz és a mulasztás folytán a szankció, a bírság kiszabása jogszerű. A legjelentősebb kiterjedéssel rendelkező vállalatokat is be kell vonni a terhek közös viselésébe, a kötelezettség teljesítésének elmulasztása esetükben is szankcióval jár. Fontosnak tekinthető, hogy ne hátráljanak meg a cégek méretétől, jelentőségétől a tagállamok és a közteherviselés elve szerint ők is kivegyék részüket a kötelezettségekből. A szabályozás hazánk szempontjából a közteherviselés elvének érvényesülését szolgálta.

Ami a Google Ireland nézőpontját illeti, elmondható, hogy a reklámadóhoz kapcsolódó szankciórendszer diszkriminatív. Kedvezőtlenebb bánásmód figyelhető meg esetükben, mint más, összehasonlítható helyzetben lévő adóalanyok esetén. Nem biztosítottak megfelelő időt a kötelezettség mulasztásából eredő bírság teljesítéséhez, a hazánkban letelepedett reklámszolgáltatók vonatkozásában azonban ezen határidő hosszabb, valamint a bírság nagysága is mérsékeltebb. Következésképpen diszkriminatív a szabályozás, a reklámadó vonatkozásában fennálló bejelentkezési kötelezettség önmagában nem minősül diszkriminatívnak, az EUMSZ 56. cikkében rögzített szolgáltatásnyújtás szabadságával összeegyeztethető, sőt e kötelezettség elmulasztása szankcionálható is, azonban az ehhez kapcsolódó szankciórendszer, illetve annak feltételei – mértéke, valamint nem megfelelő idő rendelkezésre bocsátása – kifogásolhatóak, az uniós joggal ellentétes és az említett elvvel nem egyeztethető össze.

Álláspontom szerint a Bíróság döntése megfelelő volt az ügyben, hiszen a magyar reklámadótörvény alapvetően a külföldi illetőségű adóalanyokat veszélyeztette, így ezen vállalkozások estek a külön bírság alá.

A Bizottság, illetve a Bíróság álláspontjával egyetértek, szerintem a tevékenység megkezdését követő 15 napon belüli bejelentkezés önmagában nem aránytalan, különösen mivel az adójogi bejelentkezési és bejelentési kötelezettségek általánosan elfogadott, nem aránytalan követelmények egy tevékenység (jelen esetben reklámtevékenység) megkezdése előtt. Így ezen különadó tekintetében előírt bejelentkezési kötelezettség uniós jogi szempontból igazolható.

A technológia fejlődésével, illetve az online áru- és szolgáltatásnyújtás elterjedésével véleményem szerint szükséges és indokolt a reklámtevékenységet bejelentkezéshez kötni, hiszen a fogyasztók és a felhasználók védelme ezt követeli. A jogszerű reklámtevékenység a piaci verseny szempontjából is nélkülözhetetlen. Továbbá úgy gondolom, hogy azon vállalkozások, amelyek Magyarországon reklámtevékenységet folytatnak, kötelesek a közteherviselésben is részt venni, abban az esetben is, ha az országban nem rendelkeznek leányvállalattal vagy fiókteleppel.

Az egységes adóztatás biztosítása szempontjából aránytalan volt a mulasztási bírság összegének exponenciális növelése, illetve nem érte el a kényszerítő hatást. A külföldi illetőségű vállalkozásoknak nem volt lehetőségük arra, hogy megelőzzék a kényszerítő eszközt, mivel a törvény nem biztosított megfelelő cselekvési időt számukra. Így véleményem szerint jelen ügyben nem érvényesült a tisztességes ügyintézéshez való jog.

A jogorvoslati korlátozás, mely kizárólag a külföldi vállalkozásokra terjedt ki, jogellenes különbségtétlenek minősül, így sérti a szolgáltatásnyújtás szabadságát. Ezért a Bíróság jogosan kifogásolta a reklámadó szabályozásához kapcsolódó szankciórendszert.

A C-482/18. számú ügyben egyetértek az Európai Unió Bíróságának (továbbiakban: Bíróság) döntésével. A Fővárosi Közigazgatási és Munkaügyi Bíróság helyesen tette, hogy az előtte folyamatban lévő eljárást felfüggesztette és előzetes döntéshozatal céljából kérdéseket terjesztett a Bíróság elé, ugyanis az akkori ítélkezési gyakorlat alapján a jogkérdés nem volt egyértelműen eldönthető.

Az előzetes döntéshozatalra előterjesztett kérdéseket a Bíróság három kérdéscsoportba rendezte. Az első kérdéscsoportba tartozik azon kérdés, hogy az EUMSZ 56. cikkével ellentétes-e az olyan szabályozás, amely más tagállamban letelepedett reklámszolgáltatókat az adóalanyisággal kapcsolatban bejelentkezési kötelezettség alá veti, szemben azokkal az adóalanyokkal, akik a tagállamban bármely más adónem tekintetében fennálló adóalanyiságuk miatt – mivel ott is nyilvántartásba vételi kötelezettség alá esnek – mentesülnek ezen kötelezettség alól. A Bíróság megállapította, hogy a reklámadóról szóló 2014. évi XXII. számú törvény 7/B. §-ának (1) bekezdésében meghatározott bejelentkezési kötelezettség nem támaszt olyan feltételeket a reklámok közzétételére irányuló tevékenység folytatásához, amely a szolgáltatásnyújtás szabadságát korlátozná, valamint az sem, hogy kizárólag azon reklámszolgáltatók esnek e kötelezettség alá, akik adójogi szempontból még nem kerültek nyilvántartásba vételre Magyarországon. A Bíróság kimondta, hogy az EUMSZ 56. cikkével nem ellentétes az a tagállami szabályozás, amely másik tagállamban letelepedett reklámszolgáltatókat bejelentkezési kötelezettség alá veti, míg az adóztató tagállamban letelepedett adóalanyok mentesülnek ezen kötelezettség alól, hiszen már fennálló adóalanyiságuk révén nyilvántartásba vételi kötelezettségüket teljesítik.

A Bíróság döntésével azonos álláspontra helyezkedve úgy vélem, hogy a nyilvántartásba vételi kötelezettség előírása – amennyiben nem ró aránytalanul nagy adminisztrációs terhet az adóalanyra – semmiképp nem eredményezi a diszkrimináció tilalmának sérelmét, sem a szolgáltatásnyújtás szabadságának akadályát.

A második kérdéscsoportban összességében a Bíróság arra a kérdésre igyekezett választ adni, hogy az EUMSZ 56. cikkével ellentétes-e azon tagállami szabályozás, ami szerint az előbb említett bejelentkezési kötelezettség elmulasztása oly módon szankcionálható, hogy néhány nap alatt folyamatosan ismétlődő jelleggel az adóhatóság olyan mulasztási bírságot szabhat ki, - akár minden nap - amelynek összege a mulasztás ismételt megállapítása esetén megháromszorozódik az előző bírsághoz képest, így a bírságok összege elérheti a több millió eurót is, anélkül, hogy az adóalanyoknak lehetősége lenne a bejelentkezési kötelezettség teljesítésére a mulasztási bírságot megállapító határozat(ok) kézbesítését megelőzően. A Bíróság megállapította, hogy az ismertetett szabályozás ellentétes az EUMSZ 56. cikkével, hiszen az illetékes adóhatóság a bíróságok halmozott összegét végleges jelleggel állapítja meg, anélkül, hogy biztosítaná a szolgáltatók részére a kötelezettség teljesítéséhez szükséges időt, vagy azt, hogy észrevételeket tegyenek, miközben az adóztató államban letelepedett adóalanyok vonatkozásában nem beszélhetünk ilyen súlyos szankciós rendszerről.

Úgy vélem, hogy a Bíróság döntése elfogadható, azonban tovább árnyalja a döntés fontosságát, hogy a fenti gyakorlat még a lehetőségét sem teremti meg annak, hogy a szankciók hatására az érintett adóalanyok a jogszabályokhoz igazítsák magatartásukat, ezáltal automatizmussá téve a rendkívüli nagy mulasztási bírságot, ami a tisztességes eljárás elvével sem tekinthető összeegyeztethetőnek.

A Bíróság a harmadik kérdéskörben azt vizsgálta, hogy a Charta 41. és 47. cikkével összefüggésben az EUMSZ 56. cikkével ellentétes-e az a tagállami szabályozás, miszerint a fenti bejelentkezési kötelezettséget megsértő adóalannyal szemben a szankciót megállapító határozatokkal szemben kizárólag olyan bírósági jogorvoslat nyújtható be, amely alapján a nemzeti bíróság iratok alapján hozza meg döntését, és nincs szükség tárgyalás tartására. A Bíróság úgy vélte, hogy mivel a bejelentkezési kötelezettség be nem tartása esetén alkalmazható bírságolási rendszer önmagában összeegyeztethetetlen az EUMSZ 56. cikkével, így ezen kérdéskörre szükségtelen a válaszadás.

A Google Ireland hivatkozott arra is, hogy a Magyarországon letelepedett társaságok könnyebben eleget tudnak tenni bejelentkezési kötelezettségüknek, azonban álláspontom szerint a Bíróság helyesen fogalmazta meg, hogy a nem belföldön letelepedett adóalanyokra külön bejelentkezési kötelezettség előírása nem sérti az EUMSZ 56. cikkét, hiszen ez a nyilvántartásba vétel az alapja annak, hogy az adóalany a jogait gyakorolni, kötelezettségeit teljesíteni tudja.