Közigazgatási bíráskodás - így vagy úgy..?

A fenti írásban is felvetett kérdések alkalmat adtak arra, hogy az MTA Közjogi Albizottsága tudományos vitaülést szervezzen a közigazgatási bíráskodás jogáról. A szeptember 22-én megtartott rendezvényen valódi, érdemi diskurzus alakult ki a tervezett átalakítás problematikus pontjairól és az eltérő szakmai, tudományos álláspontokról. Az ülésen a közérdeklődés számára érdekes felvetések és érvek is elhangzottak; a kapcsolódó sajtóbeszámolók itt olvashatók:
444.hu
nepszava.hu
és egy további cikk, amely az elhangzottakra utal vissza: budapestbeacon.com

Az álláspontok bővebb kifejtése és a vita továbbvitele időközben többféle "follow-up formában" is elindult: Jogtudományi Közlöny "Jogirodalom, jogélet" rovatában, a lap 2016/11. számában egy konferencia-beszámoló és témaelemzés jelenik meg. A Közjogi Szemle 2016/4. száma pedig egy tematikus számrész keretében, szerkesztett egységben publikálja az előadók és hozzászólók tanulmányait. Várjuk a folytatást...

Az elkülönült közigazgatási bíráskodás intézménye nem ismeretlen Magyarországon. A hazai közigazgatási bíráskodás múltját Herbert Küpper részletekbe menően tárja fel tanulmányában. A történelmi lecke első ránézésre azt mutatja, hogy az elkülönült közigazgatási bíráskodást akkor számolták fel, amikor az ország elvesztette jogállam-jellegét. A Közigazgatási Bíróságot megszüntető 1949-es törvény indokolása szerint „a magyar közigazgatási bíráskodást a magajogszabályhoz kötöttségében a jogalkalmazás terén bizonyos merevség jellemezte, ami sokesetben nem felelt meg a nálunk végbement és ma is folyamatban lévő rohamos fejlődésnek,sőt a népi demokráciának bizonyos államcélok megvalósítására irányuló törekvését nem egy esetben keresztezte is.” Azonban már 1957-ben megszületett az első magyar közigazgatási eljárási törvény, az 1957. évi IV. (Áe.), amely lehetővé tette taxatíve felsorolt államigazgatási határozatok bírósági felülvizsgálatát. A rendszerváltás követően ugyan élénk jogpolitikai vita alakult az elkülönült közigazgatási bíróság (vagy bíróságok) létesítéséről, azonban a 32/1990. (XII. 22.) AB határozat eldöntötte a vitát.

A döntés ugyanis mulasztásban megnyilvánuló alkotmányellenességet állapított meg a közigazgatási határozatok bírósági felülvizsgálatára vonatkozó törvényi szabályozás elmulasztása miatt, és felhívta a kormányt, hogy 1991. január 31-ig terjesszen elő olyan törvényjavaslatot, amely a közigazgatási határozatoktörvényességének bírósági ellenőrzését az Alkotmánynakmegfelelően szabályozza. A testület tehát az ünnepeket is beleértve alig egy hónapot engedett a kormánynak a probléma megoldására. Így az elfogadott jogszabály a lehető legegyszerűbb (és leginkább költséghatékony) megoldást választotta, amikor a közigazgatási bíráskodást a rendes bírsági szervezetre telepítette. A jelenlegi megoldás ebből a szemszögből közelítve tűnhet egyféle kényszermegoldásnak.

Fentiek ismeretében ezért könnyen lehet arra a következtetésre jutni, hogy egy elkülönült közigazgatási bíráskodási rendszer felállításával a jelenleginél jogállamibb, és történelmi hagyományainknak jobban megfelelő megoldás jöhet létre. Efféle érvelést használ Trócsányi László igazságügyi miniszter is, amikor úgy nyilatkozik, hogy „elődeink megkezdett munkáját a történelem szeszélye folytán csak most fejezhetjük be.” Azonban a közelmúlt tapasztalatai azt mutatják, hogy érdemes a javító szándékúként reklámozott módosításokat is gyanakvással fogadni, különösen, amikor a politikai hatalmi ágaktól független, azt ellenőrizni hivatott intézményeket bolygatják. Emlékezetes, az Alkotmánybíróság létszámát azzal az elvi indokkal emelték 15 főre, hogy ily módon a testület még az Alaptörvény hatályba lépését megelőzően ledogozhassa ügyhátralékát – áll annak a törvényjavaslatnak az indokolásában, amelynek az egyik benyújtója Balsai István jelenlegi alkotmánybíró, még Fidesz-MPSZ képviselői mivoltában. Ez a lépés azonban valójában azt célozta, hogy – kevés kivételtől eltekintve – a jelenlegi kormánytöbbséghez lojális figurákkal lehessen feltölteni testületet. Ez a tény ma már a döntések elemzésével is meggyőzően kimutatható.

Hasonló aggodalmakra adnak okot a jelenlegi tervezetek is: a kiszivárgott anyagokból úgy tűnik, hogy a valódi cél a bírósági rendszer olyan átszervezése, ahol a politikailag érzékeny ügyekben az autonóm és független gondolkodáshoz kevésbé szokott, a végrehajtó hatalmi ágra jellemző alá-fölérendeltségi viszonyokkal átitatott közigazgatásban szocializálódott szakemberek hoznak döntéseket. Így legjobb esetben is felmerül minimum az a kétség, hogy ezt a magukkal hozott attitűdöt hogyan lehet kiküszöbölni, hiszen az igazságszolgáltatás függetlensége az egyéni bíró autonóm, kritikus gondolkodásra való képességén és hajlandóságán is múlik.

A reform végrehajtásának módja, a tervezetek titkolása (majd kiszivárgása), részinformációk félhivatalos csepegtetése már most sem tesz jót a bírósági működésnek, hiszen bizonytalanságban tartja a szereplőket. Egy korábbi hozzászólás is utal rá, hogy ugyan a közigazgatási perrendtartásról és általános rendtartásról szóló törvényjavaslatok már elérhetők, azonban a bírósági rendszer átalakításának tervéről hivatalos információk nem állnak rendelkezésre. Nem tudni, hogy az ismét fellángolt szakmai vita végül milyen hatással volt a kormányzati tervekre, esetleg kihátrált-e abból.

Mindebből általánosságban a következő konklúziók szűrhetők le: a közigazgatási döntések bírósági felülvizsgálatának jogállami garanciája a jelenlegi rendszerben is biztosítható. Így a valódi kérdések a reformtervezet kapcsán a megvalósítás mikéntjével összefüggésben merülnek fel. A bizonytalanság és titkolózás biztosan nem utal nemes szándékokra. A közelmúlt tapasztalatainak fényében pedig nem hallatlan az aggodalom, amely szerint a változtatások terve mögött valójában politikai szándékok húzódnak. Tekintettel arra, hogy még egy teljes törvényhozási ciklus sem telt el az államszervezeti struktúra – beleértve a bírósági rendszert is – jelentős átalakítása óta, célszerű volna időt hagyni a stabilizálódásra, bármilyen újabb jelentős átalakítás előtt.

Szilágyi Emese
tud. segédmunkatárs, MTA TK JTI