Tanulatlan felnőttek vagy képzetlen kormányzati vezetők?

  • 11 October 2017
  • Kutatócsoport2

Az UNESCO Felnőttoktatási Világkonferenciája már 1960-ban, Montrealban deklarálta az egész életen át tartó tanulás eszméjét és elkerülhetetlenségét. Az eredeti montreali eszme egyetemes emberi értékeket hordoz, olyan fejlesztést tételez fel, amely az általános műveltség és a szakműveltségek harmonikus egységére épít, hogy minden személyiség minél teljesebben kibontakozhasson. A vízió arra is kiterjed, hogy a nevelés, a képzés egyszer megszünteti önmagát, mert átadja a helyét az önképzésnek. Ettől még messze vagyunk, ahogyan az állam elhalásától is. Az egész életre kiterjedő tanulás új modellje (lifelong learning) kiterjesztve és kiegészítve tartalmazza az élet egészére, vagyis a mindenből és mind módon tanulás (lifewide learning) elérését. Maga az élet is felfogható ugyanis egy tanulási, alkalmazkodási folyamatnak. Mindezen belül a felnőttképzés iskolarendszerbeli és azon kívüli formái egyszerre fejlesztendők, hogy a tanköteles korban meg nem szerzett tudást és képességeket kialakítsa (második és többedik esély), de magában foglalja a továbbképzést, a megváltozott élethelyzetekből adódó átképzési követelmények kielégítését, a hátrányos helyzetű társadalmi csoportok integrálódásának elősegítését (erről bővebben lásd a Szegedi Egyetem EduMAP projektjét) és a művelődés, a szabadidő hasznos eltöltésének a lehetőségét. Ezt a célt a felnőttképzési és közművelődési intézményrendszer szolgálja, amelyet mintegy ötezer képzési cég, valamint az informális oktatás és a távoktatás formái egészítenek ki. A tanulás biológiai, szociális, kulturális, anyagi képességeinek súlyos hiányával magyarázható talán, hogy Magyarországon a felnőtteknek, optimista becslések szerint csak a 8–9%-a tanul, eltérően az EU által elvárt 12,5%-nak, miközben a magyar cégek 18–37%-a nyújt képzést dolgozóinak az EU 25–57%-os átlagával szemben. A 15 évesnél idősebb népesség egynegyede pedig nem rendelkezik alapfokú végzettséggel. Vagyis a funkcionális analfabéták számának, arányának csökkentésében fontos szerepet kell vállalnia a felnőttképzésnek. Ezeknek az adatoknak a javulásához persze kell, hogy a felnőtt oktatókat kiképezzék, az elérhető európai tapasztalatokat átvegyék, a felnőttképzésbe bekapcsolódás pedig ne külső kényszer legyen, hanem saját, belső igény. Ha az élethosszig tartó tanulás örömet ad, az egyén életlehetőségeit kiteljesítő szerepe tudatosul, például úgy, hogy értékeli, minden új élethelyzet egyben tanulás is[1]. Ehelyett ma a felnőttképzésben az általános képzést (szakmai képzés, magasabb iskolai végzettség megszerzése) és az idegen nyelvi oktatást tartja kiemelten fontosnak a szakmai közönség.

A 2013. évi LXXVII. törvény a felnőttképzés bürokratizálódásáról szól, stratégiai irányokról aligha. A másfélszáz szakasz zöme a képzést nyújtók engedélyeztetéséről, valamint a sérült felnőtteknek adott képzések állami támogatásra pályázásáról, a minőségbiztosítás formai kérdéseiről és az adatszolgáltatásról rendelkezik. Például a felnőttképzést folytató intézmény képzési tevékenysége minőségének folyamatos javítása céljából a miniszter rendeletében meghatározott minőségbiztosítási keretrendszernek megfelelő minőségbiztosítási rendszert működtet, és a minőséget az állami hatóság legalább kétévente ellenőrzi. A hallgatói jogok alapja pedig az, hogy mindenkire egyaránt alkalmazható, aki nem tanköteles (16 év feletti) vagy tankötelesként felnőttképzésben is részt vesz. A szerencsések tehát 16 év felett még közoktatási intézményekben tanulnak, a kevésbé kiváltságosok pedig már felnőttképző intézményben. A felnőttképzés persze nagyrészt saját vagy a munkáltatók zsebére megy, az állam – a szabályozáson, engedélyezésen, ellenőrzésen és adatgyűjtésen kívül – szerény támogatást nyújt a központi költségvetésből, valamint a szakképzési hozzájárulásról és a képzés fejlesztésének támogatásáról szóló törvény alapján, azzal, hogy a szakképzési hozzájárulásnak a szakképzési hozzájárulásra kötelezett által a saját dolgozói képzésére elszámolható egy része. Ezek terhére támogatás nyújtható annak a magyar és a nem magyar állampolgárnak, aki a szabad mozgás jogát Magyarországon gyakorolja, bevándorolt, letelepedett, befogadott, hontalan, menekült vagy oltalmazott). Végül a fogyatékos felnőttek képzéséhez a költségvetési törvényben meghatározott mértékű normatív támogatást nyújthat a kormányrendeletben meghatározott feltételekkel (pl. más támogatás hiányában) és a támogatási igények kielégítésére meghatározott sorrend szerint. Nem kell tagadni, hogy az elmúlt években a Nemzeti Foglalkoztatási Alap mellett jelentősebbek voltak az európai uniós forrásokból a felnőttek képzéséhez nyújtható, foglalkoztatás elősegítését célzó képzési támogatások. További megszorítás, hogy a támogatásban kizárólag a felelős miniszterrel a felnőttképzés támogatásáról szóló megállapodást kötő felnőttképzési intézmény részesülhet.

Ha jól olvasom, a 2017. évi költségvetésben a Szakképzési Centrumok által ellátott felnőtt oktatási tevékenységre 6 milliárd forintot szánnak, bár a szakképzési és felnőttképzési támogatás teljes összege 19 milliárd forint, és jut egy szűk milliárd a centrumokban az ellátottak pénzbeli juttatásaira. Ez biztosan nem fedezi sem az igényeket, sem az egész életen át tartó tanulás keretstratégiáját, amely 2014-2020 között megszabja a szakpolitikai irányt, 120 oldalon. Igaz, abban egyértelművé teszik, hogy „a keretstratégia megvalósítása elsődlegesen a Gazdasági Innovációs Operatív Program és az Emberi Erőforrás Operatív Program intézkedésein keresztül történik”. Mégpedig úgy, hogy a megfelelő és kimutatható hatás érdekében az Európai Bizottság javaslata szerint a támogatások koncentrációjára van szükség. A stratégia nem vacakol sokat az egyéni önmegvalósítással, örömöt adó tanulással, az emberi személyiség kiteljesítésével, csakis foglalkoztatási és gazdaságfejlesztési kérdésekre figyel, ugyanis a „magyar gazdaság fejlesztéséhez nélkülözhetetlen a humán erőforrás fejlesztése, az aktív korú népesség foglalkoztathatóságának és versenyképességének folyamatos javítása”, ide értve a cégek, kisvállalkozások versenyképességét is. Megemlíti, hogy van szociális következménye is az efféle fejlesztésnek, azaz egészében „a tágan értelmezett humán tőke fejlesztéséről” van szó. A stratégia hangsúlyozza, hogy „a munkaalapú társadalom és a teljes foglalkoztatottság elérése érdekében a foglalkoztatás bővítéséhez és a munkavállalók alkalmazkodóképességének és versenyképességének javításához szükséges a valós reálgazdaság igényeinek és a növekedési potenciállal rendelkező ágazatok képesítési szükségleteinek megfelelő és ahhoz rugalmasan igazodó, versenyképes tudást biztosító képzési és egész életen át tartó tanulási rendszer megteremtése”. További cél, hogy a foglalkoztatás bővítése érdekében – és nem az önálló élet, a társadalmi hasznosság érdekében– alapvetőnek tekintik „a hátrányos helyzetű álláskeresők és inaktívak, kiemelten az alacsony iskolai végzettségűek, tartós munkanélküliek, romák, az idősek, a fiatalok, a kisgyermeket nevelők munkaerőpiaci részvételének és foglalkoztathatóságának javítását, az elsődleges munkaerőpiacra történő belépésük támogatását”. Végül eljut odáig a stratégiai gondolkodás, hogy „a tanulási, kulturális, közművelődési infrastrukturális fejlesztéseken és a közszolgáltatásokhoz való hozzáférés javításán keresztül az életminőség javítása” felé haladjunk, a szükséges  társadalmi partnerekkel, az érintett területek szakmai és civil szervezeteivel való konzultációja alapján.

A megvalósítás nyomon követésének kidolgozását csak a stratégia elfogadása utánra tervezték az EMMI indikátor munkacsoportja vezetésével. „A monitoring adatok előállításában, összegyűjtésében, rendszerezésében nagyban támaszkodunk a háttérintézmények szakértői bázisára. A monitoring-jelentést kétévente – a kormányzat stratégiaalkotási előírásaival összhangban – összeállítjuk és a kormány honlapján nyilvánosságra hozzuk.” Kérem, szóljon, aki ezt olvasta!

Pedig nem előzmény nélküli a felnőttképzési, egész életen át tartó tanulás stratégiája, hiszen 2005 szeptemberében, igaz, csak 60 oldalas anyagban határozták meg[2] ennek céljait, eszközeit és forrásait a stratégiájában. Abban kiemelték, hogy a hazai és az uniós források bővülése mellett a modellben a keresleti oldal fejlesztésére nagyobb figyelmet kell fordítani, hiszen a fejlett országokban a tanulásba való befektetésnek olyan modellje vált uralkodóvá, „amely az egész életen át tartó tanulás finanszírozását a társfinanszírozás elvére alapozza. A társfinanszírozási modellek – az egész életen át tartó tanulás tanulóközpontú és kereslet-irányította orientációjával összhangban – többnyire olyan új pénzügyi ösztönzők és eszközök alkalmazására épülnek, amelyek célja az egyének támogatása, különösen azok esetében, akiknél a részvétel akadályát a tanulás költségei jelentik.” Ugyanis a felnőttképzési törvény végrehajtási rendeletei akkor megteremtették a pénzügyi érdekeltséget a szolgáltatók oldalán, azonban továbbra sem volt egyértelmű, hogy hogyan motiválhatók és ösztönözhetők a felnőttek tömegei az egész életen át tartó tanulásban való részvételre. „Különösen problematikus ez a munkaerő-piaci képzésekkel eddig el nem ért, alacsony végzettségű, hátrányos helyzetű népesség esetében. A kereslet ösztönzését segíteni tudja a meglévő költségvetési források hatékonyabb felhasználása.”

Ezt fejtette ki az Állami Számvevőszék háttérelemzése 2009-ben. A holland, német, lengyel és magyar felnőttképzési rendszer összevetése alapján egyértelmű, hogy Magyarország a felnőttképzési stratégiai célértékeket illetően elmaradásban van az EU tagállamaihoz képest: az egész életen át tartó tanulásban a magyar 25-64 év közötti népesség mindössze 3,1 százaléka vesz részt felnőttképzésben, szemben az EU25-ök 9,6 százalékos átlagával (és ezek az adatok azóta sem javultak.) A felnőttképzés mai struktúrája és a képzésbe vontak száma nem követi a halmozottan hátrányos helyzetűek aktív népességben és munkanélküli regisztrációban megfigyelhető struktúráját. Magyarországon a felnőtt korú népesség közel 16%-a funkcionális analfabéta, nem képes az írás és olvasás képességét a mindennapi élete során ténylegesen használni. Emellett a népesség több mint 30%-a alulképzett, ami hátráltatja, hogy válsághelyzetben munkahelyet, szakmát, lakóhelyet tudjon váltani. A hazai felnőttképzés problémája továbbá, hogy az alacsony képzettségű célcsoportok a lakóhelyükön nem juthatnak közvetlenül felzárkóztató képzésekhez, mert ott nem kifizetődő a piaci szolgáltatás-kínálat. A felnőttképzésen belül a szakképzés és a szakmai továbbképzés a meghatározó. A jogszabály említi ugyan az „általános célú felnőttképzést” is, de a gyakorlatban kevés olyan lehetőséget nyújt, amely biztosíthatná az ilyen jellegű képzések jelentős növekedését, jóllehet ezek a képzési formák lennének képesek pótolni az alapképzettségbeli hiányokat, ami pedig előfeltétele lenne a társadalmi hátrányok mérséklésének, ezzel együtt a felnőttképzés hatékonysága javításának. A felnőttképzés és az egész életen át tartó tanulás fő gazdasági célja (a munkaerő-piaci igények minél teljesebb kielégítése) mellett nagyon fontosak a társadalompolitikai céljai is: az esélyegyenlőség és a társadalmi befogadás előmozdítása. A felnőttképzés az az eszköz, amellyel a kirekesztődési spirál megtörhető. Ugyanakkor a magyar adatok és a nemzetközi összehasonlítások azt mutatják, hogy e téren a magyar felnőttképzési rendszer nagyon gyengén teljesít. Magyarország az iskolarendszeren kívüli felnőttképzés esetében a piaci modell mellett döntött. Ez a modell élénk versenyt és gazdag, sokszínű képzési kínálatot eredményez. A magyar szabályozás látszólag korszerű a tekintetben, hogy a felnőttképzési kínálattal szemben nagyon komoly minőségi és fogyasztóvédelmi követelményeket állít. Érdemes megvizsgálni, hogy ezek a gyakorlatban hogyan érvényesülnek. Ugyanakkor a piaci modell két nagy veszélye az, hogy a piac kínálat-vezéreltté válik, és ezáltal a leginkább rászorulók nem jutnak hozzá megfelelő mértékben a nekik szükséges képzéshez. Ezért az ellenőrzésnek kiemelt figyelmet kellene szentelni azokra az intézkedésekre, amelyek révén e piac kereslet-vezéreltsége erősíthető, és megakadályozható, hogy a leghátrányosabb helyzetben lévők alulreprezentáltak legyenek a felnőttképzésben vagy teljesen kiszoruljanak a képzési rendszerből. A felnőttképzés finanszírozási rendszere négycsatornásból kétcsatornássá vált ugyan, de jelentősen növekedtek az ilyen célra felhasználható európai források. A felhasználás első tapasztalatai ellentmondásosak, az átlagos képzési költségek jelentősen emelkednek, bár javul a leghátrányosabb helyzetű rétegek részvételi aránya a felnőttképzésben. Az elhelyezkedés eredményessége nehezen mérhető. Ennek alapján indokolt a vizsgálatban kiemelten foglalkozni az EU pénzek felnőttképzési felhasználásával, ráadásul úgy, hogy igazából azt kellene megvizsgálni, hogy a felnőttképzési célok hogyan épültek be az egyes szakpolitikákba (szerkezetileg, tartalmilag, módszertanilag a társadalom-politikába, az információs és kommunikációs politikába, a finanszírozási politikába), ahogy azt paradigmatikusan összefoglalta Halász Gábor. Azt meg én teszem hozzá, hogy az 1990-es években a GDP egy százalékát kitevő felnőttképzési közkiadást ma közmunkára költik, amelyben nincs semmiféle képzési tartalom, azaz ideje emiatt is sürgetni a szemléletváltást!

***

A felnőttképzésben jártasak sürgetik a paradigma-váltást, hogy a döntéshozók is felismerjék: a felnőttképzés a 21. században kulcs iparág. A legfőbb problémákat illetően csatlakozni tudok Pásztor Eszter blogján leírtakhoz, miszerint a felnőttek részvétele a képzésekben az európai átlaghoz képest rendkívül alacsony. A felnőttképzés túlszabályozott, ami nem ösztönzi a képzések indítását. Mindemellett pedig túlságosan magasak az óraszámok, ami nehezen fér bele a felnőttek idejébe.

 

Dr. Tóth Judit, SZTE ÁJK


[1] Kaposi József előadása (2013) www.kaposijozsef.hu/wp-content/.../6.-Élethosszig-tartó-tanulás-felnőttek-képzése.ppt (nem találom ezt a hivatkozást)

[2] Az egész életen át tartó tanulás stratégiájának megvalósítását szolgáló feladatokról szóló 2212/2005. (X. 13.) Korm. határozat, összefüggésben a felnőttképzés fejlesztésének irányelveiről és cselekvési programjáról szóló 1069/2004. (VII. 9.) Korm. határozatban foglaltakra

Hírgyűjtemény: 
Közjogi Albizottság: 
Korábbi hírek: 
Felnőttképzés: 
Közrendészet és magánrendészet: 
Közigazgatási bíráskodás: 
Közérdek: 
Helyi Önkormányzatok: 
Land grabbing: 
PPP: 
Energiakornyezet: