Az alkotmányjogi oktatás nehézségeiről

A tanulmány az MTA-DE Közszolgáltatási Kutatócsoport által szerkesztett KÖZJAVAK folyóiratban jelent meg. Idézési javaslat:
Szilágyi Emese: Az alkotmányjogi oktatás nehézségeiről. KÖZJAVAK, III. évfolyam, 2017. 3. szám, 3-6. o. (DOI 10.21867/KjK/2017.3.1.)

A magyarországi alkotmányos berendezkedés kimondva kimondatlanul egyre távolodik az európai alkotmányosság eszményeitől. Az egyetemi oktatók mandátuma azonban továbbra is arra szól, hogy olyan módon közvetítsék az alkotmányosság értékeit, hogy annak alapján a hallgató megismerje „az ember, az emberi méltóság, emberi jogok, demokrácia és a hatalom korlátozásának elméleti, gyakorlati jelentőségét.” Ez az ellentmondás nehezen kezelhető dilemmát okoz az oktatás során. Meddig mehet el oktató a kritikai megközelítésben, és hol húzódik az a vékony határvonal, amelyen túl már nem az egyes jogintézmények és hazai sajátos megoldások kritikai megközelítéséről, hanem tanórai politizálásról beszélünk?

Egy „populista” alkotmány

A 2011-es magyar Alaptörvény olyan alkotmányos dokumentum, amelyet már a megalkotása közvetlen pillanatától élénk viták vettek körül. A normaszöveg valójában egy populista politikai megközelítés eredménye: a populista politika ugyanis megszerezve a közhatalmat nem ritkán a létező jogintézmények átható reformjába kezd, ehhez hivatkozási alapként a népakaratra támaszkodik, de ténylegesen nem vonja be a népet az alkotmányozási folyamatba. Az így létrejött alkotmányt végül maguk a megalkotók sem jogi, hanem politikai dokumentumnak tekintik, ehhez mérten pedig csak addig követik a benne lefektetett elveket, amíg azok politikai céljaik szolgálatába állíthatók.

A magyar Alaptörvény e definíció mintapéldája. Szakirodalmi kritikák szerint mind eljárási – legitimációs, mind tartalmi problémákkal terhes. Eljárási szempontból legnagyobb fogyatékossága, hogy a társadalomnak nem volt érdemi befolyása az alkotmányozási folyamatra: az alkotmányozó többséget egyedül biztosító Fidesz a 2010-es választások során nem kért, és így értelemszerűen nem is kapott ilyen felhatalmazást a választóktól. Nem kevésbé kifogásolható, hogy a legalapvetőbb jogi dokumentum megalkotására olyan eljárásban került sor, amelynek során sem a választóknak, sem a politikai közösség kisebbségben maradt tagjainak véleményét megjeleníteni hivatott parlamenti ellenzéknek nem volt lehetősége a jogszabály tartalmának befolyásolására.

Az Alaptörvény tartalmát érintő szakmai vélemények is azt mutatják, hogy a legproblémásabb rendelkezések egy párt világnézetét hivatottak megjeleníteni: az állampolgárságot, a nemzet definícióját, a magánszféra határainak szűkítését, a lelkiismereti- és vallásszabadságot, a véleménynyilvánítás szabadságát és a diszkriminációtilalmat érintő változások egy jól körülhatárolható világképet és politikafelfogást tükröznek. Holott nem tekinthető „teljes értékűnek” az az alkotmány, amely nem alkalmas arra, hogy a teljes politikai közösség alapdokumentuma legyen, azaz olyan dokumentum, amely az egy közösséghez tartozó polgárokat – különbözőségeik ellenére is – összeköti, nem pedig megosztja. Márpedig épp ez az a funkció, amelyet a modern alkotmányoktól elvárunk, és ez a követelmény jelenik meg az egyetemi oktatásban is.

Minden hiányosságával együtt is, az új magyar Alaptörvény eredeti formájában még korlátok közé tudta szorítani a politikai akaratot. Hatalma és politikai akarata korlátozását azonban a kétharmados kormánytöbbség nem tűrhette. Ezért számos módosítással még inkább saját hatalmi elképzeléseihez igazította a jogszabály szövegét: közülük is a legproblematikusabb, a híres-hírhedt negyedik. A negyedik módosítás ugyanis relativizálta a jogállamiság és jogbiztonság elveit, az egyházi jogállás elismerésének országgyűléshez telepítésével gyakorlatilag „felülírta” az Alkotmánybíróság korábbi döntését, tovább szigorította a szabad véleménynyilvánítás lehetőségét a politikai kampánybeszéd korlátozásával, valamint a közösségek méltóságának védelmére hivatkozással a gyűlöletbeszéd korlátozhatóságának alkotmányos szintre emelésével. Ezek mellett megteremtette a felsőoktatási autonómia korlátozásának alkotmányos szintű kereteit a pénzügyi önállóság elvonásával. Lerakta az alapokat az országgyűlés elnökének tág fegyelmi jogköre számára, amelynek eredményeivel nap mint nap szembesülhetünk a médiában, megerősítette az OBH elnökének amúgy is vitatott jogköreit, „hatályon kívül helyezte” az Alkotmánybíróság Alaptörvény előtti határozatait, illetve megkísérelt pontot tenni egy tudományosszakmai vita végére azzal, hogy elvágta az alkotmánymódosítások tartalmi felülvizsgálatának elvi lehetőségét is. A negyedik módosítás tehát egy eredeti formájában is erősen kritizálható és kétes minőségű szövegbe vitt be még több önellentmondást, tovább rontott annak minőségén. A „felülalkotmányozási” gyakorlat ékes bizonyítéka annak, hogy az Alaptörvény elsősorban nem jogi, hanem politikai dokumentum. A magyar Alaptörvény a populista alkotmányok mintapéldányának tekinthető.

Oktassuk – de hogyan?

Elfogadva azt a szakmai berkekben alig-alig vitatott álláspontot, hogy az új magyar Alaptörvény és a körülötte felépült alkotmányos berendezkedés számos elemében nem felel meg a modern európai konstitucionalizmus követelményeinek, további kérdés az, hogy ezeknek a kritikáknak meg kell-e jelenniük a jogi felsőoktatásban, és ha igen, milyen módon? Az alkotmányjog politikai jog. Tárgya erősen politikai jellegű, az alkotmányos dokumentum szabja meg a politikai folyamatok működésének kereteit, szabályozza a közhatalom és az egyén viszonyrendszerét, a közhatalom gyakorlásának feltételeit és korlátait, definiálja az egyének számára azt a szabadságszférát, amelybe a közhatalom nem avatkozhat be. Az alkotmányjog imént bemutatott szoros kapcsolata a politikával önmagában megkérdőjelezi, hogy lehetséges-e az alkotmányjog politikamentes oktatása. A legfontosabb kérdés azonban, hogy lehetséges-e és kívánatos-e az alkotmányjog értéksemleges oktatása?

Ha jogi megközelítést választunk, a vonatkozó jogszabályokat tanulmányozva úgy találjuk, hogy azok meglehetősen szűkszavúan fogalmaznak az iskolai nevelés és politika viszonyáról. Az Nftv. vonatkozó rendelkezése szerint:

„35. § (1) Az oktatói munkakörben foglalkoztatottat megilleti az a jog, hogy világnézete és értékrendje szerint végezze oktatói munkáját, anélkül, hogy annak elfogadására kényszerítené vagy késztetné a hallgatót, a képzési program keretei között meghatározza az oktatott tananyagot, megválassza az általa alkalmazott oktatási és képzési módszereket. Az e bekezdésben foglalt jog megilleti a tanári munkakörben foglalkoztatottakat, az oktatói feladatokat ellátó doktoranduszokat, továbbá az óraadó oktatókat. (2) Az oktatással kapcsolatos feladatokat ellátó kötelessége, hogy az ismereteket tárgyilagosan és többoldalúan közvetítse, a jóváhagyott tanterv szerint oktasson és értékeljen, a hallgató emberi méltóságát és jogait tiszteletben tartsa; az oktató tevékenysége során vegye figyelembe a hallgató egyéni képességét, tehetségét, fogyatékosságát.”

Érdemes kitérni továbbá a képzési és kimeneti követelményeket meghatározó 18/2016. (VIII. 5.) EMMI rendeletben foglaltakra is. A jogász osztatlan szakra vonatkozóan ebben a következő rendelkezések olvashatók: (a jogász) „[t]örténeti összefüggéseiben is ismeri az ember, az emberi méltóság, emberi jogok, demokrácia és a hatalom korlátozásának elméleti, gyakorlati jelentőségét valamint intézményeit… Képes jogi, társadalmi kérdésekben saját vélemény kifejtésére, mások véleményének elfogadására, képes az érvek logikus, világos kifejtésére, közvetítésére, a meggyőzési eszközök használatára. … Tiszteli Magyarország alkotmányos rendjét, a humanizmus, emberi jogok, demokrácia, jogállam értékeit. Kritikusan viszonyul azokhoz a jelenségekhez, amelyek nem egyeztethetők össze a jogállami és demokratikus értékekkel. Elutasítja a humánus eljárásokat, az emberi méltóságot a demokratikus és jogállami értékeket, az emberi jogokat kétségbe vonó jelenségeket, és keresi a megoldásokat és eszközöket ezek kezeléséhez. Nyíltan vállalja és képviseli a jogászi szakmához kötődő jogállami és demokratikus értékeket és a közjó szolgálatát. Nyitott a szakmai együttműködésre a társadalompolitika és a gazdaság területén dolgozó szakértőkkel. Elkötelezett az egyenlő bánásmód elve és gyakorlata mellett…”

Az ismertetett szabályozásból kitűnik, hogy az egyetemi oktatókkal – különösen a jogi egyetemi oktatókkal – szemben elvárásként fogalmazódik meg a kritikai gondolkodásra képes, az emberi jogokat, a jogállamiság és a demokrácia elveit tiszteletben tartó jogászgenerációk kinevelése. Nem elvárás az értéksemlegesség: maguk a jogszabályok is egy kifejezett értékrend, a humanizmus eszményének, az egyenlőség, a demokratikus gondolkodás értékrendjének közvetítésének igényét támasztják. Épp ezért nemcsak hogy nem kerülendő, de kifejezetten oktatói feladat felhívni a hallgatók figyelmét azokra az esetekre, rendszerszintű problémákra, amikor a hazai alkotmányos rendszer egyes elemei távol sodródnak a demokratikus jogállam eszményétől. Mindemellett érdemes azonban egyéb szempontokat is szem előtt tartani. Egyrészről, az oktatók és hallgatók viszonya egyféle aszimmetrikus alá-fölérendeltségi viszonyrendszerként jellemezhető, amelyben a hallgatók kiszolgáltatottak. Az aszimmetrikus viszony miatt különösen fontos megjegyezni, hogy az egyetemi oktató nem kényszerítheti vagy késztetheti a tanulót világnézete elfogadására. Késztetésnek minősülhet a kifinomult, indirekt ráhatás is. Másrészről mind az oktató, mind a diákok politikai meggyőződése kinyilvánításának objektív korlátja az iskolai tanórák speciálisan zárt közege. A tanórákon elhangzó politikai vélemények – érkezzenek azok az oktatótól, vagy a résztvevő hallgatóktól – elől az órán résztvevők nem tudnak kitérni, foglyul ejtett közönséggé válnak. Ez a kitétel nem vonatkoztatható azonban arra az esetre, ha valaki a tananyag részét képező, tudományosan igazolt és elfogadott tényeket érzi sérelmesnek.

* * *

Összefoglalóan elmondható, hogy a nehézségek abból fakadnak, hogy míg az egyetemi oktatók morális, és egyben jogszabályi rendelkezésekben előírt kötelessége a nyugati humanizmus értékrendje mentén kialakult alkotmányos elvek közvetítése, mindezt egy, a nyugati humanizmus eszményrendszerétől távolodó alkotmányos közegben kell megtennie. A feladat azonban nem megkerülhető: nem lehet a könnyebb utat választva átsiklani a valóban tudományos megalapozottságú vitákban elhangzó érvek fölött. Nem hagyhatók ki a curriculumból azok az esetek, amelyek rámutatnak, hogy a közös európai minimumsztenderdek egyre kevésbé érvényesülnek, hogy hazánk nem teljesíti nemzetközi szerződésekből fakadó kötelezettségeit.