Véd vagy "kivéd" a pénzügyi fogyasztóvédelem?

  • 7 April 2018
  • Kutatócsoport2

Kérdések és problémafelvetések a pénzügyi fogyasztóvédelemmel kapcsolatban [1]

A XXI. század pénzügyei a pénzügyi innováció révén egyre nagyobb kihívást támasztanak a jogi szabályozás, ezen belül is a pénzügyi fogyasztóvédelem számára. Megvédhető-e a fogyasztó a gyorsan változó és komoly szakmai ismereteket igénylő pénzügyi világban és meddig kell terjeszkednie ennek a védelemnek? Mindenkit meg kell-e védeni vagy csak a fogyasztók lehatárolt csoportját?
Mindeközben a gazdaságpolitika részéről a bankokkal szemben is elvárás a gazdasági növekedés elősegítése a hitelezés révén. Egy szigorú és korlátozó szabályozás nem akadályozza-e a pénzügyi szolgáltatási tevékenységet? Útját álljuk-e az innovációnak és a technológiai újításoknak a pénzügyi fogyasztóvédelem erősítésével vagy összeegyeztethető a két érdek?

Általános szabályozás alkalmazható csak a fogyasztóvédelemben vagy egyedi védelem is érvényesülhet, például állami mentőakciókkal? Használ-e a fogyasztók jövőbeni magatartásának, ha abban a feltevésben vállalnak túlzott mértékű, de nagy hozamot biztosító kockázatot, hogy az állam nem normatív módon megmenti őket? Meg kell-e menteni azokat a „szerencsejátékosokat”, akik sejtik a pénzügyi konstrukció nem legális, „pilótajáték” jellegét, de bíznak a szerencsében és a magas hozam realizálásában? Van-e felelőssége, és ha igen, milyen mértékű a felügyeletnek az illegálisan működő szervezetek vagy a legálisan működő pénzügyi szolgáltatók fogyasztókat illegális tevékenységükkel megkárosító tevékenységek terjedésében?   

Rengeteg kérdés merül fel a téma kapcsán, amelyek megválaszolásra várnak a jogi szabályozásban vagy éppen a tudományos diskurzusban. Sok tanulságot levont a jogalkotó és az igazságszolgáltatás a gazdasági válság révén felmerült problémákból, de egyes kérdések továbbra megválaszolatlanok maradtak. Az alábbi rövid gondolatébresztő felvetések csak a téma egy-egy szegmensét villantják fel, azzal a céllal, hogy hozzászólásokat és vitát generáljanak a témával kapcsolatban és esetleg olyan javaslatok is fókuszba kerüljenek, amelyek elősegítik a jövőbeni jogalkotást.

Az első fontos kérdés, hogy ki is tekinthető fogyasztónak. Az európai uniós szabályozás a fogyasztó fogalma alatt ért minden olyan természetes személyt, aki az uniós irányelvek hatálya alá tartozó szerződések keretében olyan célból jár el, amely kívül esik saját szakmája, üzleti tevékenysége vagy foglalkozása körén (93/13/EGK irányelv 2 cikk b) pont, 2008/48/EK irányelv 3 cikk a) pont).
A fogyasztó fogalmának a tisztázása mellett fontos elméleti kérdés, hogy milyen az a fogyasztó, illetve fogyasztói magatartás, amely a különleges védelmet megérdemli. Ezért a jogalkalmazás szempontjából fontossá vált a fogyasztói minta megalkotása, amely az egyes eljárásokban a jogsérelem alapjául szolgálhat. Az elméleti felfogások alapján két minta-fogyasztói modell körvonalazódik. Az ésszerű fogyasztó modellje érvényesül az Európai Bíróság ítélkezési gyakorlatában és angol, francia jogterületen. Az ésszerű fogyasztó képes racionális döntéseket hozni a rendelkezésre álló információk alapján. A másik minta-fogyasztói modellt a német bírói gyakorlat alakította ki. Ez utóbbi modell szerint a fogyasztót óvni kell, rendkívüli védelemben kell részesíteni, mivel nem képes ésszerű döntések meghozatalára, már a legkisebb félrevezetés vagy megtévesztés esetén (Fazekas, 2007: 75‒76; C-220/98. és C-479/93. sz. EUB ítéletek).

A fogyasztói modell kialakítása mellett az európai bírósági ítélkezési gyakorlat elismeri, hogy a fogyasztó a szolgáltatóhoz képest hátrányos helyzetben van, mind tárgyalási lehetőségei, mind információs szintje tekintetében (C-618/10., C-472/11. és C-137/08. sz. EUB ítéletek). Ez akkor is igaz, ha figyelmes és körültekintő a fogyasztó. Ez különösen érvényesül a pénzügyi szolgáltatásoknál. A pénzügyi szolgáltatók magasabb szakmai felkészültséggel rendelkeznek, a termékek bonyolultak és összetettek, gyakran átláthatatlan feltételrendszerrel és költségstruktúrával. Nem beszélve arról, hogy a fogyasztók ismeretanyaga és érdekérvényesítő képessége is alacsony (Czajlik–Horváth–Sz. Papp, 2012: 432). Magyarországon különösen hangsúlyos kérdés a pénzügyi kultúra alacsony foka, amelynek a megoldását az oktatás és a tájékoztatás növelésével lehetne talán orvosolni.

Az egyensúlytalanság kiküszöbölésének egyik fontos területe a széleskörű és kellő részletességű tájékoztatás, ahogy arra az uniós szabályozás is utal. A fogyasztóknak a tények konkrét ismeretében kell meghozniuk a döntésüket, amelynek érdekében megfelelő tájékoztatást kell kapniuk a hitel feltételeiről, költségeiről és egyéb kötelezettségeiről. A tájékoztatásnak világosnak, az ajánlatnak átláthatónak és összehasonlíthatónak kell lennie annak érdekében, hogy a fogyasztók a tények teljes ismeretében hozhassák meg döntésüket.

Az európai uniós szabályok bizonytalanságát oldja fel az Európai Bíróság jogértelmezése (C-26/13. sz. ítélet) a szerződési feltételek világossága és érthetősége kérdésében. Az Európai Bíróság a  kérdést kiterjesztően értelmezte. A fogyasztó az eladóhoz képest a tájékozottság szerint tekintve hátrányosabb helyzetben van általában, hiszen a fogyasztó számára nehézséget jelenthet a szerződési feltételek és következményeik értékelése a nyelvi érthetőség ellenére is. Ebből adódóan a feltétel világos és érthető jellegének a vizsgálata nem korlátozódhat a puszta nyelvi megfogalmazásra. A bíróságnak azt is értékelni kell, hogy a szerződés biztosítja-e a fogyasztó számára azokat az információkat, amelyek segítségével a fogyasztónak módjában áll az adott ügylet előnyeit és hátrányait illetve az ügyletből származó kockázatokat mérlegelni (C-26/13. sz. EUB ügy főtanácsnoki indítványa). Mindezek alapján csak az a szerződései feltétel világos és érthető, amely a fogyasztó számára biztosítja, hogy egyértelműen és érthető szempontok alapján értékelhesse a szerződéses feltételből származó gazdasági következményeket.

A fogyasztó hátrányos helyzete oda vezet, hogy a szolgáltató által előre meghatározott feltételeket anélkül elfogadja, hogy érdemben befolyásolni tudná azoknak a tartalmát (C-618/10., C-168/05. és C-40/08. sz. EUB ítéletek). A pénzügyi szolgáltatók által kialakított általános feltételek szerint nem kellő körültekintéssel mérlegelt vagy túlzott bonyolultsága miatt mérlegelhetetlen feltételekkel létrejött szerződések komoly károkat okoznak társadalmi és egyéni szinten egyaránt, mint ahogy ezt a hazai devizahitelezésnél is látható.[2]
A fogyasztóvédelem, az egyensúlytalanságból eredő hátrányos helyzet kiküszöbölése fontos közérdek. Az elmélet is kiemeli, hogy a fogyasztók a legfontosabb gazdasági közösség, akiknek érdekében olyan szabályokat kell megalkotni, illetve jelen esetben olyan ítélkezési gyakorlatot kell folytatni, amelyek révén biztosított a fogyasztók joga az információra, a biztonságra, a választásra és a meghallgatásra.[3 
Az ítélkezési gyakorlatból jól látszik, hogy a szerződő felek jogai és kötelezettségei tekintetében a szerződésben megállapított formális egyensúly helyett a szerződő felek egyenlőségét előállító valódi egyensúlyt kell létrehozni. Az egyensúlytalanságot a tisztességtelen megállapodási feltételek hozzák létre, amelyek a szerződő felek közül egyoldalúan a fogyasztót terhelik (C-618/10., C-137/08. és C-453/10. sz. EUB ítéletek). Ezért a fogyasztó és a pénzügyi szolgáltató közötti egyenlőtlen helyzetet csak a szenvedő feleken kívüli, pozitív beavatkozás egyenlítheti ki (C-618/10., C-243/08. és C-472/11. sz. EUB ítéletek).

***

Mindezek az ítélkezési gyakorlatban is felmerült érvek egy erőteljesen szabályozott, szigorú fogyasztóvédelmet körvonalaznak az Európai Unióban, amely alkalmas a pénzügyi bizalom helyreállítására, de nehezebb helyzetbe hozza a pénzügyi szolgáltatókat. Sok esetben a körültekintő eljárás plusz dokumentumok „gyártásában” valósul meg és nem mindig jelent a fogyasztó számára valós védelmet. De lehet-e jobb vagy tökéletes megoldás?  

Prof. Dr. Nagy Zoltán, egyetemi tanár, ME ÁJK

 

Felhasznált források:

  • 1. Czajlik István – Horváth Anna – Sz. Papp Judit: Korszerű pénzügyi fogyasztóvédelem, in: Lentner Csaba (szerk.): Bankmenedzsment-Bankszabályozás-Pénzügyi Fogyasztóvédelem, Nemzeti Közszolgálati Tankönyvkiadó, Budapest, 2012
  • 2. Fazekas Judit: Fogyasztóvédelmi jog, Complex Kiadó, Budapest, 2007
  • 3. Nagy Zoltán: Problémafelvetés a pénzügyi fogyasztóvédelem területénMiskolci Jogi Szemle, 2017/2. különszám, 391‒401.o.
  • 4. A Tanács 93/13/EGK irányelve (1993. április 5.) a fogyasztókkal kötött szerződésekben alkalmazott tisztességtelen feltételekről, HL L 095, 21/04/1993 29–34. o.
  • 5. Az Európai Parlament és a Tanács 2008/48/EK irányelve (2008. április 23.) a fogyasztói hitelmegállapodásokról és a 87/102/EGK tanácsi irányelv hatályon kívül helyezéséről, HL L 133, 22.5.2008, 66–92. o.
  • 6. Európai Bíróság C-618/10. sz.,  C-472/11. sz. és ; C-137/08. sz.; C-168/05. sz.; C-137/08. sz.; C-453/10. sz.; C-40/08. sz.; C-220/98. sz.; és C-479/93. sz. ügyekben hozott ítéletei.
  • 7. Nils Wahl Főtanácsnok indítványa a C-26/13. sz. ügyben.

 

 


[1] Lásd részletesebben Nagy Zoltán: Problémafelvetés a pénzügyi fogyasztóvédelem területén, Miskolci Jogi Szemle, 2017/2. különszám, 391‒401.o.

[2]Czajlik-Horváth-Sz. Papp, 2012: 434‒435. A rejtett veszteség a szerzők szerint egy olyan terméknél használt fogalom, ahol a fogyasztást követő hosszabb idő elteltével nyílik csak lehetőség a termék minőségi problémájának megismerésére, mint például a hosszabb távú megtakarítási termékek.

[3] Fazekas, 2007: 21. J.F. Kennedy az USA elnöke 1962-es megállapításaival a fogyasztói érdekvédelmet az állami politika rangjára emelte- a szerző álláspontja szerint- az idézett fogyasztói jogok rögzítésével.

Hozzászólások

Nagy Zoltán gondolatébresztő írása alapvető kérdéseket feszeget a pénzügyi fogyasztóvédelem kapcsán. A fogyasztó fogalmával kapcsolatban számos támpontot rögzít, jórészt az EU Bíróság esetjoga alapján. Tény, hogy a felvetett problémák megválaszolása külön disszertáció(k) témája lehetne, így erre ezen a felületen felelősséggel nem vállalkozhatom, csupán néhány gondolatot osztanék meg az egyik felvetett problémakörrel kapcsolatosan.

Ezt a problémakört több kérdés fémjelzi: Általános szabályozás alkalmazható csak a fogyasztóvédelemben vagy egyedi védelem is érvényesülhet, például állami mentőakciókkal? Használ-e a fogyasztók jövőbeni magatartásának, ha abban a feltevésben vállalnak túlzott mértékű, de nagy hozamot biztosító kockázatot, hogy az állam nem normatív módon megmenti őket? Meg kell-e menteni azokat a „szerencsejátékosokat”, akik sejtik a pénzügyi konstrukció nem legális, „pilótajáték” jellegét, de bíznak a szerencsében és a magas hozam realizálásában?

Miként később Nagy Zoltán is utal rá, a fogyasztóvédelem gyakorlatilag a felek közötti egyensúlytalanság kiküszöbölésére hivatott komplex eszközrendszer, s mint ilyen, fontos közérdeket valósít meg.

Megállapítható, hogy bizonyos esetekben maga a szabályozás is ráerősít az egyensúlytalansági helyzetre (például az egyoldalú szerződésmódosítást – igaz, körülhatárolt esetekben – lehetővé teszi a pénzintézetek számára, ehhez képest a fogyasztókat legfeljebb egyoldalú elállási/felmondási jog illeti meg, érdemi módosítási lehetőségük nincs a többnyire egyébként is nélkülük létrehozott ÁSZF-eken alapuló szerződések kapcsán). Arra is érdemes figyelemmel lenni, hogy a történelemben számos példát láthattunk arra, hogy az állam – közpénzből – hatalmas mentőcsomagokat nyújtott a pénzügyi szektor kínálati oldalán álló szereplők számára. Ezen mentőakciók pedig nem mindig voltak „kifizetődők” az állam számára.[1]

Ha elfogadjuk, hogy az állam óriási összegeket fordít pénzügyi intézmények megmentésére, akkor ezen az alapon elképzelhetőnek tartok – legalább részben önhibájukon kívül - nehéz helyzetbe került fogyasztóknak nyújtott mentőcsomagokat is (tipikusan ilyennek tartom a devizahitelezéssel érintett fogyasztók nagy részét, hiszen ebben az esetben viszonylag széleskörű konszenzus alakult ki azzal kapcsolatban, hogy a pénzügyi szolgáltatók, az állam és a fogyasztók is felelősek a kialakult problémákért). Valószínű, hogy egy végső állami „mentsvár” deklarálása nem használ a felelős fogyasztói magatartásnak, ugyanez elmondható azonban a pénzügyi szolgáltatók vonatkozásában is, akikről legalább annyira feltételezhető, hogy adott esetben „szerencsejátékos” magatartást folytathatnak adott esetben.

Gondolataimmal nem szándékoztam azt sugallni, hogy helyeselnék bármilyen fogyasztói mentőakciót, csupán arra mutattam rá, hogy a pénzügyi szolgáltatók esetében több példát is láthattunk ilyen jellegű beavatkozásokra…

 

[1] Mint Voszka Éva megállapítja, „az európai bankmentések tehát messze vannak a megtérüléstől.” Ld. Voszka Éva: Államosítás, privatizáció és gazdaságpolitika – a főirány széttöredezése, 737. o. Közgazdaság Szemle, LXII . évf., 2015. július – augusztus, 717–748. o.

Véd vagy „kivéd” a pénzügyi fogyasztóvédelem?” című cikk vitaindító felvetéseire az alábbi reflexiókat tudom megfogalmazni:

Megítélésem szerint a XXI. század eleje, mint a „digitális forradalom” megindulásának ideje fog bevonulni majdan a történelem könyvekbe. A digitális fejlődés olyan ütemű és mértékű, amely folyamatos kihívás a jogalkotás és a jogalkalmazás számára.

A fogyasztó fogalma álláspontom szerint – figyelembe véve az új PTK által megfogalmazott fogyasztói fogalmat is- kikristályosodik a jogalkalmazás számára, a védendő fogyasztó az a természetes személy, aki szakmája, önálló foglalkozás vagy üzleti tevékenységi körén kívül jár el.

A pénzügyi világban a fogyasztói egyensúlytalanság kiküszöbölésének fontos területeként a széleskörű és kellő részletességű tájékoztatást tartanám a jövőre nézve indokoltnak és elsődlegesnek.

Mire alapítom ezt a meglátásomat?

A jogalkotás és a jogalkalmazás-- meglátásom szerint -mindig „utána megy” a problémának. A 2008-as deviza hitelezés alapján létrejött válság még mindig tart a jogalkalmazás területén. A bíróságok a deviza perek terhe alatt vannak, mert nem tudott az Állam olyan szintű egységes szabályokat megalkotni a válság okozta problémák megoldására, amelyek egységesen valamennyi fogyasztó problémáját – záros határidőn belül- megoldották volna. Gondolok itt arra, ahogy a végtörlesztés kedvezménye csak a fogyasztók szűk körét érintette pl.,de aki élni tudott vele, jól járt és véglegesen, mert  a hitele visszafizetésre került.

Az egyik „friss” döntés, a 6/2019(III.20) AB határozat, -amely a Kúriának a pénzügyi intézmények fogyasztói kölcsönszerződéseire vonatkozó jogegységi határozatával kapcsolatos egyes kérdések rendezéseiről szóló 2014.évi XXXVIII. törvényben rögzített elszámolás szabályairól és egyes egyéb rendelkezésekről szóló 2014.évi XL.törvény 37.§-a alaptörvény-ellenességének megállapításáról és megsemmisítéséről szóló – döntés  a fenti megállapításomat támasztja alá. A fenti AB határozat az alkotmányjogi panaszt elutasította ,megállapítva azt, hogy a DH2 törvény 37.§-a nem tekinthető visszamenőleges hatályú szabályozásnak. A határozathoz fűzött párhuzamos indokolás viszont rávilágít megítélésem szerint a valódi problémára:

„Nem vitás, hogy a határozat indokolása megfelel az Alkotmánybíróság gyakorlatának. Ugyanakkor mégis kiegyensúlyozatlannak tartom a felek közötti erőviszonyokat…véleményem szerint a felek közötti elszámolásra kiterjedő és összegszerűen is megjelölt, határozott kérelem olyan közgazdasági vagy matematikai ismereteket igényel, amely nem várható el minden embertől, sokkal inkább szakértői kérdés. …a nem megfelelően határozott vagy precíz kérelem pontatlanságának terhét így kizárólag a fogyasztó viseli”

A pénzügyi fogyasztói jogviszonyokban meglévő egyensúlytalanság tehát folyamatos kihívás, fókuszba tehát én a megelőzést helyezném az oktatás és a tájékoztatás kiemelt kezelésével.

Ezáltal „védeni” fog a rendszer és nem kell „kivédeni”, ami bizonytalan kimentelű lehet adott esetben.

 

Nagy Zoltán problémafelvetései bennem a „honnan indultunk?” kérdést vetették fel, illetve az örök versenyfutást, amit a jelen példánál maradva a pénzügyi fogyasztóvédelem vív a befektetési és hitelezési pénzpiaccal. Magyarországon a rendszerváltozást követően a korábbi évtizedekhez képest ismeretlen vagy elérhetetlen lehetőségek nyíltak meg bárki számára. A piacgazdaság megteremtésének folyamata kudarcok és sikerek egymást követő váltakozását jelentette. A 90-es évek közepére az országba beáramló „nyugati” vállalatok mellett hátrányba került a hazai ipar, visszaesett a mezőgazdaság, megnőtt a munkanélküliség, felgyorsult az infláció. Az ezredfordulóra a megszorító csomagok hatásaként csökkent a bérből és fizetésből élők nettó keresetének értéke, visszaesett a lakosság életszínvonala. A XXI. századba lépve a gazdaságpolitikát növekedést ösztönző döntések jellemezték megemelve a minimálbért és kedvezményes hiteleket biztosítva. A 2000 utáni első évtizedben jelentős béremelések, komoly beruházások történtek az infrastruktúra területén, ezeknek háttere azonban nem a gazdaság tényleges fejlődése, hanem az ország által felvett hitelek voltak. Ebben az elnehezülő gazdasági helyzetben érte a társadalmat a világméretű pénzügyi válság. Mindezeket azért bocsátottam előre, hogy hatásukra a lakosság életszínvonala is hullámvasútként követte a gazdasági folyamatokat és hiányzó forrásait nemcsak az ország, hanem az átlagemberek is hitelből kívánták finanszírozni. Szerintem nincs ma az országban olyan ember, aki ne tudna valamit a devizahiteles szerződésekről, vagy ne lenne maga, vagy családtagja érintett a témában. A pénzügyi konstrukció teljesen felkészületlenül érte véleményem szerint a hitelfelvevőből adóssá váló több ezer embert. Úgy gondolom, hogy amikor a szerző által feltett kérdésekre keressük a választ, jó kiindulási alapot jelent a XXI. század első évtizedének devizahitelezési gyakorlata, a pénzintézetek és fogyasztók magatartásának vizsgálata.

Véleményem szerint a problémának csak egyik aspektusa, hogy a fogyasztó a pénzpiaci szereplőhöz képest hátrányos helyzetben van mind tárgyalási lehetőségei, mind információs szintje tekintetében. A fogyasztó ugyanis már azáltal is hátrányos helyzetben van, hogy kiszolgáltatottá válik azáltal: hitelt vesz fel, tehát függésbe kerül. Különösen, ha ennek a hitelvelvételnek életét jelentősen befolyásoló oka van, például lakhatását kívánja megoldani. De nehezen lehet ellenállni a másik végletnek is, amikor minden lehetséges fórumon: kereskedelmi televízió-csatornák, rádióadók, színes magazinok kínálják a modern technikai újításokat, televíziókat, telefonokat, szebbnél szebb gépjárműveket.

Rendkívül összetett ebből a szempontból a hitelezési folyamat hiszen kéz a kézben jár a költekezést ösztönző reklámokkal. Elég ehhez, ha egy 5 perces reklámblokkot megnézünk a televízióban. A XXI. századi modernizálódó világban a reklám elhiteti az emberrel, hogy csak akkor képes lépést tartani, ha mindenből a legújabbat, legszebbet, legnagyobbat vásárolja. Így történt, hogy a devizahitelezés időszakában nagyon sok ember fogyasztási célú vásárlásaira vett fel olyan feltételekkel hitelt, amelyet utóbb nem tudott törleszteni. De valljuk be, amikor karnyújtásnyira van egy vadonatúj gépjármű, vagy egy plazmatelevízió, de akár egy új lakás megszerzésének lehetősége, ugyan ki olvassa el a 20-30 oldalas szerződést. Ebben a pszichikai helyzetben ki képes mérlegelni a teljes hiteldíjmutatót, az árfolyamkockázatot és egyéb költségeket. Valószínűleg mindenki volt már abban a helyzetben, amikor az ügyintéző is eleve úgy adja oda a szerződő félnek a szerződést, hogy mosolyogva közli, hol kell azt aláírni. De még abban az esetben is, ha részletes tájékoztatást szeretne nyújtani a bonyolult pénzügyi fogalmakkal teletűzdelt vagy matematikai műveletekkel illusztrált feltételrendszerről, hogyan értené azt meg egy „átlagos fogyasztó” és itt merül fel a szerző kérdése. Egyáltalán meg lehet-e és ha igen, hogyan úgy fogalmazni egy szerződést, hogy az világos és érthető legyen és biztosítani tudja a fogyasztó számára azokat az információkat, amelyek segítségével módjában áll mérlegelni az adott ügylet előnyeit és hátrányait, illetve az ügyletből származó kockázatokat. (C-26/13.sz. EUB ügy főtanácsnoki indítványa)

Véleményem szerint a jövőben legalább a lehetőségét meg kell teremteni annak, hogy a pénzügyi szolgáltatásokat igénybe vevő fogyasztó tájékozódni tudjon és legyen képes mérlegelni az általa vállalt kötelezettségeket. Ezeknek a mindenki számára elérhetővé váló információknak a birtoklása, megismerésük lehetősége esetleg valóban „kivédheti” az olyan hitelezési krízist, mint amilyet a devizahitelezés kiváltott.

Az információk nyújtotta védelemre pedig úgy gondolom, hogy nem csak a fogyasztók lehatárolt csoportjának, hanem minden, például pénzintézeti hitel felvételén gondolkodó fogyasztónak szüksége van, hiszen hogyan húzhatnánk meg a határt, mihez kötnénk azt: iskolai végzettséghez, vagyoni helyzethez, családi állapothoz?!

Bízhatunk abban is, hogy a 2008-as évekig felvett, majd bedőlt devizahitellel érintett családok felnövekvő tagjai esetleg tanultak valamit elődeik hibáiból és keresni fogják a tájékozódási lehetőségeket. Az Y és Z generáció életét, döntéseit jelentősen befolyásolják a világhálón szerzett információk, ezért van nagy jelentősége az olyan tájékoztató oldalaknak, mint pl. a pénzügyi navigátor: mnb.hu/fogyasztovédelem/penzügyi-navigator. Emellett nemcsak az információszerzés, hanem a problémák megoldási lehetőségeinek minél szélesebb körű tájékoztatása is szükséges, például a Pénzügyi Békéltető Testület „reklámozásával”. A pénzügyi kultúra fejlesztése, az informált fogyasztó megteremtése is segíthet billenteni az egyensúlytalanságban lévő mérleg serpenyőit és juthat el a pénzügyi fogyasztóvédelem is esetleg abba a helyzetbe, hogy egy hitelszerződés aláírásakor az igénylő minden releváns információ birtokában van, felmérte a kockázatokat, tudomással bír a számára nyújtott előnyökről és az őt esetlegesen érő hátrányokról és mindezeket mérlegelve hozza meg döntését.

Felhasznált források:

orszaginfo.magyarorszag.hu/informaciok/gazdasag)

Murányi Klaudia: A pénzügyi fogyasztóvédelem szabályozása http://midra.uni-miskolc.hu/document/27324/22923.pdf  ( 2019.04.02.)

 

Prof. dr. Nagy Zoltán Véd vagy „kivéd” a pénzügyi fogyasztóvédelem? című gondolatébresztő cikkében felteszi többek között azt a kérdést, hogy útját állhatjuk-e az innovációnak és a technológiai újításoknak a pénzügyi fogyasztóvédelem erősítésével, vagy összeegyeztethető a két érdek?

Szigorú, tiltó szabályozással megakadályozható lenne, hogy a pénzügyi tárgyú szerződések megkötésére elektronikus úton kerüljön sor. Jelenleg a magyar jogban ilyen tiltó rendelkezés csak a jelzáloghitel és az ingatlanra vonatkozó pénzügyi lízing szerződésekre került kimondásra 2015. évben (a fogyasztónak nyújtott hitelről szóló 2009. évi CLXII. tv. 13. § (2) bekezdés), éppen a fogyasztók fokozott védelme érdekében, tanulva a devizahitelezés negatív következményeiből.

A XXI. században, az információs társadalom korában azonban elképzelhetetlennek tartom, hogy az innovációnak jogi úton gát szabható úgy, hogy az végsősoron ne okozzon gazdasági hátrányt akár a pénzügyi szolgáltatók, akár a fogyasztók, de a gazdasági élet egyéb szereplői tekintetében is.

A fogyasztók, különösen a fiatalabb korosztály részéről egyre nagyobb az igény a kényelmi szolgáltatások iránt. Egyre szélesebb körben használják az internetet az egyszerű emberek is akár a mindennapi bevásárlásaik céljából. Interneten kötünk biztosítási szerződéseket, és egyre elterjedtebb az elektronikus bankolás is. Ma már több bank lehetővé teszi a szerződések elektronikus úton történő megkötését is.

A megoldás nem a technológiai újítások kizárása a pénzügyi fogyasztóvédelem biztosítása érdekében, sokkal inkább a technika adta lehetőségek kihasználása a fogyasztók kellő tájékoztatása, a pénzügyi tárgyú szerződéskötés folyamatának lekövethetősége érdekében. Az elektronikusan kötött ügyletek lépései visszakövethetőek, a dokumentumok fogyasztóhoz történő eljuttatása könnyen igazolható. Az elektronikus szerződéskötési folyamatokba beépíthetőek olyan biztonsági lépcsők, amik mind azt szolgálják, hogy a „végső kattintás”, az elektronikus aláírás előtt az ügyfél kellő információhoz jusson, megismerhesse az általa kötendő szerződés feltételeit, következményeit, így kellő ismeret birtokában vállaljon kötelezettséget.

A devizaszerződések tisztességtelen szerződési feltételeinek megállapítása iránti perekben gyakori fogyasztói védekezés, hogy az átadott szerződéssel szemben a szóbeli tájékoztatás másról szólt, illetve hogy az általános szerződési feltételek megismerésére nem volt lehetőség, vagy azzal a fél nem élt. Az elektronikus úton kötött szerződések esetén az ahhoz kapcsolódó esetleges szóbeli kapcsolatfelvétel is rögzítésre kerül, így bizonyítékul szolgálhat a fogyasztó számára is.

A cikkben felvetett „jobb megoldás” a pénzügyi szektor, a fogyasztó és a fogyasztóvédelmet biztosító állam együttműködése, egyaránt felelős magatartása és cselekvősége esetén érhető el.

A pénzügyi szektor részéről az üzleti etika, saját etikai kódexeik, a fair bank követelményeinek betartása járulhat hozzá a fenti cél eléréséhez. Az etikátlan magatartás hosszú távon gazdaságilag egyértelműen hátrányos.  A fair banki szolgáltatások keretében tehát a banknak is érdeke, hogy a kellő tájékoztatást a pénzügyi termékéről közérthetően megadja, és valamiképp kikényszerítse, hogy azt a fél saját érdekében meg is ismerje.

Természetesen a fogyasztók védelmét ezen ellenőrizhető, visszakövethető folyamatok is csak akkor szolgálják, ha a fogyasztó tudatosan köt elektronikusan szerződést. Nem elegendő biztosíték, hogy a szerződéskötési folyamatban a továbblépéshez szükséges pl. az ÁSZF megismerését tanúsító pontot „kipipálni”, ha azt a fogyasztó átolvasás, megismerés nélkül teszi meg. A fogyasztók részéről tehát a pénzügyi tudatosság erősítése a megoldás, amihez az állam az oktatással, ismeretterjesztéssel járulhat hozzá.

Az állam a jogi szabályozás, a pénzügyi szféra ellenőrzése és a fogyasztók tudatosságának erősítése körében fejthet és fejt ki e cél érdekében tevékenységet.  A jogi szabályozás Magyarországon már reagált a digitalizáció térnyerésére, a 2005. évi XXV. törvény és annak 2014. évi módosítása éppen a fogyasztó tájékoztatására helyezte a hangsúlyt a távértékesítés esetében.

A Magyar Nemzeti Bank pedig folyamatosan együttműködik a FinTech cégekkel, már a digitális termékek kidolgozásának folyamatába is bekapcsolódik, így a pénzügyi fogyasztóvédelem körében már megelőzésként kifejtheti tevékenységét, tehát véd, és nem „kivéd”.

Az innovációs fejlődés és a pénzügyi fogyasztóvédelem összeegyeztethetőségének módját foglalta össze Hornung Ágnes pénzügyekért felelős államtitkár „A szabályozó felelőssége a 21. században: az innováció előmozdítása vagy a fogyasztók megvédése a digitális csapdáktól?” című előadásában, a következőkben:

„- A FinTech technológiák ismerete és használata a jövőben nagy valószínűség szerint mindennapjaink része lesz.

- Felelős jogalkotásra van szükség a fogyasztóvédelmi és az adatvédelmi szabályok betartása mellett, amely azonban nem gátolja a versenyt.

- A lakosság ösztönzése szükséges, hogy tudatosan, megfontoltan vegyék igénybe főként az új FinTech pénzügyi szolgáltatásokat, ehhez a pénzügyi ismeretek bővítése indokolt, amelynek részét kell, hogy képezze a pénzügyi innovációkra vonatkozó kockázatok és ismeretek is.

- Egy megfelelő pénzügyi tudással és szemlélettel rendelkező lakosság nevelése a végcél, amely hozzájárul a pénzügyi intézményrendszer stabil, egészséges működéséhez és Magyarország versenyképességének növeléséhez.”

Ezen gondolatok mentén látszik megvalósíthatónak a cikk szerzője által felvetett „jobb megoldás.”

Felhasznált irodalom:

Dr. Veres Zoltán :A pénzügyi fogyasztóvédelem egyes alapkérdései (PhD értekezés, Pázmány Péter Katolikus EgyetemJog-és Államtudományi Doktori Iskola)

Hornung Ágnes: A szabályozó felelőssége a 21. században: az innováció előmozdítása vagy a fogyasztók megvédése a digitális csapdáktól? (előadás, Eger, 2017.szeptember 18.)

 

 

Úgy vélem, hogy Nagy Zoltán sorai elérték céljukat, hiszen még a gondolatébresztő tanulmánnyal érintett témában kevésbé jártas embere, akár jómagam, is komolyan eltudnak gondolkodni bizonyos társadalmi szintű kérdéseken, problémákon.

Először is érdemes a fogyasztó fogalma kapcsán megjegyezni álláspontom szerin, hogy a szerző által hivatkozott fogyasztói „modellek”, az ésszerű fogyasztó és a minta-fogyasztó talán nem is állnak olyan távol egymástól. Az Európai Bíróság ennek a felvetésnek megfelelően az ésszerű fogyasztó modelljét követi és elméletileg „elvárja”, hogy a fogyasztók a megfelelő információk birtokában racionális döntéseket hozzanak. Igen ám, ugyanakkor a szerző által is hivatkozott ítélkezési gyakorlatai az Európai Bíróságnak abba az irányba mutat, hogy a gyakorlatban az Európai Bíróság is magas szinten védi a fogyasztók jogait, különösen a pénzügyi szolgáltatások esetében. Kicsit részletesebben vizsgálva, hogy az Európai Bíróság pénzügyi szolgáltatásokkal kapcsolatban milyen szintű tájékoztatást is vár el, láthatjuk, hogy ezen a ponton igen közel kerül egymáshoz a két fogyasztói modell. Az Európai Bíróság is arra az álláspontra helyezkedett ugyanis, hogy a fogyasztók tájékoztatásának mindenre kiterjedőnek és részletesnek kell lennie. Ez alapján látható, hogy ugyan az Európai Bíróság „elvárja” az önállóságot a fogyasztótól, azonban megköveteli a vállalkozástól azt a szintű tájékoztatást, ami alapján egy „átalagos” fogyasztó már megalapozott döntést hozhat pénzügyi előképzettség nélkül is.

 A magyar devizahitelesek helyzete vonatkozásában is érdekes következtetéseket vonhatunk le. Az, hogy Európai Bíróság a devizahitelesek „pártján” ál gyakran hangzik el napjainkban a médiában, főként a közelmúlt eseményeire figyelemmel. A Európai Bíróság ítéleteiben ugyanakkor az általánosság szintéjre helyezkedik inkább és azok a gyakorlatban aligha lesznek a magyar devizahitelesek segítségére. Mindazonáltal megjegyzem, hogy az Európai Bíróság már e téren kikristályosodottnak tekinthető gyakorlata alapján a bankoknak a devizahitelek kapcsán nem feltétlenül lett volna lehetőségük a futószalag szerű hitelügyintézésre, részletesebb tájékoztatást igényelt volna meg a devizahitel konstrukció bonyolultságára tekintettel a helyzet.

Érdekes felvetéseket ír még a szerző az állam kötelezettség körében is. Véleményem szerint az államnak igenis élen kell járni a fogyasztóvédelem területén. Meglátásom szerint az lenne a követendő gyakorlat, hogy a kérdéses terület „bonyolultságának” függvényében változna a fogyasztóvédelmi kötelezettsége az államnak. Ennek megfelelően a pénzügyi ügyletek körül komoly felelősséget kell vállalnia az államnak és meg kell követelnie a pénzügyi szolgáltatóktól a magas szintű tájékoztatási kötelezettség teljesítését. Nagyobb hangsúlyt kellene továbbá fordítani az állampolgárok oktatására, hiszen a gyakorlati tapasztalatok azt mutatják, hogy az emberek alapvető közgazdaságtani ismeretekkel sem rendelkeznek, nem értik a hitelezés lényegét. Ezen a ponton felül azonban az állam nem tartozik felelőséggel, nem helyes az állami mentőöv biztosítása. Ezzel ugyanis nem segíti elő az állam azt, hogy az emberek felelősséget vállaljanak saját döntéseikért.

 

A fogyasztói minta fogalmai közül a német bírói gyakorlat által kialakított modellel értek egyet.A fogyasztót óvni kell,rendkívüli védelemben kell részesíteni, tekintettel arra, hogy nem képes ésszerű döntések meghozatalára. A fogyasztó a szükségletei kielégítésére törekszik. Ez az elsődleges számára, ezért mindent megtesz. A fogyasztói szerződés megkötése már mellékes számára, ezért álláspontom szerint, nem kellő körültekintéssel jár el. A pénzügyi szolgáltatások esetében ezt a feltételezést a mindennapi tapasztalat alátámasztja. A bankok pénzügyi szolgáltatásairól nap mint nap lehet hallani a híradásokban, reklámokban. A kecsegtetőnek tűnő ajánlatok hallatán, a fogyasztó, mint hiteligénylő előtt csak egy cél lebeg, a hitel megszerzése. A hitelnyújtással kapcsolatos információk közül csak az lesz jelentős számára, hogy rövid időn belül, mekkora összeget tud igényelni. A hitel hosszútávú terheit a törlesztőrészlet valamint az árfolyam és kamatváltozásról lehetőségét általában figyelmen kívül hagyja vagy nagyvonalúan kezeli. Nem méri fel azt az alapvető kérdést, hogy van e fedezete ahhoz, hogy viselje a sokszor jelentős összegű hitel hosszútávú terheit. Nagy Zoltán tanulmányában felmerült, hangsúlyos kérdés, a pénzügyi kultúra alacsony foka. Ezzel a megállapítással maradéktalanul egyet értek. A középiskolai oktatásból is hiányoznak azok a tantárgyak, amelyek az emberek pénzügyi tudatosságát erősítenék. Nincs olyan középiskolai képzés, amely felhívná a figyelmet, a pénzügyi szolgáltatások veszélyeire. Nem tanítanak "pénzügyi tervezést" az emberek jelentős részének alapvető, a hitel felvételével kapcsolatos jogi és közgazdasági ismeretei sincsenek. Különösen igaz ez abban az esetben, ha a hitel felvételére nem az emberek által használt pénznemben kerül sor. Ez utóbbi megállapítást igazolja a 2007 és 2013 év közötti devizaválság. Természetesen a tudatos körültekintő fogyasztói magatartás megmentheti a szerződő felet attól, hogy megkárosítsa önmagát, kockára téve anyagi biztonságát. Ez a probléma egyébként nemcsak a bankok pénzügyi szolgáltatásait igénybe vevő fogyasztóra vonatkoznak. A meggondolatlan fogyasztói magatartás a fogyasztóvédelmi jog alapkérdése.

 

 

 

Megvédhető-e a fogyasztó a gyorsan változó és komoly szakmai ismeretek igénylő pénzügyi világban és meddig kell terjeszkedni ennek a védelemnek?

Prof.Dr. Nagy Zoltán cikke a pénzügyi fogyasztóvédelemmel kapcsolatosan több területet is érint. Már a bevezető részben felteszi a kérdést, hogy megvédhető-e a fogyasztó a gyorsan változó és komoly szakmai ismereteket igénylő pénzügyi világban és meddig kell terjeszkedni ennek a védelemnek. Mindenkit meg kell-e védeni, vagy csak a fogyasztók lehatárolt csoportját?

A gyorsan változó gazdasági- és jogi környezetben nagyon nehéz meghatározni, leginkább kialakítani a védelemnek azt a szintjét, amely hathatós védelmet biztosít a fogyasztók számára anélkül, hogy gátolná a pénzügyi szféra normál működését.

A kérdés vizsgálatánál külön kell választani a fogyasztók megkárosítására irányuló és már a bűncselekményi kategóriát is megvalósító csalárd tevékenységeket, a bűncselekmény szintjét még el nem érő, azonban a fogyasztók széles körét károsító, a „pénzügyi vállalkozás” számára - a vele szerződő fél helyzetének kihasználásával megkötött - tisztességtelen haszon elérését biztosító jogügyletektől.

Az nem lehet kétséges, hogy a bűncselekményi szintet elérő cselekményekkel kapcsolatosan erőteljesen fel kell lépni az ilyen jellegű tevékenység esetén a fogyasztók minél szélesebb körét tájékoztatni kell a történtekről, figyelemfelhívó riportokat, közleményeket kell közreadni és minden lehetséges módon megakadályozni, hogy a bűnözői körök a leendő szerződő partnerekkel jogügyleteket kössenek, másrészről nagy hangsúlyt kell fektetni, amennyiben lehetséges, a károsultak kárának megtérítésére, illetve a büntetőjogi felelősségre vonásra.

A bűnüldöző szervek részéről is jól ismertek a veszélyeztetett csoportok, akik például egy pilótajátékba könnyebben beszervezhetőek. A cél elérése érdekében szükséges lenne a bűnüldöző hatóságok, illetve a fogyasztóvédelmi hatóság minél teljesebb együttműködése mind a megelőzés, felvilágosítás, mind a már megtörtént esetek felderítése a fogyasztók kárának megtérítése körében.

A másik esetkör, amikor a fogyasztókat megkárosító tevékenység nem éri el a büntethetőségi szintet, azonban a pénzügyi vállalkozás a fogyasztókkal kötött szerződéseknél a helyzeti előnyüket a fogyasztók hozzáértésének hiányát esetleg nyereségvágyát kihasználva köti meg a szerződést.

Ezen etikátlan üzleti tevékenységgel kapcsolatosan erősíteni kell a pénzügyi szektor ellenőrzését olyan üzleti etikai eljárási kódex előírásával, amelyek átláthatóvá teszik, hogy a pénzügyi szolgáltató megfelel-e a fairbank követelményének. Az átláthatóság keretében meg kell követelni, hogy a pénzügyi szolgáltató tájékoztatása során a laikusok számára is érthető módon közérthető magyarázatokkal világítsa meg az adott pénzügyi szolgáltatás lényegét és ne hallgathassa el, avagy ne bagatellizálhassa el az adott pénzügyi szolgáltatás kockázatát.

Ugyanakkor nagyobb figyelmet kell fordítani arra is, hogy a fogyasztónak is fennáll a felelőssége, hogy a szerződéskötés előtt a rendelkezésre álló tájékoztatókat, ismertetőket megvizsgálja, végig olvassa, értelmezze, illetve a középfokú képzés részévé kellene tenni az általános jogi- és pénzügyi ismereteket, mivel a társadalmunk a fogyasztóval szemben azt az elvárást fogalmazta meg, hogy egy átlagos szinten tájékozott legyen ezeken a területeken is.

Azonban ez a folyamat csak lassan hoz majd eredményt. A gazdasági válságot követően tömegével indult úgynevezett devizahiteles perek is megmutatták, hogy egyrészről pénzügyi szolgáltatókkal szemben meg kell követelni a laikus, gyengébb fél számára is érthető teljeskörű tájékoztatást, annak dokumentálását, azonban a fogyasztóval szemben is az a megfogalmazható elvárás, hogy már a szerződéskötést megelőzően is tájékozódjon az adott ügyletre vonatkozóan, a szerződés aláírását megelőzően pedig minimális elvárás a szerződés átolvasása és a számára kevésbé érthető szerződési feltételeknek a megbeszélése.

Megítélésem szerint több területen is változtatni kell a korábbi gyakorlathoz képest a fogyasztók hathatósabb védelmének biztosítása érdekében és kiemelt fontosságú a minél szélesebb körű tájékoztatás, ennek jogszabályban is előírt követelmény rendszere.

Gondolatok a pénzügyi fogyasztóvédelemről

A Véd vagy „kivéd” a pénzügyi fogyasztóvédelem? című,  dr. Nagy Zoltánnak a pénzügyi fogyasztóval kapcsolatos írása a fogyasztók mindennapjait átszövő felvetéseket tartalmaz, melyben arra keres választ, hogy megvédhető-e a fogyasztó.

A közelmúlt legmélyebbre gyűrűző pénzügyi veszélyét, mely a társadalom széles körét érintette, a devizahitelezés jelentette. A pénzügyi válság, a svájci frank árfolyamának erősödése, ennek következtében a törlesztő részletek jelentős emelkedése sokak egzisztenciáját fenyegette.
Bizonyára nem véletlen, hogy a cikk sok kérdést tesz fel, hiszen a gazdasági válság során felmerült problémák megoldása a jogalkotás részéről elkerülhetetlen, ugyanakkor a szabályozás módja, a piaci szereplők érdekeit sértheti, ezért számtalan további felvetést ad.

A cikk szerzője részéről is megfogalmazást nyert, hogy napjainkban akár Magyarországon, akár az Európai Unióban, a pénzügyi fogyasztóvédelem kiemelt területté vált.  Ennek oka a pénzügyi, gazdasági válság mely jelentős problémákat hozott felszínre a bank jogi szabályozásban is. Tény, hogy a társadalmi fejlődésnek számtalan eredménye közül a pénzügyi piac fejlődése időnként a szakemberek számára is nehezen követhető újabb és újabb pénzügyi konstrukciókat eredményez. A pénzügyi fogyasztóvédelem manapság gyakran használt kifejezés, sokféle elvárás is megfogalmazódik vele szemben. Közhelyként hat, de tény, hogy fogyasztói társadalomban élünk, a javak bővítése, újabbnál újabb termékek megszerzése, mindennapjaink részévé vált. Ebben a társadalmi környezetben a fogyasztó kiszolgáltatott közegbe került, hiszen egyrészről a fogyasztóra a  kínálati piac a kiterjedt reklám és marketing tevékenységével manipulatív módon hat, másrészt a kereskedelemre így a termékek összetételére, az ügyletre vonatkozó szabályokkal az átlagos fogyasztó nem lehet tisztában. Kiemelten igaz ez a megállapítás a banki szolgáltatásokra, a hitelezési folyamatokra. Ezt hívják a szakemberek információs asszimetriának.

 A lakosság eladósodásának irányába hat a folyamatos, a termékek megszerzésének megkönnyítését sugalló reklámtevékenység is, melynek jelentősége nem csak az áruk megszerzésére való ösztönzésben, hanem az ahhoz segítő hitelfeltételek egyszerűségének, kockázatmentességének elfogadtatásában van.

 A vitaindító cikk is megállapítja, hogy a fogyasztó a szolgáltatóhoz képest hátrányos helyzetben van, mely a pénzügyi szolgáltatásokra különösen érvényes. A kérdés az, hogy ezen egyensúlytalanságot hogyan lehet kiküszöbölni. Számos nemzetközi és nemzeti szintű felmérés mutat rá arra, hogy a lakosság pénzügyi ismereteinek szintje világszerte így hazánkban is elmarad a kívánatostól. Az e témában jártas szakemberek véleménye szerint a pénzügyi kultúra fejlesztése minden gazdasági szereplő, így a fogyasztó mellett a pénzügyi rendszernek is érdeke. Mindezért egyre több ország törekszik arra, hogy a pénzügyi kultúra fejlesztését célzó nemzeti stratégiát dolgozzon ki, mely hozzájárulhat egy pénzügyileg tudatos generáció felneveléséhez. Emellett az államnak a jogalkotás eszközével élve szabályoznia kell a pénzügyi szektor, a fogyasztóvédelem működtetését az egyensúlytalanság kezelése érdekében.

A megfelelő,a pénzügyi  ismeretek bővítésére szolgáló oktatás és a körültekintő,hatékony jogszabályalkotás, szabályozási rendszer együttesen  jelentheti a fogyasztó valós védelmét.

 

Felhasznált irodalom:

Nagy Zoltán: Problémafelvetések a pénzügyi fogyasztóvédelem területén.

Dr. Veres Zoltán: A pénzügyi fogyasztóvédelem egyes alapkérdései.

A pénzügyi fogyasztóvédelem területén fontos kiindulópont, az, hogy a pénzügyi fogyasztó és a pénzügyi szervezet között nincs erőegyensúly, a jogviszony aszimmetrikus.

Ki a fogyasztó? A fogyasztókkal kötött szerződésekben alkalmazott tisztességtelen feltételekről szóló 93/13/EGK irányelv alapján fogyasztó minden olyan természetes személy, aki az EGK irányelv hatálya alá tartozó szerződések keretében olyan célból jár el, amely kívül esik saját szakmája, üzleti tevékenysége vagy foglalkozása körén. Fentiekhez hasonló megközelítésben határozza meg a fogyasztó fogalmát a Polgári Törvénykönyvről szóló 2013. évi V. törvény (Ptk.), amelynek 8:1. § (1) bekezdés 3. pontja értelmében fogyasztó a szakmája, önálló foglalkozása vagy üzleti tevékenysége körén kívül eljáró természetes személy. Továbbá a Hpt. 6. § (1) bekezdés 28. pontja szerint „fogyasztó: az önálló foglalkozásán és gazdasági tevékenységén kívül eső célok érdekében eljáró természetes személy. Az MNB álláspontja szerint a fentiek alapján az a következtetés vonható le, hogy a kölcsönszerződést kötő természetes személy akkor minősül fogyasztónak, ha a szerződést olyan célból köti meg, amely független az általa folytatott önálló foglalkozástól vagy gazdasági tevékenységtől. Ebből következően jogalkotó a fogyasztói minőségben eljáró fogyasztót kívánja a védelemben részesíteni. 

A fogyasztóvédelem területén folyamatosan előkerülő dilemma, hogy ha a fogyasztót védelemre szorul, akkor milyen módon és milyen mértékben kell védeni, és az a mi tudatossági, tájékozottsági szint, amelyet egy átlagos fogyasztótól elvárhatunk. 

Az Unión belüli eltérő fogyasztói modellek meghatározásánál felmerül az a kérdés, hogy különbségeket tehetünk annak tükrében, hogy milyen termékeket vásárol a fogyasztó. A pénzügyi fogyasztóvédelem területére tartozó, javarészt bizalmi javak csoportjába tartozó szolgáltatásokra nézve az uniós jog több helyen is megfogalmazza a fogyasztók magasabb szintű védelmi igényét. A 2008-as válságot követően nemzeti szinten is magasabb védelmi küszöb került meghatározásra, több ezt szolgáló szabályozás is született (a Magyar Nemzeti Bank 2017-ben megalkotta a Minősített Fogyasztóbarát Lakáshitel minősítést, Fair Bank szabály hatályba lépése).

Álláspontom szerint a jogalkotók részéről létrehozott védelmi szabályok mellett nagyon fontos feladat a megelőzés, a fogyasztók pénzügyi tudatosítása.

Egyetértek azzal, hogy a fogyasztó, mint gyengébb fél, védelemre szorul, különösen a pénzügyi ügyletekben. A  megelőzés célja, hogy a fogyasztók, minél jobban megismerjék az összefüggéseket, és tisztában legyenek azokkal a pénzügyi alapfogalmakkal és ügyletekkel, amelyekkel a mindennapi életben is találkozni fognak és döntési helyzetbe kerülnek. Fontos lenne már az általános iskolákban, középiskolákban is átadni az alapvető pénzügyi ismereteket

Véleményem szerint azonban, a tudatosítás feladata egy sokszereplős helyzet, amelyben aktív részt vevőnek kell lennie a fogyasztónak is. Mivel a pénzügyi ügyletek többségében több évre vállalnak kötelezettséget a fogyasztók, ezért különösen fontos, hogy a már rendelkezésre álló tájékozódási lehetőségekkel éljenek. Már ma is rendelkezésre állnak olyan eszközök, amellyel a pénzügyi fogyasztók előre tájékozódhatnak és összehasonlíthatnak pénzügyi termékeket. Az MNB online összehasonlító oldallal és applikációval lehetséges a termékek megismerése és összevetése, számos helyen megtalálhatóak a Pénzügyi Navigátor Füzetek és országosan elérhetőek a független Pénzügyi Navigátor Tanácsadó Irodák. Fogyasztóvédőként azt tapasztaljuk, hogy bár hazánkban is felfedezésre került a megelőzés fontossága, azonban még sok mindenre van szükség, ahhoz, hogy az átlag fogyasztónak valóban lehetősége legyen tudatossá válni. Továbbá a fogyasztókkal való konzultációk alkalmával kitűnik, hogy a magyar fogyasztók többsége elsősorban a védelmet várja el, és kevésbé kíván aktívan részt venni a megelőzésben, tudatos fogyasztóvá válásban.

 

Oldalak